A Vérünk Valódi Tüze #3 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟛𝟙

/Becca szemszöge/

   Az elmúlt nap nagyon kimerítő volt, hiszen egyetlen percet sem aludtam. Nem szeretném, hogy Eds megtudja ezt, ezért mindenkinek azt mondtam, hogy pihentem akkor mikor Ők is. Viszont ez nem így volt. Természetesen egyedül kezdtem el festegetni a kislánynak, sőt előtte még haza kellett ugranom a festékeimért és egy vászonért. Éppen az előtt fejeztem be, hogy felkelt az egyik kölyök, és riasztotta volna a többit. Szóval pihenés helyett inkább riasztotta Én is a többieket, hogy együtt nézhessük végig. Mind felsorakoztunk Eddie ágya mellett, és onnan figyeltük a műsort, ahogy mindenki boldogan bontogatja a kis csomagjait. Mindent megért ez a pillanat. Azonban a gyermekem továbbra sem tudta elviselni a hangzavart, és eszeveszettül vergődött odabent. Az érzést már megszoktam, és beletörődtem abba, hogy Ő képes erre. Azt viszont nem akartam, hogy lássák a többiek, hogy úgy néz ki a hasam mintha mindjárt elő törne belőle egy Alien. Egyébként is, már láthatóan elkezdett nőni, sőt szinte rémisztően nagyon nőtt rövid idő alatt, de nem akkorát, hogy ne tudjam takargatni. Ezért elsunnyogtam apám kabátjáig a hasamst takargatva, majd felvettem, és azt mondtam, hogy fázok. Ezek után pedig vissza álltam a szerelmem ágya mellé, de éreztem ahogy gyengülök. Már alig tartottak meg a lábaim. Talán a fáradságtól, talán más miatt, de valamit tennem kellett. Tudtam, hogy most már muszáj lesz ledőlnöm egy időre, mert ezzel még a babának is árthatok. Azt is elhatároztam, hogy előtte iszok némi hidegvizet is, hátha sikerül lenyugtatnom Őt. Már el is indultam volna, viszont Eddie elkapta a csuklóat.
- Hajolj ide, kérlek - nyöszörögte.
- Igen? - hajoltam oda kíváncsian, mire Ő a fülemhez igazította a száját.
- Nem akarom, hogy Ők is részt vegyenek a harcban. Nem viselném el ha bajuk esne - suttogta, mire elmozdultam, hogy Én is a fülébe tudjak beszélni.
- Én sem akarom, de szükségünk lesz rájuk - válaszoltam halkan, mire Ő az arcjátékával jelezte, hogy szeretne még valamit mondani, így megint csak közelebb mentem.
- Mindenkire? - kérdezte.
   Ekkor pedig szöget ütött a fejembe, hogy "Én most komolyan ezt csinálom?". A gyerekek közül rengetegen félnek. Még talán egymástól is. Mi pedig harcba akarjuk küldeni Őket undorító lényekkel szemben, akik ki tudja, hogy mire képesek. Nagyobb esély van rá, hogy nekik bajuk esik tömegestül, mint ha csak Mi öten megyünk. Tizenegy, Nancy és Steve küzdött már magával Vecna-val is, nekem pedig volt szerencsém pár szörnyéhez, Kali-ban pedig hatalmas erő van. Mi meg tudnánk védeni magunkat. Ők viszont nem, és talán minket is csak lassítana, ha rájuk vigyáznánk. Feleszméltem a tévhitekből, és tisztáztam magamban, hogy ezt nem tehetjük. Eddie kérdése viszont egy újabb lehetőségre világított rá. Aki tényleg elég erős, és szeretne nekünk segíteni, az a hasznunkra válhat. Így ez egy teljesen fair kompromisszum lenne mindenkivel szemben. Vissza hajoltam Eds füléhez, hogy ezt közölhessem vele is.
- Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem - suttogta.
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte szimplán csak halkan, de továbbra is az Én szám volt az Ő fülénél.
- Beszélek a többiekkel. Nem viszünk mindenkit, csak aki elég erős és jönni is akar - jelentettem ki.
- Köszönöm - mondta az előzőhöz hasonlóan, Én pedig kiegyenesedtem.
   A hirtelen felállástól megszédültem, és nagyon fájni kezdett a fejem. A lábaim megremegtek, és egy az egyben úgy döntöttek, hogy most beadják a kulcsot. Nem tartottak meg tovább, és a földre borultam. Mindenki azonnal oda ugrott, és Eds is aggódva kérdezgette, hogy mi a baj, Én viszont csak annyit hajtogattam szüntelenül, hogy jól vagyok. Egészen addig a pillanatig mondogattam ezt, míg el nem sötétült előttem a kép.

/Eddie szemszöge/

   Hihetetlenül aggódni kezdtem mikor Beck össze esett. Nem tudtam, hogy miért történt, és azt sem, hogy hogyan segíthetnék. Mindenki megijedt, még a gyerekek is. Láthatóan mindenki szeretett volna valami hasznosat tenni azért, hogy a jól legyen, de a zavaros és hangos "mi a baj?", "mi történt?" féle kérdéseknél elég kevesen jutottak tovább. Steve és Jonathan azonnal felsegítette volna, de Alexander ellökött mindenkit és felvette Beck-et a karjaiba. Hirtelen még azon is meglepődtem, hogy Ő itt maradt.
- Ne aggódj rendben jön, Jones-ból van - szólt hozzám laza stílusban Alexander, majd sarkon fordult és elvitte valamerre Becca-t. Ha jól sejtem akkor valami fekvő helyhez mennek. Megnyugodtam, hogy a hercegnőm jó kezekben van, de még mindig aggódtam azon, hogy vajon mi történhetett vele. Azon pedig még jobban aggódtam, hogy ez az egész vajon ki hat-e a picire. Az is végig futott az agyamon, hogy ez a pici miatt történt, és Jones-nak most csak pihenésre van szüksége.
   - Klassz, most a két legerősebb harcosunk padlót fogott - szólalt meg Kali csalódottan.
- Ugyan már, Becca alszik egyet és holnap már aktívan tervezgetni fogja az összecsapást - jelentette ki Dustin bizakodva.
- Miért vagy ebben olyan biztos? - kérdezte baljósan Steve.
- Mert egész éjszaka fent volt, még ébren volt mikor Én már felébredtem, és Ő melózott a legtöbbet ezen az egészen. Biztosan csak kimerült - hadarta el a választ Henderson. Tudtam, hogy Ő is arra gondolt először amire Én, hogy ez is a terhességtől lehet, és csak pihennie kell, de szépen kimagyarázta ezt máshogy. Ekkor viszont kattant egyet az agyam, és elért a felismerés, hogy Becca valószínűleg tényleg nem aludt semmit az éjjel, és ez várandósan még megterhelőbb lehetett a szervezetének. Kicsit mérges lettem rá, de ennek ellenére egyben büszke is, hogy csak azért is megcsinálta. Igazából nem is számítottam tőle másra.
- Igen srácok, Beck újra erőre kap amint ki pihente magát, és csatasorba áll - helyeseltem végül. - És Én is - tettem hozzá.
   - A-a, Eddie szó sem lehet róla - kezdte el felvont szemöldökkel rázogatni a fejét Dustin.
- És pontosan miért is nem? - kérdeztem értetlenül.
- Most lettél összevarrva ember - akadt ki.
- Tudom, de már nem is fáj, csak húzódik ha mozgok - vágtam rá, mert valóban így éreztem.
- Mert Becca tele rakta fájdalomcsillapítóval a teát amivel a tegnap esti a társas játékozás közben folyton zaklatott, hogy idd meg, és igen, pontosan tudta, hogy rémes íze van, de azt is tudta, hogy nem fogsz érte szólni, mert Ő csinálta, de a gyógyszert nem vennéd be, mert úgyis azt mondanád, hogy "neked aztán nincs rá szükséged" - magyarázta el a csodabogár.
- Már mindent értek - forgattam meg a szememeimet.
- Akkor jó, mert a fájdalomcsillapítót továbbra is kapni fogod, hogy ne kapcsoljon be a kollektív tudat, de annak ellenére, hogy nem fáj, még ágyban maradsz, és nem jössz velünk - jelentette ki Nancy.
- Ahj srácok ne már - vágtam rá hisztisen, hiszen nem akartam, hogy kihagyjanak a dologból. Mindenki egyszerre hurrogott le, és kezdte el magyarázni, hogy nem mehetek velük. Engem viszont nem érdekelt egyetlen szavuk sem. Vigyáznom kell Beck-re. Ott kell lennem velük. Bele fogok őrülni, ha nem tudom percről-perce, hogy mi történik vele az összecsapás alatt. Nagy veszélynek van kitéve Ő is és a szíve alatt hordott gyermekem is. Nagyon félek, hogy bajuk esik, és rémes bele gondolni, abba, hogy amíg Ő a hellyel lefelében harcol, addig Én egy ágyban fekve szenvedek, mert semmit sem tehetek a biztonságukért.
- Na jó, elég legyen - szólalt fel kicsit hangosabban Steve, mire a többiek abba hagyták a kioktatásomat. - Ha Munson úgy érzi az adott pillanatban, hogy képes a hasznunkra lenni, akkor velünk jön, és ez az Ő döntése lesz, nem a miénk - állt ki mellettem teljes határozottsággal.
- Köszönöm haver - mondtam, miközben elmosolyodtam.
- Igaza van, most inkább csak... élvezzük a karácsonyt - nézett végig a bandán Will és mire mindenki helyeselni kezdett.

* * *

/Becca szemszöge/

   Arra ébredtem fel, hogy eszméletlenül melegem van, és durván izzadok. Vergődtem és próbáltam lerángatni magamról mindent, de nem ment. Nem elég, hogy be voltam takarva, apám kabátja is rajtam volt, amit kétségbeesetten próbáltam leszedni magamról. Éreztem ahogy a baba is vergődik a hasamban, és ezúttal intenzív fájdalmat is éreztem. Bepánikoltam, és egyre hisztérikusabban próbáltam kicipzározni a kabátot, de nem jött. Ekkor viszont valaki odasétált mellém, és óvatosan elkezdte lehúzni a cipzárt.
- Becca nyugalom! Várj, várj, majd Én segítek - hadarta el apám hangja, miközben már le is szedte rólam a kabátot, Én pedig szép lassan, nagy lélegezeteket véve lenyugodtam.
- Köszönöm apa - nyöszörögtem.
- Becca - szólított meg remegő hangon. - Mi történik a hasaddal? - kérdezte érezhetően óriási rémültséggel, s ennek hatására Én magam is megrémültem. Mégjobban levert a víz, hiszen fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék neki. Nem tudhatja meg pont így, hogy unokája lesz... Annyira várta már ezt, ennél különlegesebb pillanatnak kell lennie.