A Vérünk Valódi Tüze #3 // Eddie Munson ff //

𝟘𝟛𝟜

   Mivel ráeszméltem, hogy szavakkal nem megyek semmire sem a Crawford fiúnál, az erőmet készültem bevetni. Behunytam a szemem, és az ajtó irányába nyújtottam a karomat.
- Reménytelen. "Szupergyerek biztos" a hely, nem tudsz az erőddel kivinni minket - jelezte a felém Maya a tényeket.
- Tudom, nem is az a célom - moslyodtam el, majd koncentrálni kezdtem. A következő pillanatban pedig egy nagy huppanásra lettünk figyelmesek az ajtó túloldaláról, Hank fájdalomból fakadó felnyögésének kíséretében.
- Ez meg mi volt? - kérdezte aggódóan Crawford.
- Megvédem a családom - mondtam.
- Mit csináltál? - kíváncsiskodott Maya.
- Hát, Hank éppen olyannyira neki van szorulva ennek az ajtónak, hogy ugyan olyan könnyen tudna elsétálni innét, mint Mi - kúszott fel egy gonosz vigyor az arcomra.
- De hát Becca, Mi be vagyunk zárva, emlékszel? - tette fel szinte felháborodva a kérdést. - Nem tudunk elsétálni - jelentette ki, mintha teljesen hülye lennék, és ez magyarázatra szorulna. Oh atyám... Milyen kis cuki.
- De hát Maya - kezdtem bele úgy ahogy a csöppség is az előbb. - Ő sem tud elsétálni, mert ide szorítottam az ajtóhoz.
- Akkor miért mondtad, hogy könnyen el tudunk sétálni Mi is meg Ő is? - nézett fel rám értetlenséget tükröző arccal. Ez hosszú lesz...
- Úgy értettem, hogy - magyaráztam volna meg, de a kislány tekintetéből ítélve rájöttem, hogy ez felesleges erőfeszítés lenne - mindegy, hagyjuk. A lényeg, hogy senki nem megy sehová amíg Hank úgy nem dönt, hogy kienged minket - fejeztem be végül így a mondatot.
- Oooh, oké - vágta rá Maya egy gyors vállvonás mellett.
Hosszan álltunk így. Nem engedett egyikünk sem. Az volt a leginkább meglepő az egészben, hogy Kristopher Crawford sem tett semmit. Nem próbált meg megállítani. Egy szót sem szólt, csak kíváncsian figyelte a történéseket. Lehetséges, hogy szimplán csak fél tőlem, de elég valószínűnek tartom azt is, hogy éppen forral valamit. Feltehetően nem igazán bízik már meg Hank-ben, de valahogyan szabadulni akár. Nem akar összejátszani a fiával, de ki akarja használni a helyzetet amibe kevert minket. Rajta tartottam a szemeimet végig. Maya is figyelte a férfit, de Ő láthatóan félt tőle. Folyamatosan úgy igyekezett állni, hogy Én közte és Crawford közt legyek. Szörnyű bele gondolni, hogy mit művelhetett vele ez az alak, hogy még annak ellenére is retteg től, hogy egy mozdulattal kitörhetné a nyakát. Te jó ég ez az... Jöhet a zsarolás.
   - Hank! Ha most azonnal nem engedsz ki bontom az egyességünket - kiabáltam ki. - Azt ígértem, hogy nem bántom az apádat, sőt még a többi seggfejet is megkíméltük csak a Te kedvedért. De egy mozdulatomba kerül és mind halottak. Te döntessz. Kiengedsz és hagyod, hogy békésen megoldjuk a hellyel lefelé ügyet az erre önként vállalkozó gyerekekkel, és miután végeztünk a rendőrségre bízunk minden más intézkedést, vagy most azonnal megölök itt mindenkit és akkor a srácoknak is még tovább kell nálunk maradniuk hiszen a rendőrség belevonása nélkül kell Őket valahogy haza juttatnunk ami szinte lehetetlen. Rajtad áll Hank - hangzottak el véresen komolyan a szavaim. A fiú egy ideig csak tétován hallgatott a mondandóm után, de reméltem, hogy meg tudtam törni. Hank Crawford eléggé ingadozó érzelmi állapotú fiú volt. Lehetetlennek tűnt megfejteni, hogy mi jár a fejében, vagy csak, hogy éppen milyen hatással lesznek rá a szavaink. Féltem, hogy csak nagyobb bajba kevertem most magunkat, azonban végül megszólalt.
- Rendben, kiengedlek.
- A bizalom fontos dolog, ne játszd el - mondtam szigorúam mielőtt eleresztettem volna. Ezt követően pedig vissza engedtem a földre, majd a karomat az apja irányába fordítottam. Farkas szemet néztem a fickóval akin látszott, hogy készül valamire. Nem tudtam mire, de jobbnak láttam megelőzni a bajt.
- Maga marad! - jelentettem ki, majd az erőmmel a falhoz szorítottam.
- Sejtettem. De köszi Hank, hogy nem ölettél meg - szólt ki hangosan a fiához.
   A fiához aki éppen ebben a pillanatban fordította el a kulcsot a zárban. Az ajtón kinyílott, de még nem bíztam meg egyenlőre Hank-ben. Kristophert továbbra is a falhoz nyomva kezdtem el araszolgagni, Maya-t pedig igyekeztem a másik kezemmel magam mögött tartva védeni. Mikor kiértünk mindketten a Crawford fiú becsapta az ajtót, majd ismételten kulcsra zárta az apját.
- Örülök, hogy helyesen döntöttél drágám - mondtam miközben lehajoltam hozzá. Viszont Ő csak kinyújtotta a karját és láttam, ahogy a vér kicsordul az orrából. Nem értettem mi történik hiszen nem éreztem semmit. Viszont ekkor magam mögé néztem.
- Ááá - sikított fel Maya vékonyka hangja, akit ezek után már majdnem a plafon magásságában lebegve véltem felfedezni a tekintetemmel. - Becca segíts! - sikoltotta könnyben úszó szemekkel.
- Egyetlen hirtelen mozdulat és megölöm - jelentette ki a fiú rémisztően közömbösen.
- Ez az Én fiam - szólalt meg büszkén odabent Kristopher Crawford is.
- Hallgass - emelte fel a hangját apjára az ifjabbik Crawford.
- Hank, mi van veled? Mit csinálsz? - kérdeztem aggódva.
- Megvédem a barátaimat.
- Azzal, hogy éppen bántani akarod az egyiküket?
- Ő már a Ti oldalatokon áll, és neki úgyis mindegy, nem várja haza senki. Persze hogy jobb neki a sarkatokban loholni, mint az utcán fagyoskodni - hangoztatta lenézően. Hogy mi? Maya árva? - Ő nem is akar megmenekülni, de Mi igen, és nem hagyom, hogy elvegyétek a szabadságunk. Majd Én megmentek mindenkit, és haza is engedem Őket nem úgy mint Ti - emelte fel a hangját. Ez a fiú rémesen nehéz eset. Vajon mi kell ahhoz, hogy megértse?
- Hank miért nem hiszed el, hogy jót akarok? - sóhajtottam fel.
- Mert nem akarsz jót!
- De, igenis jót akarok. Mellettünk biztonságban vagytok és meg fogjuk találni a módját, hogy haza mehessenek, de a többi gyerek szülei úgy tudják, hogy mindannyian halottak, megállna a szívük ha csak úgy haza mennének - magyarázkodtam.
- Nem! - kiáltott rám. - Örülnének nekik! - tette hozzá hisztisen. El is felejtettem, hogy egy gyerekkel vitatkozok.
- Ebben biztos vagyok, de ilyesmit nem könnyű feldolgozni, érted? Hank, kicsikém tedd le szépen Maya-t és menjünk vissza a többiekhez. Beszéljük meg csoportosan, hogy mi legyen, rendben?
- Nem, nincs rendben! - kiabált újra, szinte torka szakadtából, majd felemelte a másik kezét is, csak ezt ezúttal az Én irányomba. - Ti győznétek. De ezt nem hagyhatom! Meg kell mentenem Őket! - folytatta továbbra is hangosan. - Te írányítod Őket - mondta halkabban. - Neked kell meghalnod - jelentette ki kísértetiesen, majd lendületet vett és az erejével ellökött egeszen a folyosó végén álló falig.
   Hirtelen elkezdett zúgni a fejem, és éles fájdalom hasított belém a hasam tájékán. Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy nem bízhatok benne és hiába egy gyerekkel van dolgom, nem leszek képes erőszakmentesen lezárni ezt. Ezen az egy dolgon kívül azt sem tudtam hirtelen, hogy mi történik körülöttem, mert egy pillanatra elhomályosodott a látkép. Viszont hallottam egy rémesen hangos, fájdalomból fakadó üvöltést és egy hatalmas nagy csattantást, majd egyszeriben azt láttam ahogy Maya a földön hever. A kibírhatatlan hasfájdalmam, és az enyhe kábaságom ellenére is lábra álltam, és vissza botorkáltam Maya-ig nem figyelve másra. Ekkor pedig rá néztem Hank Crawford-ra aki nem messze a lánykától a földön ülve üvöltve sírt. Nem tudtam mi lehet a baj, csak azt láttam, hogy minden vörös színben úszik. Azt hittem, hogy az orrvére eredt el ennyire a hirtelen nagy erő kifejtéstől, de nem. Kitisztult a látásom és láttam, hogy a kisfiú minkét alkarja ketté tört, olyannyira, hogy még a csont is kilátszott. Azonnal oda rohantam, de annyira bepánikoltam a tehetetlenségtől, hogy megszólalni sem tudtam. Az apja viszont egész idő alatt üvöltözött. Szüntelenül azt kérdezgette aggódva, hogy mi történt. Válaszolni akartam neki, de nem jött ki hang a torkomon. Valójában el sem tudtam képzelni, hogy mi történhetett.
   Hank ekkor elvágódott a padlón. Feltehetően elájult ijedtében és fájdalmában. Kétségbe estem és könnyek lepték el a szemeimet. Nem tudtam mihez kezdhetnék. Teljes egészében elveszett lettem. Alig kaptam levegőt a pániktól. Viszont valami ösztönszerű dolog bekapcsolt az agyamban. Végig futottam a magánzárkák ajtaja előtt, és tiszta erőmből püfölni kezdtem az ajtókat.
- MELYIKBEN VAN EGY KIBASZOTT ORVOS? - üvöltöttem. Több helyről is vissza szóltak hála az égnek. Kiválasztottam azt a zárkát melynek először akadt a kulcsa a kezeimbe, majd szembe állítottam a vállalkozó doktort a problémával.
- Ha megmenti elmehet, ha meghal megölöm magát és a családját is - közöltem szárazon, de persze nem gondoltam komolyan, csak motiválni akartam, hogy Hank mindenképpen megmeneküljön - OLDJA MEG! - nyomatékosítottam egy idegből fakadó ordítással a helyzet komolyságát.
- M-máris - felelte reszketve, majd azonnal megpróbálta összekaparni a kisfiút a földről.
   Ezt követően pedig vissza mentem Maya-hoz aki továbbra is a földön ült és reszketve sírt így leültem vele szemben. A homloka egy ponton felhasadt és az orra is vérzett. Az utóbbiról nem tudtam, hogy vajon a becsapódás miatt következhetett-e be, vagy valami más az oka. Féltem, hogy ezzel választ is kaptam a "Mi történt?" kérdésre, de azért fel tettem.
- Maya, mi történt kicsikém? - simítottam végig az arcát ezzel letörölve egy könnycseppet.
- Nem hagyhattam, hogy bántson téged és a babádat - szipogta. HOGY MI?
- Te honnan tudsz a babáról? - kérdeztem meglepődötten.
- A zárkában láttam, hogy mocorgott a pocakod - mosolyodott el egy apró kuncogás kíséretében. Látszott az arcán, hogy annak ellenére is nagyon tetszik neki a gondolat, hogy gyermekem lesz, hogy lényegében semmi közünk egymáshoz, és mindössze két napja ismer. - Haragszol rám? - váltott át szomorkássá az arckifejezése.
- Dehogy haragszom kicsikém - mondtam, majd közelebb kúsztam hozzá, és szorosan átöleltem, közben pedig símogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugodjon. - A bácsi rendbe fogja hozni Hank karjait és nem lesz semmi baj.
- Köszönöm - sóhajtott fel.
- Maya - szólítottam meg, majd eltávolodtam picit tőle, hogy rá tudjak nézni az arcára. Valami nagyon fúrta az oldalamat, és kénytelen voltam rákérdezni.
- Igen? - kérdezte kíváncsian.
- Neked tényleg nincs családod?
- U-u - ingatta a fejét össze szorított ajkakkal.
- Hol éltél eddig? - faggatóztam tovább akaratlanul is, mert nagyon aggódni kezdtem érte.
- Egy árvaházban. Nashville-ben. Hawkins-iak fogadtak örökbe de elszöktem, mert Ők bántottak - felelte szégyenkezve. Te jóságos ég, szegény kislány. Annyira sajnálom. Nem rakhatjuk Őt vissza az utcára, és nem is adhatjuk vissza a nevelőszüleinek. Nem. Az képtelenség. Beszélnem kell Eddie-vel. Lehet, hogy lesz egy kislányunk, jóval előbb mint vártuk.