𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

2.09

A hajnal a karjaiban talált és nagyon úgy festett a dolog, hogy én voltam most a korán kellő. Minho keze végig szorosan ölelt magához, miközben a feje az enyémen nyugodott. A tüdejéből kiáramló levegő életre keltette a hajszálaimat, amik oda-vissza lengedeztek. Egy apró, boldog mosoly jelent meg a számszélén, amit Minho váltott ki belőlem. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ez a fiú lesz az akibe bele szerettek. Eddig tagadtam ezt az érzést, de tovább nem tudtam elnyomni magamban. A gondolat menetemből az alattam fekvő fiú komás hangja rántott vissza.

-Jól aludtál? -kérdezte aggódással a hangjában.

-Igen. -haraptam bele az ajkamba. Igazság szerint mást szerettem volna mondani, de a másik énem rám parancsolt. Mi van ha ő nem érez irántam semmit? Ettől keserűség öntötte el a szívemet.

-Jobb lesz ha indulunk. -mondta és le vette rólam a kezeit. -Kitudja mi vár még ránk. -nyújtózkodott egyet és talpra is állt. Felém pillantott, de én a mondandójára csak rábólintottam és követtem a példáját. Majd reggeli után útnak is indultunk.

***

Megint mérföldeket tettünk meg, de az állapotom miatt Minho kegyelmesebb volt, mert 10 percet pihentünk. Való igaz csak 5 perccel hosszabbította meg, de ezzel is megdobogtatta a szívemet. Miért szerettem bele ebbe a fiúba?

Lassan az ég megint sötétségbe borult, de ez most a felhőknek volt köszönhető. Minden percben egyre több gyülekezett a fejünk felett és egy kicsit gyanússá is vált nekem. Mióta itt vagyunk azóta egyszer nem fordult elő ilyen...érdekes. Alig értem a gondolatom végére, mögöttünk nem messze valami hangos csattanás hangzott fel. Ijedtembe kirázott a hideg és szinte egyszerre fordultunk a hátunk mögé, ahol koromfekete felhők fenyegetően közeledtek felénk, és ha ez nem lett volna elég a villámok futkostak a felhők között és csaptak le a földre.

-Szerintem futnunk kéne. -néztem fel Minhóra, aki csak váltott velem egy ijedt pillantást és futásnak eredtünk.

Hiába voltunk gyorsak a szél nem nekünk kedvezett, mivel gyorsabban elért minket a vihar. Annyi szerencsénk volt csak, hogy az eső nem eredt el, de a villámok rendesen ostoroztak a közelünkben. Minden ilyen után majdnem szívrohamot kaptam. Minhóval már percekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy a tőlünk nem messze lévő épületet célozzuk meg, ami minden megtett méter után egyre távolibbnak tűnt.

Egymástól távol, de mégis kicsit közelebb futottunk a másikhoz. Én folyamatosan csak az eget kémleltem és vártam a következő villám becsapódását, mivel már felettünk a fények megint elkezdtek táncolni. Már csak pár lépés választott el minket az épület ajtajától, amikor hirtelen közénk csapott a villám, aminek akkora ereje volt, hogy rendesen elterített a földön. A fülem csengett, a fejem szédült a földbe csapódásnak köszönhetően, de a túlélési ösztönöm átvette a hatalmat a testem felett és sikerült négykézlábra küzdenem magam, aztán talpra állni. Épp indulni akartam tovább, amikor eszembe jutott Minho. A szememmel csak az ázsiai fiút kerestem és mire sikeresen megtaláltam a szívem is megállt.

Tőlem nem messze feküdt a földön ájultan és a teste csak úgy füstölgőt. Reszkető lábakkal indultam meg felé és ahogy elértem rögvest az életjeleit vizsgáltam meg. Ahogy megéreztem a szíve dobbanását egy kicsit megkönnyebbültem, de a felettünk dúló égi háborútól nem lehettem teljesen nyugodt. Mivel tudtam Minho nem fog magához térni, még akkor sem ha három pofont levágók neki így kínok közepette talpra álltam vele és rángattam magam után. Eszem ágába sem volt hátra hagyni azt a fiút, akiért a szívem minden pillantása után hevesen vert. Ő volt az én másik felem, még akkor is az fog maradni, ha ő nem is szeret viszont.

Nagy nehezen, de sikerült elérnünk a biztonságot jelentő épületet és a fiúval együtt elterültem a földön.

***

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de fájdalmas nyögésekre ébredtem, ami mellőlem jött. Lassan nyitottam ki a szemeimet és Minho szenvedő alakjával találtam szembe magam, miközben próbálta magát ülő helyzetbe tornázni.

-Miért nem alszol? -a hangomra összerezzent.

-Feküdj vissza Clara. -azok után, amekkora fájdalmat éreztem a hangjában minden fáradtság eltűnt belőlem. Nem is foglalkoztam a fiú parancsával csak felültem törökülésbe és segítettem neki ugyan így felülni. Csendben figyeltem a fájdalmas grimaszait és igaz nem volt valami világos, de így is láttam egy-két sérülést a testén. A villámnak köszönhetően a pólója foltokban kiégett és azok alatt kis, piros hólyagocskák jelentek meg, néhol még meg is égett, az arcát pedig fekete korom festette be. Biztos nem vághattam valami biztató fejet, mert szóvá is tette.

-Gondolom milyen jól nézhettek most ki. -nevetett fel fájdalmasan.

-Nekem mindenhogy tökéletes vagy. -nyeltem egy nagyot és már meg is bántam a szavaimat. Te komplett hülye vagy Clara? Ha megtehettem volna a falba vertem volna a fejemet. Figyeltem végig a reakcióját és le sem tudtam venni a szemeiről a tekintetemet. Kétség sem fér hozzá, hogy meglepték a szavaim, de percek után sem reagált rá semmit sem. -Tudod mit inkább nem...-hát befejezni már nem igazán sikerült, mert az ajkainkat egymáshoz érintette.

Felfoghatatlan érzés volt a fiúval csókolózni, amit egyre jobban elmélyített. Abban a percben minden megszűnt körülöttem. A keze a csókunk kezdetekor végig az arcomon pihent, majd onnan egyenesen a derekamra vándorolt, és lassan a föld felé irányított. Teljes egészében felettem magasodott, míg én alatta kötöttem ki. Kész vágy hullám futott végig a testemen és Minho egyre hevesebb csókjai is arra következtettek, hogy ő sem tudja vissza fogni magát. Éreztem, ahogyan a keze elhagyja a derekamat és a nadrágom gombjaira vezeti azt. Tudtam mit akar pontosan velem csinálni és akár mennyire is vágytam én magam is a fiúra, de mégis a keze után nyúltam és elszakadtam tőlem.

-Ezt a határt szerintem nem kéne át lépnünk. -néztem végig mélyen a szemeibe.

-Igazad van. -nem látszódott a szemében harag vagy ehhez hasonló érzelem, inkább a megértés. -Még a végén Newtnak igaza lesz valamiben. -mosolyodott el, miközben vissza ült a helyére. Ettől nekem is egy apró mosoly ült ki a szám szélére, de rosszul éreztem magam. Remélem nem érzi azt, hogy nem akarok tőle semmit sem, mert az hazugság lenne.

-Minho, én nem akartalak el...-szakított félbe.

-Nyugi. Tudom. -nyúlt a kezem után és összekulcsolta azokat. -Majd talán folytatjuk a Menedékbe. -mosolyodott el csábosan. E kijelentésétől hangos nevetés hagyta el a torkomat.

-Hát...ha ilyen nyilvánvalóan kijelenteted. -haraptam a számszélébe. Válaszul csak a szemét forgatta és a kezemnél fogva a magához húzott és a mellkasán tértem nyugovóra.