Más Világ

27

Beadtam a derekamat és igent mondtam arra, hogy félóra alatt eltudok készülni. Olyan ruhát kerestem, ami eltudja takarni a kezemet. Végül egy fehér twilloverált választottam. Az kellően hosszú volt mindenhogy. Igaz a ruhának olyan súlya volt, mintha a síoverált vettem volna fel. Hajamat kiengedve hagytam és feltettem valamennyi sminket. Úgy voltam vele, hogy inkább legyen olyan a kinézetem, mintha egy senki lennék. Mondjuk az is vagyok, de azt nem kell tudniuk. Cipőnek az új Nike-mat választottam. Max nem öltözött át. Ugyan abban a farmerben és pólóban volt, mint amiben megjött. Ő sosem visz semmit sem túlzásba. Ha nem lenne híres, akkor én is inkább mutatkoznék ilyen ruhában, mint ő. Viszont az ember mindig kap kritikát. Ezért oda kell tennem magam.

- Kész vagyok. – álltam meg a tükör előtt, hogy megnézem magam.

- Csinos vagy! – adott az arcomra egy puszit, de egy kicsit elhúzódtam tőle.

Felvettem a táskámat és már indultunk is. Lementünk a garázsba és beültünk az egyik autójába. Fogalmam sem volt, hogy hova akar menni. Az egész út alatt csendben voltunk. Halkan szólt a zene. A tengert néztem és éreztem, hogy a lelkem kezd megbékélni. A víz látványa megmelengeti a szívemet.

Beértünk Mentonba és Max a part felé vette az irányt. Ezek szerint idejöttünk. Ezen a helyen még nem jártam, de már most nagyon tetszett. Ugyan olyan nyugodt volt a város, mint Monaco. Talán még annál is jobban. Furcsa látvány Budapesthez képest. Az még is csak egy nyüzsgő nagyváros.

Verstappen leparkolt és már szálltunk is ki az autóból. Nem messze a parttól állt meg. Kivette a hátsó ülésről a pulcsiját és elindultunk a vízpart felé. Kellő távolságot tartottunk egymástól, hogy még a kezünk se érjen össze. Olyan érzésem volt, mint amikor Beaulieu-sur-Merben voltunk. Ott is teljesen semlegesen viselkedtünk és más volt a helyzett.

Levettem a cipőmet mielőtt a homokra léptem volna. Éreztem a talpam alatt a homokot és még a hideg is végig futott a hátamon. Hideg volt a homok ahhoz képest, hogy a hőérzet sokkal magasabb volt.

- Fázol? – kérdezte tőlem.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Leülünk a vízhez? – kérdeztem tőle.

- Persze.

Lesétáltunk teljesen a partra. Max letette a pulcsiját, hogy a fehér overállom, nehogy koszos legyen. A víz szerencsére nem tudott minket elérni, direkt úgy ültünk le. Kevés ember volt már kint. Azok közül is csak egy pár volt bent a vízben. Biztos, hogy most már hidegebb a tenger, mint egy pár nappal ezelőtt. Már nem olyan meleg az idő, kezd hűvös lenni.

- Pénteken van valami dolgod? – néztem rá.

- Edzésre kell mennem. Más nincs tervben még.

- Akkor estére ne csinálj semmit. – mosolyogtam rá.

- És megtudhatom, hogy miért? – lett kíváncsi, mint egy gyerek.

- Ennyit mondhatok. Most én is olyan leszek, mint te. – próbáltam komoly lenni, nem hiszem, hogy sikerült.

Vállára hajtottam a fejem, lábamat felhúztam és rátettem a kezemet. Annyira megérzi, hogy mi tud engem feltölteni még egy ilyen pokoli nap után is.

- Van kedved velem vacsorázni? – szólalt meg.

- Amúgy is veled ennék.

- Nem láttok beléd. Nem tudom, hogy most hány lépést akarsz tartani tőlem.

- Jaj, Verstappan! – nyögtem fel. – Tudod, hogy a tenger látványával letudsz venni a lábamról, de azt nem tudod, hogy veled eszek e.

- Kiakart ma otthagyni ma a konyhában? – kérdezte egy picit felháborodva.