A Vérünk Valódi Tüze #3 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟚𝟡

/Becca szemszöge/

   Azt hittem, hogy elájulok a boldogságtól, mikor Eds kitalálta, hogy rendezzünk egy hatalmas karácsonyi ünnepséget. Viszont helyettem Ő ájult el, éppen abban a pillanatban mikor kimondtam, hogy "ez lesz életünk legszebb karácsonya". A karjaimba zuhant. Hála az égnek meg is tudtam tartani addig, amíg le nem ültem vele a földre, és biztonságban az ölembe nem tudtam helyezni a fejét.
- Szívem, szívem hallasz engem? - kérdezgettem, de Ő nem válaszolt. Őrületesen bepánikoltam. Alig tudtam levegőhöz jutni, annyira aggódtam érte. Remegni kezdek a kezeim, és azonnal könnyek lepték el a szemeimet ahogy az oldalból ömlő temérdek sok vért vizslattam.
   Mindeözben a többiek azonnal oda ugrottak, és próbáltak segíteni, de egy óriási hangzavar kerekedett belőle. A hangzavar hatására pedig a baba is elkezdett vergődni a hasamban. Hirtelen annyi minden zajlott egyszerre körülöttem és bennem, hogy szédülni kezdtem. A hangok összefolytak, és a szemem előtt lévő kép is elmosódott. A saját szívverésem hangja kezdett lüktetni a fülemben. De tudtam, hogy össze kell szednem magam. Össze kell szednem magam Eddie-ért.
- Csendet! - kiáltottam el magam, mire végre mindenki befogta a száját. - Rengeteg vért veszített, orvosra van szüksége. Az nem segít ha üvöltöztök.
- Igazad van Becca, sajnáljuk - mondta Dustin, közben pedig a baba mozgása is csillapodni kezdett.
- Hozzunk ki egyet a magánzárkákból, vagy vigyük kórházba? - kérdezte Steve segítőkészen.
- Kizárt, hogy az itteniek segítsenek - vágta rá Nance.
- Akkor irány a kórház - szólalt meg Lucas.
- Beck - figyeltem fel egy halk hangra, ami Eds torkából szakadt fel. - Beck, Én nem... É-é-én nem... Nem akarok kórházba menni - nyöszörögte. - Nincsen semmi bajom, jól leszek.
- Oh édesem - kezdtem el szipogva, remegő kezekkel símogatni az arcát. - Lehet, hogy most a morfium miatt nem érzed úgy, de nagy a baj. Elájultál. Segítség kell. Ezt... Ezt össze kell varrni, nem maradhat így - magyarázkodtam.
- Megcsinálod Te? - nézett fel rám azokkal a nagy bociszemeivel. Nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.
- Ne kérd ezt tőlem, képtelen lennék rá - remegett meg a hangom. - Akkor inkább kiszedem az egyik hangyás tudóst a zárkákból, és megfenyegetem.
- Még az is jobb mint a kórház - mondta halkan, kissé hörögve, majd újra elengedte magát.
- Megint elájult? - kérdezte aggódva Dustin.
- Szerintem igen, vigyük az orvosi szobába, gyorsan - emeltem fel a hangomat.
- Oké, de - kezdett volna bele valaki valamibe, de nem hagytam neki.
- Nincs semmi "de" - kiabáltam el magam ismét. - Nancy, keríts egy agyast aki nincs kiütve és vidd oda, Én meg viszem Eddie-t - jelentettem ki, majd az erőmmel óvatosan felemeltem a karjaimban fekvő férfit, majd felálltam és elindultam vele. Eközben Nancy már el is rohant, hogy hozzon egy orvost, Steve pedig utána eredt.
   Mindenki más pedig aggodalmasan figyelte ahogy elsétálok Eds-el az orvosi szobáig. A többség a folyosókon maradt, de Dustin, Mike és Tizenegy követett engem a terembe. Gyengéden felfektettem életem szerelmét az egyik ágyra és finoman simogatni kezdtem az arcát.
- Minden rendben lesz édesem, megígérem - mondtam, miközben hagytam, hogy néhány könnycsepp leperegjen az arcomon. A percek szinte óráknak tűntek, ahogy csak itt feküdt, mozdulatlanul, véresen, Én pedig tehetetlenül ácsorgom mellette.
- Becca - lépett be Nancy a szobába.
- Igen Nance? - fordultam oda.
- Van egy kis baj - húzta el félve a száját.
- Micsoda? - kérdeztem rá azonnal, szinte már kétségbe esve.
- A szabadságukat kérik a segítségért cserébe.
- Megkapják - vágtam rá. - Hozd ide a legmegbízhatóbbnak tűnőt, és ha rendesen ellátta meggyőződünk róla hogy valóban nem jelent-e ránk veszélyt, aztán elenegdejük. Semmi más nem érdekel, csak hogy megmentse Eddie életét - hadartam el merőben hangosabban a beszédhangomnál.
- Vettem - bólintott, majd ismét elrohant.
- H-he-hercegnőm - hebegte Eddie Munson mézédes hangja, amire azonnal oda kaptam a tekintetem.
- Shh - kezdtem el újra símogatni az arcát. - Aludj csak szerelmem, nem lesz semmi baj, oké? - nyugtatgattam, miközben potyogni kezdtek a könnyeim.
- O-oké - nyögte ki, majd lehúnyta a szemét, és ezúttal már sokkal békésebbnek tűnt, ahogy az ágyon feküdt. Most nem ájult el, csak elaludt. Nagyon gyenge volt, és szerintem azt sem tudta mi folyik körülötte.
   Nancy hamarosan egy középkorú férfival tért vissza, aki valóban eléggé ártalmatlannak tűnt. Nem kérdezett semmit, csak nekilátott a dolgának. Egy ollóval levágta Eddie-ről a pólóját, majd letisztogatta a sebet. Nem szóltunk neki a morfiumról, így adott neki érzéstelenítést is. Nem lepődök meg, ha ennyi cucc után még egy ideig aludni fog. Várt egy kicsit amíg hatni kezd az érzéstelenítő, addig pedig előkészült a varráshoz. Nem tudtam nézni, egyszerűen képtelen voltam rá, ezért elfordultam. Viszont egy pillanatra sem tágítottam Eds mellől. Végig fogtam a kezét. Körülbelül fél órán át tartott a folyamat. A pasas tizennégy öltéssel varrta össze a sebet. Ezek után pedig leragasztotta, majd Eddie teljes törzsét végig tekerte kötszerrel. Miután az orvos befejezte a dolgát össze dugtuk a fejünket, hogy vajon hogy lehetne tartani a szavunkat anélkül, hogy veszélybe sodornánk a küldetést, azaz, hogy hogyan engedhetnénk el Őt. Eddie-t pedig hagytuk pihenni.