A Vérünk Valódi Tüze #3 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟜𝟜

   - Meg lesz - mondtam, majd kinyújtottam a karomat a lépcső alatti füves rész felé. Erősen koncentrálni kezdtem, és az agyam minden egyes sejtjét arra használtam, hogy elképzeljem magam előtt az éppen megnyíló kaput. Nem sokkal később már láttam is, ahogy egy kis vörös folt jelenik meg, ami pulzálva növekedni kezd. Már majdnem akkora volt, hogy éppen átfértem volna rajta, viszont egy ponton megállt néhány pillanatra és elkezdett összeszűkülni. Te jó ég, máris kezd elfogyni az erőm. Koncentrálj Munson, a családod a tét! Összeszedtem minden energiámat, és hagytam, hogy minden erő kiáramoljon a testemből a kapuba. A kapuba, ami a kitartásomnak hála kiterjedt akkorára, hogy át tudjak jutni rajta. Végre megszakíthattam az erős összpontosítást, és lazíthattam néhány másodpercet. Viszont kicsit túlságosan is sikerült elengednem magam, mert a következő pillanatban mikor megpróbáltam lelépni a lépcső első fokán teljesen elveszítettem az egyensúlyomat. Nem tudtam megtartani a testem, ezért legurultam. Egyenesen a földön tátongó nyílásba, amin átszakítottam azt az undorító, nyálkás hártyát, majd a túloldalon kötöttem ki. Szerencsére időben felfogtam, hogy mi történik, szóval azonnal szándékosan elkezdtem arrébb gurulni, hogy azon az oldalon is tudjak maradni. A talaj forró volt, hamuból és parázsból állt az egész. Igyekeztem mihamarabb talpra állni, ami eléggé nehézkes volt. Éreztem, hogy a parázs éget. A levegőben terjengő szag, és a szállingózó hamu darabok pedig marták a torkomat. Szörnyen kellemetlen volt. A szüntelenül tomboló fülsértő zajokról már nem is beszélve. Amint sikerül talpra állnom a pulóverem nyakát felhúztam egészen az orromig, hogy legalább ne érezzem úgy, hogy mindjárt megfulladok. Ezután pedig elkezdtem körülnézni. Nem pont előre felé érkeztem, és még mindig nem volt teljesen tiszta előttem a kép, ezért forgolódnom kellett egy ideig, mire a szemem megakadt pár felcsapó lángon. Jobban megnézve már szinte egy teljes kört formált, melynek a hellyel lefelé teremtményei mind ott voltak a közepén. Zseniális. Ekkor pedig a tekintetemet a magasból a föld felé vittem. Egy hatalmasat dobbant a szívem, és könny szökött a szemembe mikor megláttam, ahogy Becca Jones a parázsló talajon ül, és az egyik kezével a hasát, a másikkal pedig egy walkie-talkiet szorongatva sír.
   - BECK - üvöltöttem, miközben elkezdtem rohanni hozzá. Ez a világ is nagyon gyorsan forgott. - BECK - üvöltöttem újra. Képtelen voltam egyenesen haladni, de nem adtam fel. Rohantam. - BECK - kiáltottam még hangosabban ahogy közeledtem felé. Párszor megbotlottam, elestem, rossz irányba haladtam... de haladtam. - BECK - csendült fel újra a hangom, amit eddig valószínűleg a lények zajától nem hallott, de most felém fordította csillogó szemeit. Úgy éreztem mindjárt össze esem a szédelgéstől, de nem álltam meg amíg oda nem értem hozzá. Pár méter választott el tőle, de Én elestem. Azt hittem képtelen leszek tovább haladni, de ekkor meghallottam a hangját.
- EDS!
- Megyek már Beck - nyögtem ki, majd anélkül, hogy arra fecséreltem volna az energiámat, hogy talpra álljak, inkább négykézláb vergődtem oda a hercegnőmhöz. Nem tudtam hőállóvá tenni magam, a parázs égetett. A fájdalmat viszont a sok morfiumnak hála nem éreztem, csak a forróságot.
- Eds, mit keresel Te itt? - kérdezte, mikor már majdnem oda értem. Nem válaszoltam amíg teljesen mellé nem tudtam húzódni. Teljesen a testéhez símultam és a karjaimba zártam Őt.
- Tudtam, hogy baj van. Nem hagyhattalak magadra - feleltem, miközben gyengéden elkezdtem símogatni az arcát. Ő a kezét az enyémre tette, és megláttam, hogy csurom vér. - Mi-Mi történt? - hebegtem, majd lenéztem a hasára, amit teljes egészében vér borított, irreálisan nagy volt, az alján pedig egy hasadék tátongott. Egyszerűen szörnyű irányba kanyarodtak el a gondolataim. A fiunk tényleg kapcsolatban áll a hellyel lefelével, Beck pedig feláldozta Őt. A világot választotta helyette. Megölte Őt. Kénytelen voltam azonnal a szám elé kapnom a kezem. Ez lett az a pont, ahol 23 éves felnőtt férfi létemre is képes voltam zokogva elsírni magam. - Te - akadt bennem a szó, miközben megpróbáltam szavakba önteni, ami jelenleg bennem kavargott.
- Nem, nem Eddie nem. Ez nem az amire gondolsz - hadarta elfojtott hangon. - A fiad csak éppen most döntött úgy, hogy megszületik - nyögte ki a kínjai közepette elejtve egy afféle "nem hiszem el, hogy ez történik mosolyot". Nem értettem, hogy hogyan lehetséges ez, de hatalmas kő esett le a szívemről, és Én is elmosolyodtam.
- Tipikus Munson... A legrosszabbkor - szipogtam.
- Köszönöm a fájdalomcsillapítót, és azt is, hogy itt vagy - mondta hálásan. - Viszont a kollektív tudat hamarosan teljesen bekapcsol, és akkor nagy baj lesz. Tudsz segíteni a többieknek? - kérdezte szinte könyörögve.
- Meg teszek mindent - jelentettem ki, miközben elnéztem a távolba, ahol a lángnyelvek már az eget mardosták. Majd észre vettem Maya-t, ahogy hősiesen vezeti előrefelé a csapatot. Alig volt bennem erő, de tudtam, hogy tényleg mindent meg kell tennem, hogy egyszer és mindenkorra véget vessek ennek az őrületnek. Felálltam, és magam sem tudom, hogy hogyan, de odakűzdöttem magam Maya mellé, aki egy széles mosollyal fogadott.
- Eddie - csillant fel a szeme.
- Állj odébb kis hercegnő - kértem, Ő pedig azonnal tett egy lépést hátra, Én pedig beálltam a csapat élére. Koncentrálj Munson, a családod a tét! Ismét összekapartam minden megmaradt erőmet. Nem hagyhattam, hogy baja essen a szeretteimnek, és tudtam, hogy a fejembe szökő őrült ötlettel, bármiféle komplikáció nélkül meg tudnék menteni mindenkit. Arra gondoltam, hogy abból a rengeteg tűzből amit a többiek jelenleg egy kör formájában szűkítenek a teremtmények köré, létre lehetne hozni egy tornádót, és egyszerűen csak elsodorni vele mindent. De ezt hogy vihetném végéhez? Van hozzá elég erőm? Arra nincs időm, hogy vissza menjek Beck-hez a walkie-ért, és szóljak másnak. A gyerekekre pedig nem bízhatom, hiszen ehhez túlságosan nagy összpontosítás szükséges, amit Ők lehet, hogy nem tudnának biztosítani. Maya képes lenne rá, de ha baj történik, nem akarom, hogy ez az Ő lelkét terhelje. Nekem kell megtennem. Nekem kell megmentenem a családom, és ezért bármit megteszek. Miután átgondoltan, és elhatároztam, hogy véghez viszem a tervemet bármi áron, újra koncentrálni kezdtem. A morfium kábító hatásának ellenére is képes voltam annyira összeszedni magam az apai védelmező ösztönömnek hála, hogy biztos voltam benne, hogy meg tudom csinálni. Felemeltem a kezemet és egy hangos üvöltésben törtem ki, amivel az erőmet próbáltam növelni. A körülöttem álló gyerekektől átvettem a tüzet, majd elindítottam, hogy begyűjthessem a többi csapatét is. Végig vezettem a körön az erőm alá vett lángcsóvát, ami hamarosan óriásira nőtt, ahogy csatlakozott hozzá minden egyes szikra. Körkörös mozdulatokat kezdtem el leírni a karommal egyre gyorsabban, amit a tűz is követett. Kialakult a tornádó amit elképzeltem. Még nagyobbra és nagyobbra növeltem, majd még gyorsabban mozgattam a karomat. A tűztornádó hatalmasabb lett, mint bármit amit az életem során láttam. Nagyon ügyeltem arra, hogy ne menjen az emberek közelébé, és csak a szörnyek felé haladjon. Nemsokkal később pedig közvetlenül oda is ért hozzájuk, és elképesztően nagy erővel először csak elsodorta, majd porrá égette Őket. Rengetegen voltak, így nem égtek el mind egyszerre. Azok kétségbeesett üvöltözése pedig akik még pár perccel tovább életben maradtak még drasztikusabb lett. Voltak köztük menekülni próbálók, amik szét széledtek. Igyekeztem a tornádómba sodorni azokat is, de az erőm egyre csak fogyott. Már a legeslegvégső energiaforrásokat használtam fel a testemből. Éreztem ahogy kiáramlik belőlem minden, ami még állva tartott. Lassacskán mintha elcsendesültek volna a hangok, majd mintha egy erős, fülsüketítő sípolásba folytak volna át. Aztán egyre nehezebb lett a szemhéjam, és sötétebb a szemem előtt lévő kép. Pillanatokkal később pedig teljesen elsötétült a világ.

* * *

   Életem során nem először kelek lágy, női hang éneklésére, miközben olyan érzésem van, mintha pár perc után most dobbant volna meg először a szívem, de ez valahogy, most mégis más volt. A női hang szinte gyermeki volt, és aranyosan hamis, mégis angyalkórusként szólt, miközben lassacskán észhez kezdtem térni. Egy DIO dal volt, még pedig a Satand Up and Shout, annak is a vége.
- You own the road / You are the fire go on explode / You've got desire / So let it out / You've got the power / Stand up and shout / Stand up and shout / Let it out / Stand up and shout - fejeződött be halkan a dal, ami igencsak megmelengette a lelkemen, és arra sarkallt, hogy tényleg teljesen magamhoz térjek, így hát lassacskán kinyitottam a szemem. - Eddie, Eddie - szólongatott Maya vékonyka hangja amit az imént ismertem fel, ahogy halványan látni kezdtem hozzá a kislány arcát is.
- Mi... Mi történt? - nyögtem ki, hiszen eléggé kíváncsi voltam a válaszra.
- Megöltél egy csomó szörnyet, de meghaltál. Cody szerint azért, mert bekapcsolt a kollektív tudat, és nem tudta feldolgozni az agyad. Mivel meghaltál ezzel együtt ki is kapcsolt, szóval csak átvettem a tornádódat, és és felégettem vele a maradékot. Szóval hála neked nem következett be a baj. Megmentettél mindenkit. Én pedig megmentettelek téged úgy ahogy Becca egyszer elmesélte - hadarta el büszkén.
- Te jó ég. Annyira köszönöm! Na gyere, ölelj meg Te aprócska szuperhős - nyögtem ki még büszkébben mint Ő, miközben ölelésre tártam a karomat, Ő pedig azonnal mellém térdelt és át is ölelt. - Tényleg, Becca... Mi van Becca-val? - kaptam fel a fejem.
- Nem tudom - hangzott el a megszeppent válasz.
- Gyerünk, menjünk oda hozzá - jelentettem ki, mire Maya azonnal elengedett, majd felállt és az erejével talpra állított engem is. Együtt kezdtünk rohanni Becca Jones irányába aki láthatóan még mindig a földön ült, nekünk háttal. Mikor oda értünk a közelbe sírást hallottam. Viszont nem Jones sírt, ez itt baba sírás volt. A fiam. Még gyorsabban kezdtem el szaladni, és pillanatok alatt oda is értem. Azonnal Becca elé álltam.
- Beck - nyögtem ki meghatódottan a nevét.
- Eds - nézett fel rám könnybe lábadt szemekkel, egy széles és elképesztően büszke mosollyal az arcán. Ezt követően pedig lenézett a karjaira, ezzel odavezetve a tekintetemen az Én drága gyermekemre. Az Én édes kisfiamra. Az Én édes kisfiamra, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy normális csecsemő. Sokkal inkább úgy nézett ki, mint egy denevér és egy emberbaba keveréke. Először szó szerint megrémített a látványa. Felkavaró volt látni, hogy a gerince egy hosszú farokként folytatódik, és hogy a hátából szárnyak nőttek ki, ahogy az sem volt túl természetes, hogy már volt haja, és a göndör fürtjei közül álltak ki a fülei. Viszont rá néztem az apró kezeire, és a cuki kis lábaira, a pufók pofijára, és a csillogó szemeire amit egy az egyben Beck-től örökölt, és a szívem azonnal megolvadt. Már a furcsaságait is gyönyörűnek kezdtem látni. Ő az Én édes kisfiam, és úgy tökéletes ahogy van. Leültem Becca mellé a földre, és szorosan mellé kucorodtam. Maya pedig a túlsó oldalára ült le, és Ő is hozzá bújt. A baba a karjaiban pedig abba hagyta a sírást, és elszenderedett.
- Szeretlek titeket - suttogta.
- Mi is téged - suttogtuk egyszerre Maya-val, majd a kis dilis családunk még hosszú perceken át ült az alternatív világ közepén, a hamuban és a vérben, a furcsaságok ellenére is a végsőkig meghitt boldogságban.