𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

2.08

Most sem kímélt minket az időjárás. Végig tűzött a Nap, egyetlen egy felhő sem volt az égen, és ha ez nem lett volna elég a hasamba is bele nyílalt a fájdalom. Először azt hittem megsérültem az épületben, amikor menekültünk a zombi emberek elől, mivel nem láttam magamon sérülést, ezért meg volt a tippem a fájdalmam okára. A felismerés szöget ütőt a fejembe és csak imádkozni tudtam Istenhez, hogy tolódjon el a havi bajom. Remélem a kérésem nem süket fülekre fog találni.

***

Hát úgy fest valamivel magamra haragítottam az égieket, mert sötétedés előtt nem sokkal megjött a piros áldás. Nagyszerű. A tegnapit elkerülvén most egy kisebb hajó roncsa mellett vertünk tábort és Minho el is ment fát gyűjteni az éjszakára. Amíg távol volt addig próbáltam magam valahogyan helyre hozni, csak sajnos semmi ehhez alkalmas felszerelésem nem volt, de nem is az zavart jobban, hogy elázok a vérben, hanem a hasamba nyilalló görcsöktől. Azok ellen nem volt fájdalomcsillapítóm, a vér problémát megtudom oldani a lepedőm felével.

Lassan a Nap is a horizont alá bukott és akár mennyire szerettem volna csodálni, sokáig nem tudtam állni, ezért helyett foglaltam a hajóroncs falánál, aminek neki is vetettem a hátamat. Minden mozdulat nehezemre esett és éreztem, ahogy a fájdalomnak köszönhetően elszáll belőlem az energia, amire ilyen esetben szükségem lenne, de ez az én szerencsém. Nem várhatta volna meg, míg elérünk a Menedékbe. Nem, neki most kellett felfednie az arcát.

Addig szenvedtem hangosan, amíg vissza nem ért Minho. Nem volt kedvem neki magyarázkodni, úgyse értette volna meg. Gyorsan sikerült tűzet raknia és végre jól eső bizsergés futott végig a testemen. A fiú is a dolga végeztével helyett foglalt mellettem és fáradtan meredt maga elé.

Csendben ültünk egymás mellett, amikor egy erősebb görcs hasított a hasamba. Automatikusan oda kaptam a kezemet, mintha azzal enyhíteni tudnám a fájdalmamat. Annyira reménykedtem benne, hogy Minho nem észlelte ezt a mozdulatomat, de a reményem hamar elszállt.

-Jól vagy? -a szemem sarkából már láttam, ahogy közelebb csúszik és kíváncsian emeli rám a tekintetét.

-Igen. -nem lehettem valami meggyőző, mert egy újabb görcs talált meg és ennek köszönhetően az ajkamba haraptam.

-Nekem nem úgy tűnik.

-Meg vagyok Minho. -néztem rá komoly tekintettel, de a szemében már láttam, hogy akár mit is mondok neki úgy sem fog hinni nekem.

-Aha. Szóval a nálad a "meg vagyok" azt jelenti, hogy fáj valamid, meg hogy olyan sápadt vagy, mint azok a zombik, amik elől tegnap menekültünk? Értem. -nézett vissza a tűz felé. A hangjában és a testtartásából már tudtam, hogy megsértődőt amiért nem avatom be a titkomba.

-Hidd el nekem. Nem akarod te ezt tudni.

-És mi van, ha igen? Figyelj csak mi ketten vagyunk itt. Ha megsérültél jogom van róla tudni. -nézett mélyen a szemembe, amivel sajnos elérte a célját.

-Rendben. -mielőtt belekezdtem volna a mesélésbe vettem egy mély levegőt, meg úgy kétszer átgondoltam, hogyan mondjam el a legdiszkrétebben. -Ahhoz, hogy egy nőnek gyereke lehessen minden hónapban véreznie kell, ott lent. Ez nem kevés vérrel jár együtt, de az is szokott változni, meg ehhez szokott társulni nem valami kellemes görcsök és alhasi fájdalmak, amik gyógyszerek nélkül elviselhetetlennek. -haraptam el a végét egy újabb fájdalomnak köszönhetően. -Tudom ez most neked érthetetlen. -fordultam el tőle. Hosszú percekig csendben maradt, de amit kérdezett, attól nagyot dobbant a szívem.

-Tudok valamiben segíteni?

-Nem. Ez majd magától lefolyik. Te inkább arra koncentrálj, hogy eljussunk a Menedékbe. Velem ne foglalkozz. -mondtam, miközben továbbra sem tudtam rá nézni. Erre csak nyögött egy rendben-t és nem fejtegette tovább a dolgot.

***

Az éjszaka folyamán csak rosszabbra fordultak a dolgok. Minden perc maga volt a pokol. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalmak csillapítása érdekében, de a mellettem békésen pihenő fiú miatt nem tehettem meg. Folyamatosan csak oda-vissza fordultam a helyemen és már mind a két kezemet az alhasamra helyeztem, hogy ezzel próbáljam enyhíteni a görcsöket. Próbáltam magamra erőltetni az alvást, hátha akkor párórára megszűnnek a fájdalmak, de mindhiába. Már éreztem, ahogyan a könnyek végig folynak az arcomon, de egyszer csak megéreztem egy kezet az enyémeken. Gyorsan kipattant a szemem és oda kaptam a tekintetemet.

Éppen Minho az egyik kezével összekulcsolta a kezünket és erősen megszorította. Érthetetlen fejjel méregettem, mire sikeresen össze találkozott a tekintettünk.

-Nem bírom tovább hallgatni a szenvedésedet. -méregetett együtt érzően. Szóhoz sem tudtam jutni a fiú cselekedetétől, de a testem hamarabb cselekedett, mint a józan eszem. Közelebb csúsztam hozzá és a vállára hajtottam a fejemet és behunytam újra a szememet. Éreztem ahogy kényelembe helyezi magát alattam és a fejét az enyémre dönti, miközben a kezünk továbbra is összekulcsolva maradt a hasamon.