Harag és Tinta

33. Bailey

Ültem az ágyon és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy sikítsak. Már annyira fáradt voltam. A Graysonnál eltöltött néhány óra pihenés éppen csak arra volt jó, hogy érezzem mennyire szükségem lenne egy kis nyugalomra. Ma is féltem elaludni, és igyekeztem kitolni az ébrenlétet, még az órámat is beállítottam, hogy keltsen, ha elaludnék. Nem keltem fel a csörgésre, vagy nem lépte át az ingerküszöbömet. De az is lehet, hogy kapásból kinyomtam. Nem tudom.
A szívem őrült tempóban vert a lidérceim miatt. Döntöttem, telefonáltam.
Táskát ragadtam pakoltam és gondolkodás nélkül vágtam ki az ajtót, hogy meneküljek. Mégis a folyosón megtorpantam, és visszafordultam. Hülye vagyok... Idióta rémálmok miatt menekülök...
Toporogtam. Indulni kellett volna, mégis vártam. Aztán meghallottam a sírást és belsőmbe újra ideges érzések vágtak. A lábam gyenge és nehéz lett.
-Te meg hová mész? - kérdezte apám a kicsivel a kezében.
-El- feleltem és sietve indultam az ajtó felé, hogy kint várjam meg Graysont.
-El? - rázta meg a fejét értetlenül.
-Kikészülök ettől! Sajnálom, de én... én már nem bírom elviselni... - elkapott a hányinger, mert apám azt gondolta az öcsémről beszélek. A kontrolálatlan érzelmek rángattak. Éreztem, hogy teljesen át veszik felettem a hatalmat.
Olyan döbbenet ült apám szemében, amitől legalább el kellett volna szégyelnem magam, de már túl voltam ezen.
-És mégis hova a jó fenébe indultál az éjszaka közepén?!
-El, apu nem érted, hogy ebbe bele fogok őrülni?! - rimánkodtam, de nem ért el hozzá.
-Ne gyerekeskedj már, menj vissza aludni! - szólt rám.
-Az istenért! Nem érted, hogy nem tudok?! Napok óta nem alszom! Nem bírom ezt a sírást tovább hallgatni...
- David egy csecsemő, nem igaz, hogy képtelen vagy ezt tolerálni! Fejezd már be ezt a hisztit és feküdj le!
Hisztit... Ettől a szótól pezsegni kezdett a vérem.
- Téged nem is érdekel, hogy én mit érzek?! - kiabáltam rá ezúttal meglehet, hogy tényleg hisztérikusan. -El tudod képzelni, milyen nekem egy csecsemővel együtt élni?! Tudod milyen, fájdalom?! Hisztit?! Komolyan azt hiszed, hogy ez hiszti?
Nem láttam értelmét, hogy elmeséljem neki az iszonyú rémálmokat, és azt, hogy én nem Davidet akarom bántani. A szívem meghasadt, ha rá gondoltam, mert őt is szerettem. De az agyam belezavarodott és időnként összemosta őt az én nemlétező gyermekemmel. Hogy tudtam volna ezt értelmes szavakba önteni, amikor én sem értettem.
-Fejezd be! - csitított, de ettől csak még dühösebb lettem.
-Nem! Elmegyek! Muszáj aludnom végre...
- Hol akarsz aludni? Elárulnád?
Hallottam annak a kocsinak a hangját, ami a házunk előtt parkolt le. 
-Grayson? Már megint? - hitetlenkedett. És mélyen szuggerálóan nézett a szemembe, mintha azt képzelte volna, hogy attól majd jobb belátásra térek.
Nem feleltem csak az ajtó felé indultam.
Apám elkáromkodta magát.
-Állj meg az istenit! - parancsolt rám, és habár éreztem, hogy feszegetem a határokat, nem tettem.
Sietősen vágtam ki az ajtót és szinte szaladtam a fiú felé, aki a rövidre nyírt gyepen sétált.
Ha azt gondoltam apám nem követ és enged majd elmenni, hát tévedtem. Még azelőtt rám üvöltött, hogy Grayson karjának menedékébe rohanhattam volna.
-Bailey, azt mondtam, hogy megállsz!
Hátra fordultam és apám immár a testvérem visszatartó ereje nélkül dübörgött utánam. Fél szemmel láttam Madisont az ajtóban, Daviddel. Aztán újra minden figyelmemet apám kötötte le, dühös volt. Nem. Most dühöngött.
- Menj vissza a házba! - a szavaival az erős marka rákulcsolódott a karomra és már rántott is vissza.
-Nem - sírtam, és abszurd módon azon gondolkoztam, hogy miért hívják hisztinek ezt a kétségbeesett kilátástalan helyzetet. Kapaszkodtam a volt barátom ruhájába, karjába, amit értem. De apám kíméletlenül húzott vissza.
Úgy éreztem összetörök, ha még egy estét alvatlanul kell eltöltenem, ha szobafogságban leszek abban a szobában, ahol nincs más csak dobogó félelem és a magány. Nem bírom ki... Ha kell egy marék altatóval, de akkor kiütöm magam.
Megmarkoltak, sodródtam, majd egy széles hát takarásába kerültem. Álltam már így a fedezékében. Csak akkor nem a saját apám állt Graysonnal szemben.
-Bailey most velem jön -jelentette ki sötéten.
-Szó sem lehet róla! -mondta apám, és hiába lökött egyet dühösen a fedezékemen, ő alig tántorodott meg. - Nem fogod elvinni a lányomat! - újabb káromkodás hagyta el a száját. Grayson szájából nem voltak idegenek a szitokszavak, de apáméból nagyon furcsán hatottak. Mintha nem önmaga lett volna, mintha kifordult volna magából, mintha már nem is azok lettünk volna, mint akik még egy éve, Portlandben voltunk. Féltem. A vastag feszült izmokba kapaszkodtam, szégyelltem, hogy pajzsnak használom, hogy engedem, hogy apám helyettem bántsa.
-Szállj be a kocsiba- intézte most hozzám és csak picit fordította felém a fejét.
-Meg ne próbáld Bailey! - figyelmeztett  pattanásig feszülve. Utánam lépett, Grayson pedig újra elállta az útját. Tétován hol léptem, hol visszafordultam. Utáltam ezt az egészet.
Apám újra meglökte, és ő még mindig ott állt hogy nekem időt biztosítson.
- Ha te nem vagy, nincs ez az egész! - lökött rajta még egyet. - Remélem tisztában vagy vele, hogy elszúrod az életét! A te hibád minden!
Közben a dulakodás hangjaira már a szomszédok is a verandára sereglettek, vagy az ablakon figyelték az ingyen cirkuszt.
Apám oldalra lépett, feltehetőleg, hogy visszarángasson a házba.
-Bailey felnőtt - szólt Grayson és megragadta apám atlétáját. Erre Madison is megnyikkant, habár a jóval fiatalabb és jobb fizikumú fiú, csak tartotta. Rám tekintettel, máskülönben már megütötte volna. Ismertem. Ő tekintettel volt rám, az, aki nevelt viszont nem. Nem láttam mindent, csak hogy Grayson feje oldalra billen, apám nem kímélte, arcon ütötte.
Remegve, hányingerrel, görcsökkel küzdve rohantam vissza és taszítottam meg a saját apámat.
-Hagyd abba! Hagyd. Már. Ezt. Abba! - üvöltöttem és sírtam, és közben a bántott felé pördültem, aki mit sem törődve a felszakadt szájával egy adag vért köpött a fűre. -Jézusom... - nyögtem és már karon is ragadtak és a ház felé vonszoltak.
Ez volt az utolsó csepp. A srác a fekete kapucnis felsőben, nyakán és a kezein a tetoválással lépett, a kezemet kitépte a szorításból.
- Ha jönni akar, nem fogom itt hagyni - beszélt újra, de már koránt sem volt olyan nyugodt. Grayson vicsorgott és belül tudtam, hogy azért, mert nehezére esik mérsékelni magát.
–Luke! – sikkantott Madison, David pedig megint sírni kezdett. Ez kizökkentette a vörös ködből az apámat én pedig rogyadozó térddel kaptam újra a bántott után. Míg apám az ajtó felé fordult, a családja egy részéhez, addig a rossz arcú punk aki egyszer sem ütött, átkarolt és a kocsihoz támogatott. Mire apám észhez tért, már bent ültem és Grayson is készült beszállni.
–Ha akar, visszajön. De most akkor is elviszem. Ha jót akar neki, akkor hagyja – apám gondolkodva, fontolva a szavakat torpant meg, addig a punk beszállt és indította a kocsit. Sírtam, remegtem, féltem, de amint beindult a motor minden rossz érzés enyhülni kezdett. Csak a bűntudat nem. Szét szaggatott szívvel néztem az öcsém felé, akit szerettem és aki elől most önző módon de elmenekültem.
–Szar ember vagyok... – nyöszörögtem.
A fiú akinek még mindig vérzett a szája nem nézett rám az útra kanyarodott.
–Ezt soha, senkinek se hidd el! – mondta.
Az egész utat végig sírtam, ami nem volt hosszú idő, mert Grayson idegesen és gyorsan vezetett.
Látszott, hogy nagyon feszült. Persze, hiszen megütötték.
–Annyira sajnálom. Nagyon fáj?
Most felém fordult és olyan dühödt, éles szemekkel nézett, hogy tudtam, hogy biztosan nem kellemes.
– Nem. Apád elég szar a bunyóban – vigyorodott el, de a szájában még mindig meggyült a vér.
–Sajnálom...
– Ezt kurvára fejezd be! Mit sajnálsz? – kapta fel a vizet.
– Mindent... Hogy belerángattalak – mondtam előre nézve.
– Bazd ki! – mondta és ingerülten csóválta a fejét. Összerándultam, erre megint felém nézett. – Fejezd be, hogy minden balhét egyedül akarsz elvinni. Rohadtul veled voltam én is!
– Baromság volt, amit apu mondott!
– Apád konkrétan egy barom – összegezte, majd leparkolt az ismerős háztömbnél. Ha nem lettem volna már annyira fáradt, hogy csaknem mindent ami történt kívülről lássak, ez szarul esett volna.
–Nem ütöttél vissza... – állapítottam meg, mint egy furcsa tényt és közben már készülődtem kiszállni, kioldottam a biztonságiövet.
– Komolyan mondom, hogy kibaszottul vissza kellett fognom magam! – tört ki belőle, és rávágott a kocsi tetejére. – Ha még egyszer megrángat.... – fújtatott, elharapva a mondat végét pedig őt ismerve nem sok szépet gondolhatott.
– Sajnálom... – sóhajtottam újra. A fejemben totál összevisszaság volt az elmúlt fél óra villant fel random képekben.
– A fenébe! – tombolt tovább. – Mondtam, hogy ezt fejezd be!
–Legalább hagy sajnáljam! – kiabáltam vissza rá, nem törődve vele, hogy éjszaka van, hogy nem érdemli meg ezt a hangnemet azok után, hogy beverette a képét miattam. Miattam, aki gyakorlatilag senkije se vagyok. Akire haragudnia kellene.
– Te ne, sajnáld! – mondta lassan kimérten. A következő pillanatban már a pulcsijába hüppögtem. A karjai tartottak erősen, szorosan, közben egyfolytában káromkodott. Mégis ez most annyival megnyugtatóbb volt. Hagyott időt nekem és én is magamnak, hogy minden lélegzetemmel most belőle töltekezzek. A végére már ő is elcsendesedett.
Felnéztem rá ás óvatosan hozzáértem az arcához a szája mellett. Ő megrándult, vele együtt én is, hiszen miattam ütötték meg.
– Fáj?
Grayson fájdalmasat sóhajtott, és félrenézett.
– Nem. Nem fáj, ez csak egy kis szar. Semmiség.
Eltolt de a kezemet megfogta, nem a karomat, ahogy apám tette, aztán bevezetett a szalonba. A lakás lépcsője előtt minden előzőleges figyelmeztetés nélkül a térdem alá nyúlt és ölbe kapott.
–Nem szólsz semmit, csak hagyod, hogy felvigyelek. Rendben? – sóhajtotta már felkészülve egy újabb vitára. Átkaroltam a nyakát, hogy könnyebb legyen tartania, majd az arcára nyomtam egy nagyon hálás, ártatlan csókot.
–Köszönöm – mondtam és az ő arca megint kínlódva rándult, mintha ezzel is csak fájdalmat okoztam volna neki. De csak egy villanás volt utána halványan elmosolyodott. Őszintétlen volt én mégis hozzá bújtam.   Fent letett, aztán nemsokára a nappaliban álltunk olyan és akkor most hogyan tovább állapotban. Néztük az összegyűrt ágyat, és a félig leengedett sarokba vágott vendégágy matracot. Grayson szuggerálta. Sokáig.
– Nem kell felajánlanod az ágyad – mondtam, mert nem vártam el, hogy megjátsza a gentleman-t.
– Jó mert az gyakorlatilag nincs is, az a szar meg kilyukadt. Viszont... – szólt elgondolkodva. – Van egy kis gond...
Ezen felnevettem. A mai nap után ez a mondat valahogy komikusan hatott.
–Egy kicsi? Tényleg? – kuncogtam.
Felém fordult és nem értette a jó kedvem okát. Nem kommentálta, csak folytatta tovább.
–Csak egy takaróm van – a szemeiben kérdés volt az enyémekben bizonytalanság.
–Olyan hülye vagyok...
–Ha ma kibírod velem egy takaró alatt, holnap veszek egy hálózsákot...
Idiótán éreztem magam, hogy még erre sem gondoltam. Aztán más csapott arcon.
–Miért? Maradhatok holnap is? – kérdeztem megütközve.
Erre ő nézett rám és hörrent fel értetlenül.
–Ameddig kell, ameddig csak akarsz...
Erre olyan megkönnyebbülés öntött el,  hogy újra sírni kezdtem pedig minden szar volt. Az is kurva gáz, hogy eljöttem otthonról.  
–Szeretnél fürödni?
Megingattam a fejem. 
–Csak lefeküdni – válaszoltam.
–Jó, mindjárt itt vagyok. Öltözz át, addig... vagy nem tudom... – mondta, majd elvonult a fürdőbe.
Átvettem egy pólót és egy rövid nadrágot amiben otthon is aludni szoktam.
Nem olyan sokkal múlt el a nyár, de már hidegebbek voltak, és az esték kifejezetten hidegek. Kellett az a takaró ezért bemásztam alá, de csak ülve, hogy amíg várok el ne aludjak. Addig írtam egy üzenetet, a bántalmazó apámnak. Magyarázkodtam, nyugtattam, hogy lehetőleg ne küldje ránk a rendőröket. Időt kértem és megértést. Mást nem tehettem.
Graysonon póló és boxer volt, amikor visszatért. Hozzá képest még így is sokaltam de tényleg hideg volt.
–Kinyissam az ablakot?
Kellett egy perc, mire felfogtam, hogy miért ajánlja.
–Nem, nem kell, tényleg.
–Oké – felelte, azzal leoltotta a lámpát és bemászott az ágyba, a takaró alá, olyan messze tőlem amennyire az ágy, a  paplan engedte.
Feküdtünk a sötétben, és azt hiszem mind ketten azt vártuk, hogy eloszoljon a sötétség, a keletlen gondolatok, a fojtogató érzések. Egyedül éreztem magamat, még így is és ettől sírnom kellett.
–Megpróbálhatok életet lehelni abba a szarba – ajánlotta tehetetlen.
–Ne! Kérlek maradj! –rimánkodtam és a takaró alatt a kezéért nyúltam. – Kérlek, még ennyit engedj meg! – szóltam halkan és megfogtam a kezét. Grayson rákulcsolta az övét, de megint olyan sóhajt hallottam tőle amit aznap már néhányszor elejtett.
–Engednék én még sokkal többet is... A fenébe! – fújta. Felé fordultam és magamhoz öleltem a karját, a homlokomat pedig a vállának nyomtam. Ennyit még megengedtem magamnak, ennyivel most beértem. Ennyire még akartam önző lenni. Így már éreztem őt, a teste minden feszült rándulásával, de ő megvéd engem. Vele nem vagyok egyedül.