A Vérünk Valódi Tüze #3 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟚𝟞

/Eddie szemszöge/

   Mikor kiléptünk az utcára és nem láttunk semmit hamar felfogtam, hogy hatalmas szarban vagyunk. Beck arcát látva még szinte a pánik is eluralkodott rajtam, mert életemben először láttam rajta, hogy most tényleg nem tudja, hogy mit tegyen. Mindannyian kétségbe estünk és nem tudtuk, hogy mit tegyünk, csak kérdőn és tehetetlenül nézelődtünk egymásra. Fenébe... Hogy oldjuk ezt meg? A pillanatok szinte óráknak tűntek, mert minden egyes másodperccel egyre távolabb kerülnek tőlünk és egyre nehezebben lesznek megtalálhatóak. Most nem elég, hogy buktuk az egész tervet, még Erica-t is cserben hagytuk. Elviszik a mi kis hősünket és nem tehetünk ellene semmit.
   Azonban a kislány megerősítette a tényt, hogy pont olyan okos és bátor mint Beck. Hangosan hümmögni kezdett, mint akinek a bénultság közben éppen most kezd vissza jönni a hangja és védekezni próbál. Zseniális vagy Sinclair. Azonnal össze néztünk a csapattal, majd követni kezdtük a hangot. Meglepő módon nagyon közelről jött, és hamarosan ki is derült, hogy miért. Néhány méterre voltak csak az épülettől és Beck sikeresen neki ment a furgonnak. Az Én kis bénaságom, még akaratlanul is megoljda a helyzetet. Az általuk tartott látomás az érintés hatására azonnal eltűnt, és láthatóváva vált a járgány és az emberek is ahogy éppen a hordágyat teszik be a nyitott hátsó térbe. Ők ez idő alatt is láthatóak voltak egymás számára, így egyikük sem vette észre, hogy mostmár mindenki más is látja Őket. A kölyök pedig aki ezt az egészet létre hozta, valószínűleg fel sem fogta, hogy mi történt. Mindannyian csak a nagy huppanásra figyeltek fel. Értetlenül néztek körbe, de nem jöttek rá, hogy mi lehetett ez a hang, így nem is foglalkoztak vele. Betették Erica-t és mi kapva az alkalmon azonnal felugrottunk velük együtt. Gondosan ügyeltünk arra, hogy ne érjenek hozzánk. Behúzódtunk a fal mellé szépen sorjában, és minden erőnkkel azon voltunk, hogy a lehető legjobban a falhoz lapuljunk. Meglepően nagy volt odabent a tér, de még így is rémisztően nagy volt rá az esély, hogy hozzánk érnek. Igyekeztem minél halkabban venni a levegőt is, és láttam a többieken, hogy Ők is ezzel próbálkoznak. A labor emberi még igencsak mocorogtak odabent, így rettenetesen féltünk mindannyian, hogy nekünk jönnek, és lebukunk. Járkálták össze-vissza a hordágy körül és próbálták leszíjazni Erica-t, aki még mindig azon volt, hogy hangadással segítse a dolgunkat. Nem tudtunk neki sehogy sem jelezni, hogy már itt vagyunk, és úgy tűnt tényleg kezd pánikba esni. Viszont nem esett ki a szerepéből, továbbra sem mozdult el vagy kezdett el kiabálni. Ebből tudtam, hogy bízik bennünk és tartja magát a tervhez.
   - Indulhatunk! - szólt előre a sorfőnek a tudós szerű fazon mikor már sikeresen rögzítették a lányt és mindannyian megkapaszkodtak valamiben. Éppen nem állt senki Erica és köztem, így oda hajoltam hozzá, és a lehető leghalkabban suttogtam.
- Ne félj, vigyázunk rád - jelentettem ki, közben pedig megindult a jármű, szóval azonnal vissza húzódtam. Látszott rajta a megnyugvás Nekünk nem volt mibe kapaszkodnunk, ezért a lendülettől majdnem elborultunk. Azonban sikeresen megtartottuk egymást, és az út hátralévő részében is ezzel foglalatoskotudnk, mivel nagyon gyorsan hajtott a sofőr. Kész bűvész mutatvány volt állva maradni.

/Becca szemszöge/

   Ahogy egymásba kapaszkodva imbolyogtunk a száguldó autóban egyre inkább csak azon agyaltam, hogy vajon mi fog történni miután bejutottunk. Kis milliószor átbeszéltük már, és még ennél is többször játszottam le a dolgokat a fejemben, de sok minden aggasztott. Számoltunk konkrétan minden egyes lehetséges eshetőséggel és pontosan felmértünk mindent, de mi van ha ez mégsem elég? Lehet, hogy jóval nagyobb erejük van mint gondoltuk. És mi lesz ha valaki megsérül? Még Dr. Crawford-ot sem bánthatom, hiszen azt mondtam Hank-nek, hogy nem teszem, és állni akarom a szavamat. De mi van ha csak így tudok megoldani egy helyzetet? Annyira a gondolataimba merültem, hogy az egyik kanyarnál majdnem elborultam. Szerencsére Eddie az erejével elkapott, és vissza rántott magához, majd szorosan a karjaiba zár. Fel néztem rá, Ő pedig édesen rám kacsintott. Az út további részét a karjaiban töltöttem. Nagyon izgultam, hogy lebukunk, de szerencsére Ő mindig itt van, hogy megvédjen.
   Amilyen gyorsan hajtott a sofőr hamar odaértünk. Az emberek egész út alatt nem szóltak egymáshoz egy szót se, de olyan összhangban kezdtek el mozogni, mintha ezt gondosan részletezték volna ezelőtt. Hát persze, a rutin... Az a sok gyerek, te jó ég... A sofőr megállt, a mellette ülő személy kiszállt, feltehetően kinyitni a kaput, mert utána ismét elindultunk, és hamarosan meg is álltunk. A bent lévőek kinyitották a hátsó ajtót, és pillanatok alatt leszedték Erica-t, majd mindannyian megindultak. Mi természetesen amilyen gyorsan csak tudtuk követni kezdtük Őket. Látszólag nem volt a helyen semmi, ami eddig nem volt ott. Viszont pontosan tudtuk, hogy hová megyünk, hiszen itt már minden gyerek magánál volt. Egy látszólag teljesen átlagos falba volt építve a lift, amit még is közelítettünk, és a tudós szerű fazon előre lépett. Egy szintén teljesen átlagosnak tűnő pontban elkezdte nyomni a falat, és egy kisebb kockányi rész el is indult befelé. A következő pillanatban megnyílt a fal és elénk tárult egy hatalmas lift. A fickó be ment, majd Őt követte a szupergyerek és végül az öltönyös alakok, akik Erica-t is hozták magukkal a hordágyon.
   Miután bemenetek már egyáltalán nem tűnt olyan nagynak a bent lévő hely, de nem volt időnk gondolkozni. Azonnal beszálltam Én is, és szorosan a falhoz nyomva magam igyekeztem minél beljebb menni, hogy a többiek is beférjenek. Steve szorosan utánam jött, és követte a mozdulataimat. Majd belépett Nancy is, mire a lift eddig fehér fényű lámpája vörösre váltott, villogni kezdett és hangos csippanások csaták meg a füleinket. Tudtuk, hogy most gáz van, ezért ki akartunk ugrani, de a lift ajtaja hirtelen bevágósott. Eds kint maradt, mi pedig a liftben ragadtunk.
- Itt vannak - mondta alig hallhatóan elképedésében az egyik öltönybe bújt férfi.
- Kussolj már - szólt rá a másik. Hát persze, csak a szemeket tudjuk átverni, a műszereket nem. Érzékelték, hogy többen jöttünk be. A gyerekek tudatában is az volt, hogy négy férfi van a köpenyes alakon és a gyereken kívül, ezért nálunk még nem riasztott, de Nancy-nél már igen, mert túl léptük a beállított határt. Ezek szerint azt is tudják, hogy minimum hárman vagyunk itt. De akkor miért nem reagálnak semmit? Lehet, hogy pont az a tervük, hogy lemenjünk a lifttel, és majd ott fog várni ránk valaki. Kölönben mi más oka lenne annak, hogy semmit nem reagálnak a riasztásra? Ki kell iktatunk Őket.
   Körülnéztem a liftben kamera után kutatva. Bár tudtam, hogy ha van idebent kamera, akkor lát minket, tudtam azt is, hogy ha odalent éppen ránk várakozik egy egész osztag, arra még akkor is van remény, hogy Őket át vágjuk. Ezzel legalább időt nyerünk és jutunk némi előnyhöz. Ki is szúrtam egy apró fényes pontot, ami eléggé úgy tűnt, hogy az amit kerestem. Rá néztem Steve-re miközben bólintottam egyet, és ugyan ezt tettem Nancy-vel is, Ők pedig mindketten vissza bólintottak. Nem hiszem, hogy tudták amire gondolok, de ezzel beleegyeztek abba, hogy követni fognak engem. Az erőmmel felrobbantottam a kamerát, ami egy hatalmas pukkanást idézett elő. A liftben mindenki megijedt a hangtól és egyszerre kiabálni kezdtek. Talán egymásnak, talán nekünk, nem értettem semmit. A két öltönyös fickót neki vágtam a lift oldalának, és ugyan erre a sorsra jutott a köpenyes is.
- Nancy, tegyél minket láthatóvá - jelentettem ki, mire Ő azonnal meg is tette.
- Szia - hajoltam oda a szupererejű kislányhoz
- Szia - válaszolta félve.
- Ugye segítesz nekem és a barátaimnak, hogy kiszabadítsunk téged és a többi gyereket innen? - kérdeztem mosolyogva.
- Uhum - bólogatott.
- Köszönöm kicsikém, nagyon bátor vagy. Hogy hívnak?
- Maya - felelte.
- Rendben. Akkor most figyeljen rám mindenki. Nancy változtasd át ezeket az embereket úgy, mintha mi feküdnénk ott, magadat pedig az egyik, engem meg a másik öltönyössé, és Steve-et is azzá a köpenyes taggá. Steve készülj fel, neked lehet, hogy beszélned is kell majd. Maya drágám, Te pedig tégy úgy, mintha az imént ütöttél volna ki minket az erőddel, Rendben? Az orrocskád már úgyis vérzik, szóval csak nyújtsd ki a kezed és lélegezz nagyokat - hadartam el nagyon gyorsan, mert nagyjából tudtam a gyerekek fejéből, hogy mennyi idő mire leér a lift, és számításaim szerint igen közel voltunk már az aljához. Mindenki egy bólintással felelt, és Nancy már fel is húzta a látomás, Maya pedig pontosan úgy állt be ahogy kértem. Felvéve a laboros emberek előző pozícióját beálltunk mi is, és vártuk, hogy földet érjünk. Pillanatokon belül abba maradt a fülsüketítő zaj és a vörös fény is újra fehérré változott, majd szép lassan kinyílt a lift ajtaja. Természetesen pontosan az a látvány fogadott bennünket amire számítottam. Rengeteg szupergyerek és biztosági őr sorakozott fel harcra készen a lift elé, és meredten bámultak ránk. A levegő szinte megfagyott körülöttünk ahogy mind a kislányt bámulták, nekem pedig egyetlen egy gondolat ütött szöget a fejembe: Csak Maya el ne szólja magát ettől a sok rémes tekintettől.