𝙴𝚗𝚎𝚖𝚒𝚎𝚜 𝚝𝚘 𝚕𝚘𝚟𝚎𝚛𝚜

11.

*Minho szemszöge*

"-Nézzétek a kis kockát. Barátok szerzése helyett csak számolgat a kis füzetébe....

"-Úgy nehéz is barátkozni, hogy egyesek mindig megaláznak...."

Villám sebességgel ültem fel az ágyamban, aminek köszönhetően lecsúszott a takaró a fedetlen felső testemről így rendesen csípet a kora reggeli levegő. De ez most kivételesen nem érdekelt. Az álmom sokkal inkább. 3 év alatt ez volt az első, amit akár tetszik nekem, akár nem a lánynak köszönhetek. Tegnap, amikor harcban álltunk egymással a térkép szobában már akkor éreztem, hogy ez a szituáció ismerős valahonnan, de ez akkor be is bizonyosodott, amikor "kéz a kézben" voltunk és ugyan azt a jelenetet meghallottam a fejemben, mint az álmomba.

Először azt hittem csak nekem volt ez a villanás, de ahogy ránéztem a lányra ugyan az az összezavarodott tekintett nézett rám vissza, mint amit én éreztem. A szavak a torkomon akadtak, de nem is kellett bármit is mondanom, mivel elég gyorsan eltűnt. Még lefekvés előtt is ezen agyaltam, meg ugye most is, de van ennél fontosabb dolgom is. Például megfejteni az útvesztőt, hogy kijutassam innen a társaságot.

Nem is haboztam tovább, kiugrottam az ágyból és megcéloztam a szekrényemet. Majd felöltözve távoztam az elöljárók épületéből és elindultam felébreszteni Thomast.

A szokásos helyén még az igazak álmát aludta, de sajnos ideje munkába állni. Finomkodás helyett csak megfogtam a függőágy egyik oldalát és kiborítottam belőle.

-Ébredj hétalvó. Hamarosan nyílnak a kapuk. -fontam össze a mellkasom előtt a kezemet és néztem a komás fiút, aki éppen próbált feltápászkodni a földről.

-Hozzászokhatam volna már a "finom" ébresztésedhez. -nézett rám pokolba kívánó tekintettel.

-Ez van. Indulás reggelizni, utána a kapunál találkozunk. -veregettem meg a vállát és elindultam a térképszobába összeszedni a holmijainkat.

Fél óra elteltével már egymás mellett álltunk az éppen nyitodó kapu előtt teljes harci felszerelésben, mire végleg tisztán megjelent előttünk a folyosó, nagy lendületet vettünk és befutottunk az útvesztőbe.

*Clara szemszöge*

A szokásosan korán keltem, de most hamarabb hagytam el a szobámat és az ebédlő helyett a gyengélkedőre siettem, hogy még a többiek megjelenése előtt Clint vagy Jeff helyre rakja a hátamat. Na, igen tegnap Minho elintézte rendesen. Túl erősen vágott hozzá a kunyhó fából készült falainak, aminek köszönhetően véresre kezdte ki a hátamat. Iszonyatosan fájt akkor és az éjszaka is, amikor próbáltam kevésbbé fájdalmas pozícióba helyezkedni. A tükörbe nagyjából feltudtam mérni a sebeket, amik nem voltak nagyon mélyek, de durvák igen. Az egészet piros karcolások fedték, egy-kettőből folyt a vér is.

A lényeg, nem igazán szeretném, ha erről bárki tudomást szerezne. Persze a munkatársaimon kívül. Gyorsan szedtem a lábaimat a Tisztás közepén és mire elértem az épületet berontottam az ajtón, aminek a másik oldalán éppen Clint pakolászott az asztalon. Az érkezésemre értetlen fejet vágott.

-Te ilyen korán?...Ne érts félre, csak általában később szoktál munkába állni. -fejezte be a pakolást és felém fordult.

-Igaz, de most kéne egy kis elsősegély nyújtás.

-Ja, így már más a helyzet. Akkor gyere. -intett és követtem a rövid folyosón egészen az utolsó vizsgáló szobáig. Megcéloztam az ágyat és fel is ültem rá. -Miben kell segítenem? -állt meg előttem.

-Az este leestem az ágyról és a padló szálkái felsértették a hátamat. Csak néhány karcolásból szivárog a vér és nem akarom, hogy bárki kérdezősködjön róla. -be is márthattam volna azt a seggfejet, de azzal csak magamnak ártok. Lehet most kicsit utál, de nem akarom megtudni, hogy milyen az, amikor valakit tiszta szívéből gyűlöl.

-Velem is előfordult az itt töltött első évemben. De mindegy is. Jobb lekezelni, mint hagyni hogy rosszabb legyen. -mögém lépkedett és segítség képen felhúztam a pólómat. Persze azért elől mindent a póló takarásába hagytam. Nem fogok itt villantani.

Nagyon kellemetlen volt, amikor az alkohol a sebbe jutott. Összeszorított ajkakkal tűrtem és imádkoztam, hogy gyorsan végezzen.

Pár perc elteltével a fiú befejezte végre és küldött is reggelizni.

***

Már javában délután volt és csak úgy nyüzsgött az élet a gyengélkedőn. Nem tudom mi volt ma mindenkivel, de sorra érkeztek kisebb-nagyobb sérülésekkel. Mire mind a hárman végre fellélegezhettünk volna az ajtó erősen kivágódott. Thomas támogatta be rajta a sántitó, fájdalmas arckifejezést vágó Minhót.

-Mi történt vele? -sietett az ázsiai fiú másik oldalára Jeff.

-Kiment a bokája, amikor rálépett egy nagyobb kőre. -válaszolta Thomas. Nem bírtam megállni és felkuncogtam, amit a szenvedő fiú egy elég csúnya pillantással jutalmazott meg. Gondolom a fájdalmai miatt nem volt kedve egy oda-visszába bele menni így csendben maradt. Végig néztem, ahogy elindulnak vele az egyik szobába, én meg készültem lelépni, de Clint visszatartott a felkaromnál fogva.

-Sajnálom, hogy ezt mondom, de neked kell egy darabig rá figyelned. -itt kikerekedett szemekkel meredtem rá.

-Micsoda?...Kizárt dolog, vigyázzon rá az ördög. Vele szerintem jóba is lennének.

-Kérlek Clara. 1 óráról lenne szó. Gyűlés lesz, amit nekünk nem szabad kihagyni. Amúgy is ha begyógyszerezed úgy fog aludni, mint a kis angyal. -mindent lehet rá mondani, de hogy angyal lenne? Aha, én meg maga az isten.

-Jó legyen. -sóhajtottam fel megadóan. -De ne csodálkozattok, ha megölöm "véletlenül". -színpadiasan megfordultam és elindultam a fiú szobájához.

Még be sem léptem, de már hallottam ahogy veszekedik szegény Jeffel. Épp nyúltam volna a kilincshez, amikor kitárult előttem az ajtó és Thomas telibe nekem jött.

-Bocs Clara...Neked kell vele lenni igaz? -méregetett lesajnálóan.

-Ja, de csak 1 órát. -toltam arrébb és ahogy megpillantott az ágyon fekvő fiú azonnal tiltakozásba kezdett.

-Erre akartok rá bízni?...Akkor inkább a halál. -pillantott rám gúnyosan.

-Akkor végkép itt maradok. Nem szeretnék róla lemaradni. -fontam össze magam előtt a kezemet.

-Mi most akkor megyünk is. -mutatott az ajtó irányába Jeff és elég gyorsan felszívódtak így csak én meg ez maradtunk.

Nagy csend telepedett ránk, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Én készítettem elő az ellátására való cuccokat. Először is egy tűvel készültem beadni neki egy adag fájdalomcsillapított, de olyan gyorsan elkapta onnan a kezét, hogy majdnem sikerült leesnie az ágyról.

-Mit akarsz azzal csinálni?

-Megkönnyíteni az életedet.

-Aha...azzal biztosan nem. -először nem értettem mi a fene baja van a tűvel aztán leesett és jót is nevettem rajta. Természetesen hangot is adtam neki.

-Azt ne mond nekem a nagy futárok elöljárójának tű fobiájja van? -nem tetszett neki, mert egyre vörösebb lett a feje.

-Mondja az, aki a vértől elájul. -lehet szadista típus vagyok, mert azzal a lendülettel bele vágtam a kezébe a tűt. -Elment az eszed? -visított fel és a fájdalmas pontra tapasztotta a kezét.

-Az lehet, de ezzel mind a kettőnknek jobb lesz. Te alszol egy jót, én meg nem hallgatom tovább azt a fülfájdító, csajos hangodat. -foglaltam helyett az ajtó melletti széken.

-Csaj....-hát befejezni már nem tudta, mert kidőlt az ágyon. Talán...de csak talán többet adtam be neki, mint kellett volna. Hát meghalni nem fog tőle, de legalább csendben lesz egy darabig. Az meg csak nekem jó.