Harag és Tinta

1. Bailey

Még egy lusta pillantást vetettem az előttem elterülő pályára, míg felcsatoltam a deszkát. Az utolsó csúszásomra készültem aznap. Fáradt voltam. Jól esett az a mély lélegzet, amiben keveredett a naptejem illata a hideg levegőével. Ettől a keveréktől kósza izgalom suhant át rajtam. Csak nosztalgia volt abból az időkből amikor még nem éreztem ennyire magányosnak magam. Amikor nem egésznap egyedül csúszkáltam és este nem az volt az egyetlen használható tervem, hogy bedőlök az ágyba és egy best sellert ragadok magamhoz. Na igen. Azok az idők elmúltak.

Felnyomtam magam, és kiürítve a fejem, vettem egy nagy levegőt, azután irányba állva, egy kissé előre dőltem, amitől a deszkám lomhán megmoccant majd egyre gyorsítva nekilendültem a pályának. Szlalomozva siklottam le, szándékosan lassítva a tempót, hogy minél később érjek le, ezt az utolsó csúszást el akartam nyújtani.

A sima hóban seggre ültem, míg leoldottam a csizmáról a snowboardomat és közben igyekeztem szenvtelen arccal hallgatni, ahogy körülöttem a korombeli fiatalok, egymással viccelődnek. Egyedül indultam vissza a szállásra, pont úgy, ahogyan ide is érkeztem. Mondhatni szánalmasan egyedül. Máskor, eddig minden szezonban imádtam itt lenni, évek óta jártunk ide, de csak ebben az évben jöttem egyedül.

Jó, tulajdonképpen most is apámnal voltam itt, és az új nőjével, akinek köszönhettem a száműzött sorsom. Ehhez még hozzáadódott, hogy a legjobb barátom is megpattant Európába... Nem gáz... Ja, nem...

A lábaim nehezen emeltem, már szerettem volna megszabadulni a bakancstól, néhány méter és megtehetem. Elképzeltem, hogy Lindával ilyenkor már tuti a jó hapsikra csorgattuk volna a nyálunk – nem mintha idén egyet is láttam volna – vagy a nagy kandalló előtti kényelmes fotelt kisajátítva sztorizgatunk. Ehhez képest jó, ha ma megúszom a vigyor partit, amit rendesen vacsorának hívtam volna.

Gáz lesz ez a pár nap– tudatosítottam.

Az öltözőből kilépve néhány kilóval könnyebben, szinte pehely súlyúnak éreztem magam, úgy libegtem az előtérbe. A hajamat hátra fogtam, mert a sisak alatt egészen lelapult és utáltam, ha rácuppant a fejemre. Mára a könyv mellé terveztem egy hajmosást is. Micsoda program! Alakul ez! Szobaszervízzel hozatok fel, valami kaját és még jól is érezhetem magam.

A szép kilátásaim akkor úsztak el, amikor megpillantottam Madisont, apám nőjét, és ő viszonozta a pillantást.

Arcára gyengéd, de véleményem szerint túl erőltetett mosoly kúszott, és amikor elindult felém tökléletes, szőke hajzuhataga elegánsan libbent utána. Ez a nő egy kicseszett Barbie baba. Az tuti, hogy az ő fején egy pillanatig sem volt bukó, ebből kifolyólag apámén sem. Pedig állítólag csúszni jöttünk... kandalló előtti foteleknél találkoztunk össze. Nem, sajnos nem csinált úgy, mint aki nem ismer, pedig én benne lettem volna.

–Helló Bailey! – csicseregte, nekem meg felállt a szőr a karomon a hangjától.

–Helló Madie! – feleltem vissza hasonló stílusban, de míg a nyávogás neki ösztönösen ment, az én hangsúlyomról levágós volt, hogy gúnyolódom vele. De nem érdekelt, nem néztem ki belőle annyit, hogy ez le is essen neki. Nem, persze, hogy nem. Az arcán ugyanúgy az a bárgyú mosoly ült, mint addig.

–Kicsúsztad magad mára? – érdeklődött, biztosra vettem, hogy volt némi sajnálat a hangjában. Nyilván egy zavaró tényezőt látott bennem, aki a pazar estéjébe készül belerondítani.

–Hát, a pálya lassan zár, úgyhogy... –kezdtem erősen célozva rá, hogy bármennyire is szeretné, tovább nem lehetek kint – Ja, befejeztem.

–Értem – felelte, ezúttal célba találhattam mert már nem mosolygott. De azért tovább folytatta. –És jól szórakoztál? Összeismerkedtél valakivel?