𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

2.01

Ha jól számoltam akkor 3 napja, hogy sikeresen kiszabadultunk az útvesztőből és végre biztonságban voltunk. A megmentőink elhoztak minket egy nagy, tágas épületbe, ahol engem és Teresát a vacsora után elkülönítettek külön-külön szobákba. Nem értettem a logikát ezzel kapcsolatban, de legyen. Legalább nem kell hallgatnom senki horkolását.

Mióta bezártak ide, azóta ki sem engedtek. Annyit mondtak, hogy estére a biztonságkedvéért így cselekszenek, de azóta nem is jött senki sem. Fura. Egy ideig az ágyban feküdtem és bámultam a plafont, amit sikerült is hamar megunom, így elindultam lezuhanyozni, kezemben a váltás pizsamával. Igen, kaptam pizsamát és új ruhákat is. Végre volt fehéren kívül más szín is. Még a fürdőben magamra kaptam mindent és éppen kiléptem vissza a szobába, amikor a bejárati ajtó résnyire kinyílt. Nem kicsit szartam össze magam, olyan pont horror filmbe illő jelenet volt ez.

Óvatosan oda lépkedtem, de még ki sem kellett jobban nyitnom az ajtót, már a résen keresztül láthattam a mögötte elterülő sötétséget. Hiába törtem a fejemet valami értelmes magyarázat után kutatva, csak semmi nem állt össze ezzel kapcsolatban. Csak úgy fogsz válaszokat kapni, ha ki merészkedsz. Súgta a belső hangom, de a beszari oldalam szembe szállt vele.

Végül bátorságot vettem magamon és ki löktem az ajtót. Oly annyira sötét volt a másik oldalon, hogy a szobámból kiáramló fényt is elnyelte magába. Mielőtt a félelem elhatalmasodhatott volna rajtam elindultam. Egy darabig még a fény segített tájékozódnom, utána csak a közös helyiség elmentett alaprajza az emlékeimben irányított.

Óvatosan közlekedtem, de még így is sikerült egy-két széknek vagy asztalnak neki mennem, de végig be voltam szarva. Kezdtem tényleg horror filmben érezni magam. Alig értem el a közös helyiség után nyíló folyosó bejáratát, amikor valamivel összeütköztem és automatikusan felsikítottam. Meg pluszba egyszer, kétszer megütöttem. Csak nem hagyom magam.

-Auh. Állj már le! -fogta le a kezeimet egy ismerős személy. Már az ideges hanglejtésből rájöttem, hogy Minhóba botlottam bele. Mekkora szerencse...ja nem.

-Mit ijesztgetsz? Meg hol vannak a többiek és miért van itt ilyen sötét? -hadartam le a kérdéseimet.

-Hohoho, lassabban. Azt hiszed én tudom? -igaz nem láttam, de tudtam, hogy színpadiasan magára mutathatott.

-Hogy érted, hogy nem tudod?

-Úgy, hogy tegnap elválasztottak a fiúktól vagyis azt mondták mindenki kap egy saját szobát és reggel ahogy kijöttem csak az üresség és a sötétség fogadott. Sehol senki...vagyis azt hittem. -ezt az utolsó három szót gúnyosan ejtette ki. Gondolom mennyire örülhetett pont nekem. -Azóta meg a saját szobámat sem találom.

-Az nehezen tűnhetett el. -forgattam meg a szememet, amit úgy sem láthatott.

-Nagyon okos vagy Clara mondtam már? De akár hiszed, akár nem, nincs meg.

-Akkor most mi tévők legyünk? -sóhajtottam fel, de választ már nem kaptam, mert a fiú léptei hamar a hátam mögül érkeztek és jól sejtettem, hogy hová igyekszik. Hiába rohantam utána vakon, de már késő volt. A szobám közepén állt és körbe fordulva mérte fel.

-Ez a szoba sokkal jobb, mint az enyém volt. -mondta elismerően.

-Ha kibámészkottad magad, akkor tudod merre van az ajtó. -mutattam a fából készült tárgyra. Csak felém fordult és idegesítően felhúzta mindkét szemöldökét.

-Nincs szobám. Emlékszel? -fonta keresztbe a mellkasán a kezét.

-Kicsit sem érdekel. Itt biztos nem fogsz lakni, velem.

-Már pedig nem fogok a közös helyiségben aludni, főleg azzal a tudattal, hogy van itt egy kényelmes ágy. -szó nélkül bele is vetette magát.

-Szállj ki azonnal! -mondtam nem kicsit idegesen. Meg voltam róla győzködve, hogy a fejem már paradicsom vörös a méregtől.

-Nem. -mosolyodott el kajánul.

-De. -egy percre sem vettük le a másikról a tekintetünket. Próbáltam szemmel hatni rá, hátha beválik.

***

Hát ezt a csatát elvesztettem. Nemcsak, hogy a fiú befoglalta az ágyamat és a szobámat, de még elmenekülni sem tudtam előle, mert valaki ránk zárta az ajtót. És itt jött a nyugtalanító kérdés, hogy ki tartózkodott még kint, amikor egymásba botlottunk? A lényeg, hogy most egy ágyon osztozkodunk, mivel egyikünk sem akart a földön feküdni és a fiú sem volt valami lovagias, így hát a fal oldali rész lett az enyém, az övé pedig a széle. Egymásnak háttal feküdtünk csendben, amíg teljesen el nem nyelt minket az álom.