A Vérünk Valódi Tüze #3 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟙𝟚

- Én ki maradok a szavazásból, mivel enyém volt az ötlet, és így pont páratlanul leszünk - néztem körbe a szobában, hogy egyet értenek-e velem ebben, és mindenkitől egy helyeslő bólintást kaptam válaszul.
- Én egyértelműen igennel szavazok - borzolta össze pajkosan a hajamat Eddie.
- Szerintem is hatalmas ötlet, igen - jelentette ki Dustin.
- Hát nem is tudom, rizikósnak tűnik... Nem értem, hogy miért nem csak Ti négyen döntitek el, hogy vállaljátok-e, de ha már van beleszólásom akkor Én nemet mondok, bocsi Becca - hadarta Robin.
- Én nem bízom a laborban. Szerintem csak felhívnánk ezzel magunkra a figyelmüket, nemmel szavazok - szólalt fel Kali.
- Egyet értek - bólintott Jonathan.
- Szerintem biztonságosabb mint átmenni, részemről igen - vont vállat Mike.
- Nem tudom srácok... Veszélyesnek tűnik, nem kellene - mondta félve Will.
- Veszélyes, de ígéretes, és Én képes vagyok fedezni titeket, igennel szavazok - adott hangot a véleményének Tizi is.
- Bízom Becca terveiben, igennel szavazok - mosolygott rám Erica.
- Max és Én nemmel szavazunk, szerintünk jó terv, de túl sok a kockázat - szólt oda Lucas ezzel megszakítva a pusmogásukat.
- Hát szerintem is elég nagy felelőtlenség lenne ebben a formájában, viszont jó az ötlet, némi csiszolással talán az egyik legjobb járható út, Én igennel szavazok - fejtette ki a véleményét Nancy.
- Várjunk... Számolta valaki? - nézett körbe zavartan Eddie.
- Persze, 6 igen, 6 nem... Steve dönt, remélhetőleg helyesen - nézett komolyan az említett férfi szemébe Dustin.
- Bassza meg - sziszegte Steve.
- Ne légy hülye Harrington, ez egy jó terv, biztonságosabb, és vállalom Én az egyetlen veszélyes részét... A Te dolgod csak annyi hogy koncentrálj. Nem sérül meg senki, még Én sem, a legrosszabb dolog ami történhet, hogy fájni fog egy kicsit a fejed, vagy megint ki leszel ütve pár percre mint mikor Beck halt mer egy pillanatra, de ennyi - próbálta meggyőzni Eds.
- Oh a fenébe is... Vágjunk bele - állt fel nagy lendülettel Steve. - De ha a kis tervetek rosszul sül el... Át dobálok mindenkit aki igennel szavazott a hellyle lefelébe és Ők mennek felfedező útra - hadarta el a vége felé már nevetve.
- Mi a manó, Steve Harrington ilyen könnyen megadta magát? - kérdeztem meglepődve.
- Gyorsan készítsétek elő a dolgot, mielőtt meggondolom magam - vetett rám egy véresen komoly pillantást.
Én teljesen megértem Steve álláspontját. Szerintem mindünk közül neki van a legnagyobb felelősségtudata. És azt is megértem, hogy miért tartja jobb ötletnek azt, hogy átmenjünk. A kezünkben tudnánk tartani a dolgokat. A fizikai erőnket már jobban ki tudtuk tapasztalni, tisztában vagyunk a korlátainkkal, az elménk viszont eléggé kétes. Nem tudhatjuk, hogy most is menne-e, mármint egyből a töretlen koncentráció. Bíznunk kell magunkban ahhoz, hogy ez menjen. Nekem van motivációm, egy óriási titok amit minden áron meg akarok tartani. Viszont lehet, hogy nekik nincs semmi ami olyan szinten motiválná Őket, mint engem, így belefeletkezhetnek abba amit csinálnak, és lehet, hogy lebukunk. Remélem, hogy elég erősek, és menni fog nekik. Én bízom bennünk, remélem, hogy Ők is bennem. Az az egyetlen nyugtató tényező, hogy, az érintettek közül mindenki igennel szavazott.
- Na szóval Tizi, Will Ti menjetek Hopper-hez. Szerezzetek tőle sokkolókat - utasítottam Őket. - Erica, Robin nektek nagyon jó a meggyőző képessegetek... Tiétek a kórház. Szerezzetek egy defibrillátort, esetleg lélegeztetőt és minden mást ami jól jöhet az újraélesztéshez. Tudjátok, óvintézkedésnek, hátha az erőmmel nem tudom újraindítani a szívét - mondtam kissé elfojtott hangon a végét. Aggódtam a tervem ezen része miatt. Pontos elképzelés van a fejemben, de nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy működni is fog. Azt pedig nem fogom hagyni, hogy miattam bármi baja essen. - Jonathan... Hogy is hívják azt a srácot aki múlt nyáron itt volt látogatóban? Tudod a füves tag Lenorából, aki az első Vecnás összecsapásnál szerzett Tizenegynek egy csomó sót abból a pizzázóból? - kezdtem el iszonyatosan hadarni, mert nem jutott eszembe a neve.
- Argyle? - kérdezett vissza Jonathan.
- Igen, igen Argyle. Kali és Te kerísetek elő, és szereztessetek vele még több sót, plusz kerítsetek egy akkora medencét, hogy mind a hatan beleférjünk, vagy hat kicsit, nekem mindegy, csak készítsetek belőlük ingernegvonásos "tartályt". Ez majd csak a később lesz érdekes, miután túl vagyunk a terv első felén, de időigényesebb is a dolog, szóval nem árt ennek is nekilátni mihamarabb. Dustin, Lucas, Mike, a Ti feladatotok lesz keresni egy helyet, amit beazonosíthatatlanná tudtok tenni. Nekünk ne mondjátok el, hogy mi ez a hely, csak szedjetek ki belőle minden bútort és basszátok tele alufóliával, lepedőkkel, bármivel ami takar. Max, Te kapod az apróbb részleteket. Walkmanek, kazik, szembekötéshez kendők, rengetek innivaló és esetleg étel ha legyengülnénk, tehát minden amire csak szükség lehet. Nancy, Steve, Eddie és Én pedig most elkezdjük gyakorolni a koncentrációt, plusz keresünk egy békát, mókust vagy bármit, amin gyakorolhatjuk ezt a szív leállítás, újraindáitás dolgot. Holnap szombat, tehát miénk lesz az egész nap, bele is vágunk már délelőtt, ha mindenki ügyesen teszi a dolgát - osztottam ki lelkesítően a feladatokat.

/Eddie szemszöge/

Durva, hogy Beck milyen határozottsággal indította el a folyamatot. Egy igazi vezér. Nagyon jó volt nézni, hogy milyen profizmussal ássa bele magát a hercegnőm ezekbe a bonyolult feladatokba. Elég frusztráló volt belegondolni, hogy lényegében holnap egy időre meg fogok halni, de bíztam Beck-ben, és ez az erő és határozottság amit sugárzott teljesen megnyugtatott. Azt is nagyon jó volt látni, hogy mindenki pozitívan reagált arra amit rá bízott, és mindenki ugrott is a dolgára. Végül arra jutottunk, hogy Mi négyen itt maradunk Byersék házában, hiába ment most el mindegyikük itthonról. Itt volt a legnyugodtabb és legalkalmasabb a hely, hogy bele kezdjünk az elme edzésbe. Mindenki csak szimplán le ült a földre és a saját fejébe mélyülve próbálta meg kizárni a gondolatokat. Mélyeket lélegezve, szemet becsukva próbáltuk növelni az agyunk kapacitását. Azt is megpróbáltuk, hogy tárgyak lebegtetése közben hogyan tudunk koncentrálni, vagy hogy mennyire tudunk egy adott gondolathoz vagy emlékhez eljutni anélkül, hogy bármi mást érintenénk vele. Utána jött egy kisebb titok börze, hogy felkészítsük egymást a meghökkentőbb dolgokra, hogy ne akkor és ott zavarjanak be ezek a dolgok. Beck azt mondta, hogy ez rossz ötlet, mert a titkos is motivációk lehettek volna a koncentrálásra, de most kivételesen nem hallgattunk rá. Meggyőződésünk volt, hogy így könnyebb lesz ez az egész. Most már biztos lettem abban, hogy Becca Jones bizony valami nagy titkot rejteget előlünk, mert végig őszintétlen tekintete volt, és nagyon felzaklatta az egész helyzet. Elhatároztam, hogy erős leszek, és a csapat érdekében nem kezdek el kutakodni amíg a tudatában leszek, de nem fogom szó nélkül hagyni, amint itt végeztünk, kiderítem, hogy mi ez az egész.
Mire végeztünk már javában elmúlt tíz óra, viszont Becca még folytatni akarta a saját maga képzését. A többiektől elköszöntünk, hogy pihenjenek, és el is indultunk, de nem haza, hanem az erdőbe. Időztünk ott egy ideig mire állat hangját fedezetük fel.
- Most mégis mit akarsz csinálni? - kérdeztem felve.
- Ezt - mondta, majd kinyújtotta a kezét és a telekinézisével felemelte a hang tulajdonosát, ami nem volt más, mint egy mókus.
- Ezzel akarsz gyakorolni? - néztem rá furán.
- Ő is teljesen jól megteszi. Muszáj tesztelnem, mielőtt élesben csinálnám, nem elég ha csak elméletben van meg a dolog. Na gyere ide kispajtás - húzta közelebb magához. Lerakta a földre, oda guggolt mellé, majd a kapálózó kisállat szívére helyezte az egyik ujját, és lehúnyta a szemét. Koncentrálni kezdett, és a mókus mozgása lelassult. Félve figyeltem a történéseket. Egyszer csak abba hagyta a mozgást, és Beck levette róla a kezét.
- M-most Te tényleg megölted - remegett meg hitetlenül a hangom, mert azt hittem, hogy nem lesz képes rá.
- Igen, de vissza hozom - mosolygott fel rám magabiztosan. Vissza helyezte rá az ujját, ismét elkezdett koncentrálni, és pillanatok alatt csak azt vettem észre, hogy a mókus felpattan és elrohan. Hatalmas kő esett le a szívemről. Most már tudtam, hogy biztos kezekben van az életem.
- Azta... Káprázatos vagy hercegnőm, ez ez ez nagyon durva volt. AZTA - ámuldoztam.
- El sem hiszed mennyire féltem, hogy nem fog menni - sóhajtotta.
- Igen tudom - feleltem, majd oda nyújtottam hozzá a kezem. Ő megfogta, Én pedig felhúztam, és azonnal átöleltem - Na menjünk haza Te őrült kis zseni, pihenned kell.
- Igazad lehet - nézett fel rám egy kicsit eltávolodva tőlem. Nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg, tehát megtettem. Ezek után pedig végre elindultunk haza.