Más Világ

35

Kocsival bementünk a központba. A kikötőben megálltunk és már útnak is indultunk. Max volt az idegen vezető. A kikötő mellett felmentünk a kaszinóhoz. Sikerült bemennünk. Dani és Lora úgy álltak ott, mintha hipnotizálták volna őket. Anno én is ilyen lehettem kb. Végül kikellett vonszolnunk őket a helyről, mert a biztonsági őrök már a végén azt hitték, hogy a kamera rendszert nézegetjük.

A sétáló utcában megnéztük a drága üzleteket. Olyan szépek voltak a kirakatok. Megtudtam volna mindent, amit meg láttam. De még mindig csóró vagyok ehhez képest és nem fogom ezért tartani a barátomat. Rámutathatnék bármire megvenné nekem, de még sem vagyok ilyen.

Egy hatalmas sétát tettünk és végül a rajtrácsnál találtuk magunkat. Persze ez idő alatt annyi képet készítettünk, hogy már Max nagyon unta a banánt. Minden "bokorban" meg kellett kb. állni. Minden féle helyzetben kellett fotót készíteni.

Kocsival felmentünk a hercegi palotához és ott folytattuk a napunkat. Az egyik kis utcában vettünk ebédet. Én tavaszi tekercset kértem. A többiek meg hamburgert. Max mondta nekem, hogy este megyünk étterembe ezért most csak ennyi lesz az ebéd. Engem azt sem érdekelt volna, hogyha otthon eszünk tésztát vagy valamit. Nem érdekel a puccos étterem, de ő szereti megadni a módját. Eddig túl sok vendékünk nem volt.

Miközben a parkban sétáltunk megszólalt a telefonom. Anyám nevét írta ki a készülék. Nem szokott nap közben zaklatni. Mostanában meg inkább csak üzeneteket küldünk egymásnak. Amik úgy néznek ki, hogy „Élsz még?". A válaszom az, hogy "igen" és akkor el is köszön. Mondjuk az utóbbi időben nem voltam túlságosan kommunikatív. A repülőn meg elégé leszedte a fejemet. Ezért most is féltem egy kicsit.

- Szia! – tettem a fülemhez a telefont.

- Drága kislányom veled meg mi történt? – hallottam a hangján, hogy zabos.

- Ezt miért kérdezed most? – nem értettem egyáltalán, hogy mit akar tőlem ezzel.

- Nem rég láttam rólatok egy képet. Hogy nézel ki? Azt hittem, hogy azok az idők már lejártak mikor kihívó ruhákba jársz bulizni. De ezt utcára vetted fel nappal!

- Nem értem, hogy most miről van szó.

- Kislányom ne idegesíts már fel még jobban. A tükörben fotóztátok magatokat...

- Anya! – fogtam a fejem. – Most mi a baj azzal a ruházattal? Teljesen normális. Nem tudom, hogy miért kell összehasonlítani azokkal a ruhákkal.

- Jó lesz, ha haza térsz, mert akkor elbeszélgetünk erről.

- Amúgy honnan láttad a képet? – most jutott eszembe.

- Ezt nem mondom meg. Ha még egyszer meglátlak így biztos nem mész vissza. Csak megváltoztál odakint.

Rám vágta a telefont és döbbentem néztem magam elé. Régebben voltak összeveszéseink. Mikor elköltöztem otthonról akkor Danival nagyon belevetettük magunkat a buli világába. Akkor nagyon sok olyan ruhám volt, ami éppen, hogy takart valamit. Ezek ma már nincsenek meg, mert az összeset elajándékoztam olyan embereknek, akik a mai napig azokba járnak el szórakozni vagy dolgozni... Egyik nap anyámék rám találtak a fürdőszobában. Nem voltan nagyon tudattomnál. Már kórházba akartak vinni, de inkább valahogy összeszedtem magam. Az volt az utolsó csepp a pohárban. Akkor találták meg a csodálatos ruháimat és be kellett számolnom az új életemről, mert csak így maradhattam az albérletben. Dani is nagyon sokat kapott. A kanapén ültünk és haldokoltunk az este miatt. Szép fejmosás volt. Utána visszafogtuk a dolgokat.