𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

10.

Heves levegővételek, gyors és egyenletes lábdobbanások, halál félelem, száraz levegő, égető napsugár, élés fények, örült nevetések hangja és képe jelent meg az álmaimba. Jobban mondva az én fiatalabbik énem szemével láttam a világot.

Valaki a karjaiban szorított és futott velem valamerre, miközben éppen egy horda ember üldözött minket, akiknek a kinézette félelmetes volt. A karjaiban tartó személyből csak úgy áradt a rettegés, közben a szemem sarkából láttam, hogy valaki rohan mellettünk.

Az üldözőinket bőven magunk mögött hagytuk és egy csoport sorház sikátorába menekültünk, majd egy rejtett csapó ajtót nyitott fel a másik menekülő társunk. Az engem tartó személy, lassan és gyengéden a rejtett kis helyiségbe helyezett és ezzel teljes rálátást nyerhettem a két emberre, akik egy nő és egy férfi volt. A nő szemébe könny szökött, hosszú szőke haja féleoldalasan volt felfogva és az arcát rengeteg karcolás fedte, de az élénk kék szeme elterelte róla a figyelmet, a férfi kisugárzása is fájdalomról árulkodott, barna szemeibe könnyek szöktek, de nem engedte őket ki, rövid fekete haját néhol már ősz szálak fedték. Lassan tudatosult csak bennem, hogy éppen a szüleimet nézem.

Az édesanyám a kezembe nyomott egy plüss nyuszit, amit erősen magamhoz öleltem, majd az egyik kezével végig simítót az arcomon.

-Én egyetlen kicsike lányom. -körözött lassan a hüvelykujjával a kis 5 éves énem arcocskáján. -Annyira szerettünk téged, de most ezt meg kell tennünk a te érdekedben, hogy lehessen jövöd. Borzasztó érzés, hogy nem lehettünk majd melletted, de soha ne felejtsd el Clara. MI MINDIG VELED LESZÜNK A SZÍVEDBEN. -nyomott egy hosszú, fájdalmas csókot az arcomra. -Erősebb vagy, mint gondolnád. -törölte le a könnyeit. Az apukám is megpuszilt majd az anyukám felé fordult.

-Mennünk kell Hailey. Mindjárt utolérnek minket. -óvatosan felsegítette a remegő anyukámat.

-Tudom Eli. -nézett fájdalmasan apára. -Ég veled kicsi napsugaram. -mondták egyszerre majd rám csukták az ajtót.

Éreztem a mellkasomban lévő nyomó, üres érzést, majd a szüleim sietős lépteit hallottam utoljára...

Azonnal kipattantak a szemeim és izzadtan ültem fel az ágyba és a könnyeim csak úgy eleredtek. Sajgott a szívem és egyben meg is szakadt. Végre láttam a vér szerinti szüleimet, akik hátra hagytak. De ha szerettek akkor miért? Talán attól a sok ijesztő embertől akartak megvédeni?

Rengeteg gondolat, amik válasz nélkül maradtak. Csak sóhajtottam egyet és rossz kedvel kikeltem az ágyból, majd felöltözve elhagytam a szobámat és elindultam az ebédlőbe.

Szinte élettelenül foglaltam helyett a reggelimmel a szokásos asztalnál, ahol már Newt, Thomas, Chuck, na meg az életem megkeserítője ült. A szőke srác mellé letelepedtem és nagyon reménykedtem benne, hogy békén hagynak egyesek, de sajnos nem így lett.

-Látom ti srácok jobban aludtattok, mint én. -könyökölt az asztalra és megvetően, kicsit szórakozottan rám tekintett. -Engem zavart egy elég idegesítő szuszogás.

-Most nem vagyok vevő a hülyeségeidre. -a legrémisztőbben néztem rá, hátha veszi az adást, de elég nagy hülye lehet, mert kicsit sem érdekelte.

-Jó lenne ha befognád valamivel az orrodat. -ezzel teljesen betelt nálam a pohár. Idegesen rávágtam az asztalra és egy megsemmisítő pillantást vetettem rá, majd távoztam.

***

Jó volt a reggeltől függetlenül az első munka napom. Clint és Jeff nagyon kedvesek voltak velem. Eddig csak annyi volt a munkám, hogy szét kellett válogatnom a velem érkező elsősegély cuccokat. Ebéd előtt 10 perccel elengedtek, hogy ne keljen sokat sorba állnom. Egyesek tanulhatnának tőlük.