𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

2.07

Mérföldeket megtettünk a kietlen sivatagban. Néha tartottunk 5 perc pihenőket, de ezeket is egy idő után szűkre szabta Minho. Eleinte igaz pufogtam az elvett percekért, de neki köszönhetően értünk el még a sötétedés előtt egy elhagyatott épületet, aminek törött ablakai csak néhol voltak meg, és szinte a fele a homokba ágyazódót. Csoda, hogy nem dőlt még össze. A lényeg, ahogy beértünk az ajtón rögvest össze rogytam és a kulacsom tartalmát lehúztam egybe.

-Te nagyon rossz futár lettél volna. -foglalt előttem helyett Minho és a szokásos szarkazmusát előhúzta a zsebéből.

-Sose választottál volna be az "elit" csapatodba, még akkor sem, ha jól bírtam volna a futást. -rajzoltam macska körmöket a levegőbe. -Habár...a Doboztól elég gyors sprintet levágtam a toronyig. -mosolyodtam el.

-Meg kiválóan tudtál orrot is törni. -jelent meg egy apró mosoly a szája szélén az emléktől. Bár szerintem akkor nem mosolygott rajta.

-Most is. Csak nem adtál rá még okot. -kacsintottam rá. Ahelyett, hogy valami frappánsat vissza vágott volna csak nézett rám, mintha két fejjem nőtt volna. A tekintettem kereste az övét, de mindig elkapta. Próbáltam abban a pár másodpercben valamit kiolvasni belőlük, de ehelyett bennem jelent meg egy nagyon ismeretlen érzés és inkább azt próbáltam megfejteni. -Mi a baj? -kérdeztem hosszú csend után.

-Semmi. Csak el bambultam. -köszörülte meg a torkát és gyorsan felpattant a földről. -Szét nézek a járatokban hátha találok valami használhatot. -el is indult az egyik ilyen felé, de gyorsan kapcsoltam és mellette termettem. A kezem erősen szorította a felkarját, hogy még véletlenül se tegyen egy újabb lépést. A cselekedetemre felvont szemöldökkel nézett először a kezemre, aztán megkereste velük a tekintettemet. -Csak nem félsz egyedül? -kérdezte kaján mosollyal az arcán.

-Nem csak...csak nem akarom, hogy bajod essen. -most az egyszer komolyan gondoltam mindenegyes szót. Hosszú perceken keresztül összefonódott a tekintettünk és csak álltunk. Egy idő után a keze a felkarján lévő kezemre kulcsolódott és óvatosan le szedte magáról, de ahelyett, hogy elengedte volna sokáig kéz a kézben voltunk.

-Nem lesz semmi bajom Clara. Néhány perc és vissza jövök. -elszakította a tekintetét a kezünkről és komolyan nézett a szemembe. Hirtelen a szavak is a torkomon akadtak, így csak bólintottam egyet és figyeltem, ahogy a fiú lassan útnak indul. Én meg álltam ott egy helyben, mint egy szerencsétlen és a mellkasomban keletkező meleg érzést fejtegetem. Miért vállt ki belőlem ilyen érzéseket a közelsége és az érintése? Kizárt, hogy szerelmes lennék belé...vagy mégis? A kérdések éket vertek a fejembe, de jobbnak láttam inkább elhessegetni őket és a túlélésünkre koncentrálni.

Amíg vártam a vissza érkezését addig elfogyasztottam egy almát és egy zabkekszet, amit az idegentől kaptunk az utunkra. Csend terült el a környezetembe, ami néhány helyzetben nyugtatólag szokott rám hatni, de helyette csak a félelem költözött belém. Egy idegen helyen voltunk, amiről semmit nem tudtunk. Szerintem érthető a félelmem.

Abba is hagytam inkább az evést és a táskámmal együtt fel álltam a földről, de még milyen jól tettem, mert abban a percben megjelent az egyik ilyen járatból egy emberi lény, ami külsőleg még hasonlított egy emberre, de a viselkedése már kevésbé. Az egész testét fekete erek borították, a nyál csak úgy fröcsögőt a szájából, és nem beszélve az állati üvöltéséről.

A szívem legmélyén már sikítani szerettem volna, de helyette inkább futásnak eredtem abba az irányba, amerre távozott Minho nem is olyan régen. A kezemben lévő zseblámpa mutatta az utamat és ennek köszönhetően nem kevés akadályt kerültem ki. Az üldözöm hajthatatlanul üldözött, de voltam elég okos ahhoz, hogy néhány akadályt a lábammal felé rúgtam, ami nem volt könnyű futás közben, de a túlélési ösztönöm csodákra volt képes velem.

Igaz nem volt valami gyors és szereztem is nem kevés előnyt vele szembe, de nagyon is kitartó volt. Minden percben éreztem a közelségét és egy percre sem nyugodtam le. Csak akkor valamennyire, amikor kiszúrtam előttem Minhot, aki bőszen kutatott a tárgyak között. Mire felém és a fény forrás felé fordulhatott volna felé kiáltottam.

-Fuss! -ahogy közelebb értem, egyre jobban láttam a nem értem arckifejezését, de az üldözöm feltűnése után hamar összerakta a képet és megvárta, amíg mellé érek és most már egymás mellett menekültünk.

-Mi ez a valami? -kérdezte lihegések közepette.

-Fogalmam sincs, de nem is ez a lényeg, hanem hogy minél hamarabb lerázzuk. -ehhez már nem fűzött hozzá semmit sem, mivel igazam volt.

***

Alig lélegezhettünk fel, amikor sikerült lerázni a zombi emberünket már jött is a következő, de ez nem volt egyedül, sőt idővel még többen lettek. Nagyon résen kellett lennünk merre menekülünk, de így is sikerült beüldözniük egy nagyon szűk folyosóra, aminek a végén lévő ajtó nem igazán akart kinyílni. Minho nem egyszer próbálta betörni, persze sikertelenül.

-Nem nyílik. -jelentette ki a nyilvánvalót.

-Ne add fel! Menni fog. -buzdítottam a vállam felett rá nézve, mivel én inkább a rengeteg üldözőnket figyeltem. Miközben Minho az ajtót bűvölte, én addig azon törtem a fejem, mivel tudnék éket verni közénk és az üldözőink közé. A tekintettem minden zúgott felmért, aztán a plafonra vándorolt a szemem, ahol egy elég instabil oszlop tartotta a fejünk felett elhelyezkedő emeletet. Hátra sem pillantottam a fiúra csak cselekedtem. Inkább haljunk meg a törmelékektől, minthogy élve felfaljanak minket. Gyorsan cselekedtem és egy vasrudat a kezembe vettem és erősen rávágtam az oszlopra, ami egy ütéstől megadta magát és dominó szerűen indult be a folyamat. Szerencsénkre az üldözőink irányából kezdett el beomlani az egész, így azokat be is temette a törmelék. Mielőtt megbékélhettem volna a halálgondolatával, Minho erősen megragadta a felkaromat és a már kinyílt ajtón húzott ki. Nem is vártuk meg a cselekmények végét csak rohantunk tovább.

Egy elég komoly sprintet levágtunk, de kijutottunk a felszínre és az épület egy eldugottabb részénél telepedtünk le. Mind a ketten a történtek sokjában és a levegő hiány miatt ültünk egymás mellett, falnak vetett háttal és csak úgy kapkodtuk a levegőt. Teljesen kikészültem az egésztől. Először is az emberi lények kinézetétől, másodszor a halál torkában állásunktól. Hirtelen tört rám az ijedség érzése és a könnyek megállás nélkül folytak a szememből, de ezek ilyen helyzetben teljesen megszokottak voltak, bár amit ezután tettem az már kevésbé. Gondolkozás nélkül csúsztam közelebb Minhóhoz és öleltem át a derekát, miközben a fejemet a mellkasára hajtottam és elkezdtem úgy bömbölni, mint egy óvodás.

Szerintem teljesen megleptem a cselekedetemmel, de ahelyett, hogy eltolt volna magától vagy csupán a fejemhez vágott volna valami szokásos beszólást, csak a derekam köré fonta a karját és erősen magához ölelt.

-Most már minden rendben lesz. -simogatta közben a hátamat. -Nem hagyom, hogy bármi bántótásód essen...soha. -a vége felé egyre jobban halkult el a hangja és ettől a kijelentésétől nagyot dobbant a szívem, arról nem beszélve, hogy akár mennyire is kész voltam, egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Abban a percben világosodtam meg és lett számomra nyilvánvaló a tény, hogy ez a fiú akár mennyire is bunkó, lekicsinylő volt velem a múltban, úgy lopta be magát a szívembe a velünk történt dolgok után.