A Vérünk Valódi Tüze #3 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟘𝟚

* * *

   - Jó reggelt hercegnőm! - ébresztett fel Eds reggeli rekedtes hangja. Nem válaszoltam neki, csak a párnába fúrtam a fejem, közben pedig nyöszörögtem. - Naa kicsim, ébresztő - kezdett el lelkesen apró puszikat adni a fejemre.
- Hány óra van? - nyöszörögtem.
- Délután kettő. Ahhoz képest, hogy régen 3-4 óránál többet nem tudtál egyszerre aludni, most elég jól nyomod - jegyezte meg incselkedve.
- MICSODA? DÉLUTÁN KETTŐ? - pattantam fel olyan hirtelenséggel, hogy majdnem lefejeltem az éppen közvetlenül a fejem mellett beszélő férfit.
- Dehogyis, reggel 7 lesz, csak azt akartam, hogy felkelj - jelentette ki, mintha mi sem lenne természetesebb.
    - Azt legalább megtudhatnám, hogy miért? - kérdeztem szenvedve, kissé morcosan össze ráncolt szemöldökkel.
- Terhes vagy már? - kérdezte gyermeki rajongással, csillogó szemekkel és nagy vigyorral fürkészve a tekintetem. Istenem Eddie.
- Jajj már Te dilibogyó, ez nem derül ki azonnal - borzoltam össze kacagva a haját, miközben picit azért elérzékenyültem azon, hogy ennyire izgul emiatt.
- Jó naa, tudom, de azért gondoltam rá kérdezek - vonta meg egy nagyon cuki mosoly kíséretében a vállát. - Igazából más miatt keltettelek fel.
- Mégpedig?
- Tudood, közeledik a születésnapod - vezette fel elnyújtva a szavakat. - És mivel most töltöd majd be a 21-et, és végre nagykorú leszel... Valami különlegeset terveztem.
- Pontosabban? - kérdeztem érdeklődve.
- Hmm nem is tudom... Mondjuk... Párizs? - kérdezett rá lelkesen.

/Eddie szemszöge/

    - UHH IMÁDOM PÁRIZST - kezdett el sikonyálni Beck az ötletem hallatán. - De hát voltunk már Párizsban. És azt sem értem, hogy ehhez miért kellett ma ilyen korán felkeltened, a szülinapom 8 nap múlva lesz, és innen Párizs maximum 2-3 nap hosszabb pihenőkkel együtt - hadarta el. Hajh miért kell neki mindig mindenbe belegondolnia?
- Valójában ha most elindulunk, és pihenők helyett felváltva vezetünk meg minden, akkor akár már ma éjszaka is ott lehetünk - húztam el kínosan a szavakat.
- Oké... És miért olyan fontos, hogy még ma éjszaka ott legyünk? - nézett rám furcsán.
- Lenne ott egy kis dolgom - sziszegtem. Nem akartam, hogy megtudja, hogy mire készülök. A világ legkirályabb születésnapi ajándékát találtam ki neki. Innen nehéz lett volna intézkedni, de szerencsére az erőnkkel be tudtunk jutni a sötétbe, és tudtunk kommunikálni egymással. Így tartottuk a kapcsolatot Hawkinssal is, és így tudtam megkérni Steve-et is, hogy kezdje el elintézni. Szerencsére hasonló terveik voltak mint nekünk, Harrington nagy álma is egy lakókocsiban utazós élet volt. Éppen Párizsba tartottak, így pont kapóra jöttek Beck ajándékához. Percekkel ezelőtt jeleztek vissza, hogy el tudják intézni 26.-áig, ha még ma odamegyek, tehát azonnal indulnunk kell.
- Micsoda? - kérdezte érdeklődően.
- Jaj ne gondolkozz már annyit, csak gyere. Navigálj ki az autópályáig, utána aludhatsz - borzoltam össze a haját, mint Ő korábban az enyémet.
- Ahj jó - vágta el magát az ágyon, hogy a párnába fúrhassa a fejét. - Ihatok előtte egy kávét? - nyüszögte. - Nem, gyere Te kis álomszuszék, mert eltévedek - kezdtem el 'hisztizni'.
- Megyek már, megyek - próbált meg feltápászkodni.
   Én nagy lelkesedéssel pattantam be a volán mögé, Ő pedig oda vánszorgott mellém és láttam a szemében, hogy minden erejével azon volt, hogy ne gyilkoljon meg. Olyan kis cuki mikor morcos. Mióta együtt vagyunk bármikor, bármennyit képes aludni. Régen ezzel szörnyen sok gondja volt, de most már szerintem képes lenne téli is álmot aludni. Szerintem ez egyfajta lelki nyugalom jele és nagyon örülök neki, hogy ilyen jó hatással vagyok rá.
Elmosolyodtam a gondolattól, és picit el is bambultam Becca arcára meredve, de aztán észhez tértem és beindítottam a motort. Ő a kezébe vette a térképet és elkezdte keresni, hogy hol is vagyunk pontosan. Közben kapcsoltam egy kis zenét, neki pedig vszonylag egészen hamar sikerült is megtalálnia minket, és egyre lelkesebben kezdte el magyarázni, hogy merre megyek. Hamar ki is értünk az autópályára, innentől a táblák alapján már könnyen megtalálom Franciaországot.
- Ha szeretnél akkor mostmár vissza feküdhetsz aludni, megleszek egy ideig - mosolyogtam oda a lányra.
- Áh, most már ki ment az álom a szememből - hadarta, de a mondat végén elkezdett ásítani. - De, azért csinálok egy kávét - tette hozzá kuncogva.
- Rendben hercegnőm, ahogy érzed - feleltem, Ő pedig ezzel fel is állt. De mielőtt el tudott volna indulni megfogtam a hozzám közelebb eső kezét. - Hé - néztem fel rá össze ráncolt szemöldökkel, majd elengedve a kezét, vissza fordítottam a fejemet az útra és a mutatóujjammal az arcomra kezdtem mutogatni.
   Azonnal tudta, hogy mit szeretnék és egy hatalmas puszit adott az arcomra, és meg is símogatta a fejem. Széles mosolyra húzódott a szám, és pillangók kezdtek el repkedni a hasamban még így, több mint két év, pontosabban tizenöt-hat év után is. Eddig sem volt kétség, de minden egyes nap egyre biztosabb leszek abban, hogy Ő az igazi, és már alig várom, hogy családunk legyen. Mindig is szerettem volna gyerekeket, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire oda leszek ezért a gondolatért mint most. Úgy érzem, hogy azon a téren amin kell, már elég érettek vagyunk a feladatra, és a zenélésből bőven keresünk annyit, hogy mindent meg tudjunk adni a leendő kisfiunknak amire csak szüksége van. Egy ideig féltem felhozni Beck-nek a témát, de tegnap este elronthatatlanul jó kedve volt, tehát úgy voltam vele, hogy hát miért is ne, elmondom neki a vágyamat. A tegnapi egy különleges éjszaka volt. Életemben először teljesen józan voltam egy koncert után, és életemben először teljesen biztos voltam abban, hogy mit akarok. Nagy kő esett le a szívemről, mikor megbizonyosodtam róla, hogy egyetért velem, és most iszonyatosan boldog vagyok, hogy már mondhatni bele is vágtunk.

* * *

   Az egész napot utazással töltöttük. Körülbelül 15-16 órába telt, de eljutottunk Párizsba. Nagyon nagy szerencsém van Beck-el, hiszen a reggeli beszélgetésünknél tovább nem firtatta, hogy miért sietünk ennyire. Más egész nap rágta volna ezért a fülemet, de Ő türelmes, és bízik is bennem. Most éppen Ő vezet, Én pedig navigálok. Nem először vagyunk Párizsban, de Ő mégis úgy csodál meg mindent, mintha soha sem látta volna. Igaz, semmit sem néztünk meg közelebbről, mert csak lenyomtuk a koncertet Ronnie-val és már mentünk is tovább.
- Nem tudom mit tervezel itt, de ha már úgy is itt leszünk egy hetet, akkor felmegyünk majd az Eiffel toronyba? - vetett rám egy kérlelő pillantás.
- Nem - vágtam rá határozottan, de mosolyogva.
- Naa, légyszii - biggyesztette le az ajkát.
- Nem-nem, az is a szülinapi programodban van - kócoltam össze a haját, amit egy morgással jutalmazott.
- Ohh, szóval komplett programom van? - húzta fel a szemöldökét egy értetlen kis félmosoly kíséretében.
- Igen - vakartam meg a tarkómat kissé kínosan, mert még ezt sem akartam elárulni neki.
- Édes vagy - válaszolta lágy hangon.
- Ugyan - fordítottam el a fejemet, hogy ne lássa, hogy mennyire elmosolyodtam a kijelentésén.
- És hová is megyünk pontosan? Hol akarunk leparkolni? - kérdezte lelkesen.
- Hát Én például a Szajna partra gondoltam. Elvileg - húztam közelebb az arcomhoz a térképet, hogy jobban lássam - ha a következőnél lefordulsz balra, akkor az az út, egy híd felé vezet. Ha pedig lefordulunk - kezdtem el forgatni a kezemben lévő papírt - tulajdonképpen bármelyik irányba még a híd előtt vagy a híd után, akkor a part mentén fogunk haladni, és kereshetünk valami kellemes helyet.
- Wow, tetszik az ötlet - fordult felém széles mosollyal és csillogó szemekkel, majd vissza fordult az út felé és bevette a kanyart. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire szép lesz a látvány. "Párizs a fények városa", sokaktól hallottam már, de most értettem meg miért. A koncerteken megszokottak voltak a fények, így mikor Ronnie-val voltunk annyira nem érzékeltem, de most... a világ legeslegszebb utcaképe tárult a szemeink elé. Ahogy látom Becca-nak is nagyon tetszik, mert tátott szájjal figyeli az utat. Olyan aranyos, hogy Én meg nem tudom eldönteni, hogy Őt vagy a tájat csodáljam.
Nem sokkal később pedig már magát a folyót is rendesen láthattuk. Beck a híd után kanyarodott le jobbra és csak úgy ámoldoztunk a kilátáson. Minél beljebb haladtunk annál szebb és szebb helyek voltak ahol tudtunk volna parkolni. Teljesen döntésképtelenek voltunk, azonban Jones észre vett valamit.
- Baby, innen gyönyörűen látszik a Notre-Dame! Én itt meg akarok állni! - mutogatott buzgón az egyik kezével.
- Nézd csak, ott még van is egy hely ahol elférünk, és szerintem szabad is ott parkolni, mert más is van itt - szúrtam ki egy nagyobb helyet az út szélén.
- Király - felelte nagy beleéléssel, majd azonnal le is húzódott. Leállította a morort és elégedetten dőlt hátra az ülésben.
   - Na, hogyha álmos vagy, akkor nyugodtan feküdj vissza, Én most elrohantok egy helyre - dadogtam.
- Nem kérdezek inkább semmit - forgatta meg mosolyogva a szemeit.
- Köszönöm szerelmem - feleltem, majd felkelve az ülésből a kezeim közé fogtam a fejét, és adtam rá egy nagy puszit majd az ágy felé vettem az irányt. Elővettem az ágy alól az eddig rejtegetett hátizsákom, felvettem az asztalról egy rádiót és elindultam először is valami eldugottabb helyet keresni, hogy beszélhessek Steve-vel.