Harag és Tinta

30. Grayson

Őrült idegesen álltam az ajtóban. Vagy háromszor szívtam magam tele levegővel és fújtam ki, mire bátorságot gyűjtöttem, hogy becsengessek.
Aztán azok végtelenbe nyúló pillanatok, a reménykedés, hogy Ő, nyisson ajtót. Nem volt szerencsém.
–Jó napot! – köszöntem mereven.
– Hát te meg mit akarsz? – mordult rám az apja. A gesztusaiból olvasva, most három lépést hátrálnom kellett volna. Nem tettem, mert az nem juttatott volna el a célomig.
– Baileyvel szeretnék beszélni – adtam tudtára az egyetlen okot, amiért ott álltam.
– Nem fogsz! – felelte szinte nevetve, tele feszültséggel.
– Kérem, muszáj beszélnem vele – próbálkoztam finoman, de egy kicsit sem segített az ügyemen. Sőt már most azt éreztem, hogy bármit is mondok, nem fogja megengedni, hogy átlépjem a küszöbét. Jó, hogy nem. Teherbe ejtettem a lányát... A 18 éves lányát... Csoda, hogy nem azzal kezdte, hogy bemosson nekem egyet... Én ezt tettem volna az ő helyében.
– Ide figyelj, most az egyszer elmondom szépen. Nem fogsz beszélni a lányommal, sőt a házunk közelébe sem jössz többet, a környékről is eltakarodsz! Értve vagyok?! – Nem fogta vissza magát én pedig a dühének egy részét az arcomba kaptam. A mellkasom belül reszketett, nem szerettem volna konfrontálódni az apjával. De nem volt más ötletem, hogyan juthatnék el hozzá.
– Beszélnem kell vele – ismételtem, de azt éreztem, hogy a spiritusz nem igazán lángol bennem. Alapvetően nem gondoltam magamat beszarinak, de ez a helyzet most más volt. Ettől minden épelméjű ember inába szállt volna a bátorsága. Nekem is. Akárhányszor keveredtem minden féle verekedésekbe, most több okból is citerázott a lábam, a gyomrom, és nem tetszett ez az összhang.
– Mit képzelsz te magadról?! – köpte a képembe a szavakat. – Az mondtam, hogy takarodj innen! És többet meg se lássalak! Semmi közöd többé a lányomhoz!
Éreztem, hogy most már valami más kell, különben tényleg nem látom többet. De abba biztos, hogy beleőrülök...
– Jogom van hozzá, hogy beszéljek vele! – Emeltem fel a hangom, és meglepetten tapasztaltam, hogy kellően határozottra sikerült. –Addig egy tapodtat sem megyek sehová, amíg nem láttam!
– Hát ez aztán a pofátlanság teteje... Miből gondolod, hogy jogod van hozzá? Hogy pont neked lenne... – A szemben álló férfi magabiztos volt, de ebben a kérdésben én is az voltam.
– Nem ismeri a lányát, ha ez tényleg megkérdezi! – dacoltam vele. Ha Bailey tényleg gyereket vár, kizárt, hogy rajtam kívül bárki más legyen az apa.
Felhúztam magam, és készen voltam rá, ha kell estig folytatom a szócsatát.
– Apa, hagyd – hallottam meg egy gyenge hangot. – Engedd be! Igaza van, joga van hozzá.
Elnéztem az említett mellett és megláttam őt, a folyósó végén. A haja fésületlen és kócos volt, az arca pedig sápadt. A szemei is kicsit furcsán csillogtak. Egy rövidnadrág és egy laza póló volt rajta, ami takarta annyira, hogy még hosszú percig kételyek között tartson.
Kérdő tekintettel néztem a férfire, akin még mindig a határozott ellenállás látszott.
– Apa – szólt rá a célom, majd ő arrébb, én pedig beljebb léptem.
Furcsa volt újra itt lenni, kicsit idegen, de ismertem a járást. Követtem a lányt, akinek lassú és nehézkes, kissé furcsa mozgása, egészen a szobájáig vezetett.
Arra számítottam, hogy az őse követ, hogy majd egy pillanatig sem hagy magunkra minket. Ehelyett, miután mindketten belülre kerültünk, Bailey bezárta az ajtót.
Vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólalt meg egészen addig, amíg az ágyára nem mászott, ami látszatra úgy tűnt mintha egésznap be sem vetette volna.
– Ülj le – mondta, talán kért, de elég komoly volt, hogy különbséget tudjak tenni.
Leültem mellé, a szívem a torkomban dobogott, mert a levegő szaga azt sejtette, hogy most súlyos dolgok következnek.
– Szia – szóltam, hogy rövidítsem a köztünk lévő csendet.
– Szia Grayson – viszonozta szívszaggatóan szomorúan. Nehéz volt ez az egész, de beszélnem kellett, mert nem úgy tűnt, mint aki szívesen belekezdene.
–Alan azt mondta, hogy terhes vagy. Igaz ez?
– Nem – lehelte, de a száján hang, alig szökött ki.
Nem... csengett vissza a fülembe. Nem számítottam erre, nem számítottam jó hírre. A nem, jó, a nem az a lehető legszerencsésebb fordulat, amit nem is reméltem.  Megkönnyebbült lélegzetet vettem, ő pedig folytatta.
–Már nem.
Valahogy a feloldozott sóhajom belefulladt, abba a szomorú tengerbe, amivel most szembe néztem. Az egész történetben minden sikeresen alakulhatott volna, ha nem mondja ki azt az apró szót, amin most fennakadtam.
– Tegnap – lehelte tovább. Feltűnt, hogy mennyire erőlködik, hogy folytatni tudja, és nem azért beszél ilyen akadozva, hogy én könnyebben feldolgozzam. Hanem mert nem bír gyorsabban. – Be kellett mennünk a kórházba, mert elkezdtem görcsölni... Mire beértünk már nagyon véreztem – sóhajtott, az arcán pedig legördült két könnycsepp, amit eltörölt. A hangja nem csuklott el, de gyanús volt az a kimértség – A vizsgálat után megműtöttek. Az orvos azt mondta befejezetlen vetélés volt.
Ennél a résznél megállt, én meg pörgettem az eseményeket. Görcsölt, vérzett, és volt baba, aki már nincs...
–Már nem vert a szíve – folytatta.
Az idegszálaim kellemetlenül összerándultak.
–Hogy vagy? – kérdeztem meg, majd a kezéért nyúltam, amin egy sötét bevérzés mutatta, hogy hol kapott infúziót.  A legmeglepőbb volt, hogy engedte, hogy megfogjam.
–Fáradt vagyok... Rosszul – mondta és a fél kezével eltakarta a szemeit. Hüppögött, látszott, hogy próbálja abba hagyni a sírást, de nem megy neki.
Szarul lettem. A bűntudat szét szaggatott, amiért egy perce még azt gondoltam, erről, hogy jó hír. Azért is, hogy nem voltam mellette... Nem csak tegnap...jó ég... míg én flörtöltem, meg röhögtem a haverjaimmal, ő elvesztette a gyerekét... A gyerekünket.
–Sajnálom – hallottam a saját semmit mondó szavaim.
–Bemegyek — szólt kintről az apja, és rögtön ezután be is nyitott. Nem akartam, hogy elküldjön még szinte semmit sem tudtam. Nem akartam így itt hagyni. Mindketten felnéztünk a szótlan szigorú férfire.
—Feküdnöd kell! – szólt gyengéden az erős és annyira összetört nőre.
–Jó most ülve... – válaszolt szelíden.
–Nem, Bailey, tegnap téged is majdnem elveszítettünk. Nincs ‘most jó így’... Feküdj le!
–Jól van – adta meg magát, én meg elengedve az apró hideg kezét, felálltam mellőle. Az apja kiment, rólam szándékosan tudomást sem véve. Ő pedig félig ülő helyzetbe feküdt a takarója alá.
–Ide ülhetsz – mutatott maga mellé. Kábán, az imént elcsípett szavaktól leültem vele szembe.
–Nagyon fájt? – tettem fel egy újabb szükségtelen kérdést.
–A műtét? – kérdezett vissza türelmesen.  Én csüggedten bólintottam.
–Az nem volt olyan vészes... Fizikailag... A tudat, hogy a halott gyerekemet szedik ki belőlem, már inkább.
Erős akartam lenni, de itt az én könnyeim is eleredtek.
–Annyira sajnálom...
–Nem te tehetsz róla... Az én hibám volt Grayson...
–Ne mondd ezt... – nyögtem. Minden az én hibám volt. Mellette kellett volna lennem.
–Én nem voltam hozzá elég... elég jó...   – vett egy nagy levegőt –Annyi mindent csináltam a várandósság alatt, amit nem szabadott volna. De akkor még nem tudtam róla... – Újabb levegő vételnek álcázott szünet következett. Nem vágtam közbe. –De biztos számított... Biztos, mert most vége.
Nem szerettem ezt a szót. Utáltam, ha kimondja. Már annyi gyötrelmet okozott és úgy láttam ő is pont emiatt van most ennyire letörve. Akarta ezt a terhességet, akarta a babát és most vége...
Úristen... – szörnyülködtem és fel sem foghattam ennek az igazi jelentőségét.
– Bailey... – kérleltem és a bébi annyival inkább állt volna a számra, mint a neve.
Megtörölte az arcát és ismét küzdött azért az állapotért, hogy beszélni tudjon.
– Mit mondott az orvos?
Megvonta a vállát. – Hogy nem az én hibám, hogy ötből egy terhesség vetéléssel végződik. Hogy nem tudják mi okozta, de akkor is...
– Ne hibáztasd magad... – annyira kívül éreztem most magam, hogy nem segíthettem. Még próbáltam felfogni, feldolgozni, hogy meghallt a gyerekünk. Nem ment. Egyszerűen nem sikerült.
Egy ideig csendben ültünk, én figyeltem őt, ő pedig a takaróját. Aztán rám emelte a nagy barna szemeit, a szemem a kicserepesedett szájára siklott, amit most idegesen harapdálni kezdett.
– Miért – bukott ki belőlem, és egyből meg is bántam, de nem maradhatott ennyiben. – Miért nem mondtad el? – ha megtette volna talán most jobban mellette állhatnék, nem nyomasztana még az is annyira, hogy nem segíthetek.
– Azért, mert nem akartam megtartani – újra komoly volt és a csend, mintha segített volna neki a szavakat formálni. –Abortuszt akartam.
A pillantásán azt láttam, hogy várja, hogy megbotránkozzak.
– Miért nem tetted?
– Mert az ultrahangon meghallottam hogyan dobog a kicsi szíve, és újra és újra hallani akartam. Néztem ahogy nő, hogy hétről hétre nagyobb, és nem tudtam megtenni.
–Az enyém volt, ugye? – kérdeztem, habár már az is válasz volt, hogy az ágyán ülhettem.
– Nem voltam senki mással – mondta és tudtam, reméltem, hogy így van.
– El kellett volna mondanod – sóhajtottam.
Baileyből újra sírás bugyogott fel, pedig isten látja lelkem nem vádaskodni akartam.
–Tudom, hogy el kellett volna, de neked annyi minden más volt, és ez már sok lett volna. Nekem is átkozottul sok volt... De nem akartam rád erőltetni a döntésemet.
– Rám erőltetni? Bailey...
Megsimítottam a lábát, a kezéért nem mertem nyúlni. Ott ültem és hiába voltam részese minden tragédiának, kívül állónak éreztem magam. Pusztító volt ezt érezni, hiszen én most gyászolni akartam. De nem volt kötődés, csak a szerelmemet sajnáltam, aki távol volt és most annyira nem is érinthetetlen. 
– Húzd ki a fiókot – mondta – van benne, egy kis mappa. Ideadnád?
– Persze – feleltem és megtettem, amit kért.
– Átülsz ide? – kérdezte, és az ágy másik oldalára maga mellé mutatott. Bizonytalan voltam a kérését illetően, de odaültem, közelebb csúszva hozzá. Annyira közel, hogy meg is ölelhettem volna.
Csak sután figyeltem ahogy kinyitja a mappát és papírokat szed ki belőle.
– Ez a legutolsó ultrahangon készült – nyújtott át egy fekete-fehér fotót. Remegő kézzel vettem át. – Illetve a legutolsón, amin még élt – tette hozzá, én pedig rákaptam a pillantásom. Még a karikás szemeivel, a fáradt arcával, az elaludt kócos hajával is sokkal érettebnek tűnt. Bár ne ilyen tapasztalat vezetette volna ehhez. Aztán visszanéztem a képre. Nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, láttam már ultrahang képet. De most néztem és a könnyeim a hasamon a pólómra potyogtak. Hiszen amit láttam nem összemosódott foltok halmazai voltak. Egy apró embert láttam, aránytalanul nagy fejjel, kicsike lábakkal és karokkal, a füle is kivehető volt, a gerincének a vonala.
És megértettem, hogy nem engedhette el őt Bailey.
Most nem voltam képes mérsékelni magam, felé fordultam és átöleltem. A nyakamba borult és úgy pityergett tovább. Hátra dőltünk és a mellkasomra húztam úgy, hogy feküdhessen.
– Mindent mesélj el – kértem.
Mesélt. Hogy melyik vizsgálaton mi történt, hogy mennyire félt, hogy rossz volt minden verzió, hogy halasztott az egyetemen. Aztán a múlt estét is elmesélte.
– Először csak kicsit fájt, mint valami menstruációs görcs, aztán egyre jobban.
– Csak a kórházban kezdtél vérezni? – kérdeztem közben úgy simogattam a hátát mintha az enyém volna.
– Nem még itthon elkezdődött. Ha Madie nem mondja, hogy a vérzés rossz jel, talán be sem megyek... Az eleje nem volt vészes…
– Volt veled valaki? – nyögtem és beleszédültem, hogy ezen egyedül kellett keresztül mennie.
– Apa vitt be... De bent egyedül voltam. Nagyon ijesztő volt és olyan gyorsan történt minden. Csak az arcokból, tudtam következtetni, hogy mekkora a baj...
– Ezt, hogy érted?
– Úgy, hogy amikor már az ápolók is ijedten nézték mennyi vérem folyt el hiába voltam kába, felfogtam, hogy baj van.    
–Az apád azt mondta, hogy majdnem elvesztettek… – mondtam ki közben lenéztem rá. A fekete anyagba kapaszkodott a mellkasomon, ami annyi ismerős képet idézett fel, de nem engedtem meg a luxust, hogy elkalandozzak.
–Majdnem… Nem mindenre emlékszem… Azt hiszem sok minden ki is esett.
Rémisztő volt hallani, hogy ekkora sokkba került, nem lettem volna az apja helyében sem… Miközben én, a hideg sört ittam és egy vadidegen csaj seggét méregettem… Felfordult a gyomrom, hogy közben a gyerekem meghalt és Bailey is majdnem…
A karjaim erősebben ölelték őt magamhoz, hogy érezzem, hogy még itt van. Hogy még él… Legalább azt…
–És, most már nem fáj? – tudakoltam, hogy legalább ennyivel jobb-e.
A fejével az éjjeliszekrény felé nézett, ahol a víz és a gyógyszeres dobozok is voltak. Mind fájdalom csillapító...
–Fáj. Ott lent, kicsit szétbarmoltak… Nemigazán tudok még rendesen sétálni… De majd jobb lesz. Talán egyszer ezt az egészet elfelejtem…
–Elfogod! – hazudtam. Ez az élmény valószínűleg örökre beleégett.
–Nem akarok újra terhes lenni – sírta el magát. –Nem tudnám ezt még egyszer végig csinálni…
–Mi lesz most az egyetemmel? – tereltem egy kicsit könnyedebb téma felé a beszélgetést, mert rossz volt hallani, és az is hogy még mindig tehetetlen vagyok. – Folytatod?
–El sem kezdtem. Ez az évem már kuka. Az órák beteltek, és nem is hiszem, hogy engednék, hogy most még variálljak.
–Szerintem az apám el tudná intézni neked – küszködtem ki magamból. Eltudná, meg is tenné, ha elmondanám mi történt. Ára lenne, de megfizetném. Bármit…
–Jézusom Grayson! Dehogy! Soha nem kérnék ilyen szívességet! És nem akarom, hogy kitudódjon. Nagyon kérlek téged is, hogy tartsd titokban!
–Diszkréten kezelné…
–Nem! Ha jobban leszek visszamegyek dolgozni, aztán majd jövőre elkezdem az évet.
–Szeretnék valahogy segíteni. Engedd, hogy valamit tehessek! – könyörögtem neki.
–Maradj most itt velem, nem akarok egyedül lenni…
–Az apád nem fogja megengedni – sóhajtottam pedig ezt szerettem volna én is.
–Estig, maradhatsz… Aztán majd veszek be valamit, hogy tudjak aludni…
–Ha lehetne elvinnélek magamhoz – mondtam meggondolatlanul, abban a hülye hitben, hogy elmúlt az utóbbi néhány hónap.
–Grayson… – ült fel és a tekintete gyomorszorítóan komoly volt. – Köztünk nem változott semmi…
Én is így éreztem ebben a pillanatban is, csak nem úgy ahogyan Bailey értette.
–Látod… Mi csak bántani tudjuk egymást… – ahogy felfogtam, hogy most a gyerekre céloz, eleredtek a könnyeim. Övön aluli volt, jogos és annyira fájó mint egy késszúrás, sokkal enyhébb mint amin neki kellett keresztül mennie….
–Csak, ha külön vagyunk… Együtt jók voltunk Bailey… Tudom, hogy nem ez a megfelelő alkalom, de ha adnál még egy esélyt… jóvá tennék mindent!
–Nem… Most szükségem van rád, de, nem bírok most több fájdalmat elviselni.
–Az istenért – szipogtam mint valami balfasz – nem bántani akarlak!
–Sosem azt akartál, csak néha nem látsz túl az egodon és mégis azt teszed. De nem akarok veszekedni, túl fáradt vagyok… – nyögte.
Tényleg pihennie kellett és az én vágyaimnál most minden más fontosabb volt.
–Sajnálom, hogy felhoztam… Megértettem… Vége.
A karjaimba tartottam a mellkasomhoz bújt, és a számon ezek a szavak buktak ki. Téboly volt az egész, és ki fogok borulni, ha el kell mennem mellőle.
–Milyen volt a terhesség? – kérdeztem egy kis idő múlva.
–Kétségbeejtő. Az elején nagyon. Aztán jó lett… Egy kicsit nőtt a hasam is. Fura volt. Igazából egy kicsit még érezni – mondta és úgy fordult, hogy a tenyerem a hasára tehessem. Kidudorodott, nem látványosan, de határozottan éreztem. Mintha az idegpályámat megrántották volna olyan érzés feszült a testembe azzal a ténnyel együtt, hogy a könnyeim újra megnedvesítették a szememet.
–Miért ilyen, ha már nem… Úgyértem…
–A méhem miatt… De majd összehúzódik, azt hiszem néhány nap… Vagy nem tudom. Már nem emlékszem erről mit mondtak…
Egy óra múlva az apja újra ránk nyitott és a rosszallása az arcán ült, amikor a lánya ágyában feküdtem vele a karjaimban, miközben ő elaludt.
Kótyagosan pislogott, amikor kicsúsztam alóla.
–Mennem kell – súgtam és tudom, hogy nem akarta és az apja is türelmetlenül várta hogy eltakarodjak, de megpusziltam a meleg homlokát.
–Már este van? – nézett körül kábán.
–Meglátogathatlak még? – kérdeztem mielőtt tényleg kiteszik a szűrömet.
Habozott, de végül bólintott.
–Köszönöm.
Már kelt volna ki az ágyból.
–Mit csinálsz?
–Ki kísérlek – felelte karcos hangon.
–Nem kell! Kitalálok, te csak pihenj. Ha bármi van, akkor pedig tudod a számom. Szia!
–Szia! – búcsúzott ő is, majd visszasüllyedt a párnába.
Nem húzhattam tovább az időt a szülő az ajtóban megköszörülte a torkát.
Az ajtóig kísért, jól gondoltam, hogy nem ok nélkül.
–Most már érted, hogy miért nem fogom megengedni hogy újra közötök legyen egymáshoz? – tette fel hidegena kérdést.
–Igen Uram – feleltem rá csüggedten.
–Helyes – sóhajtott, majd becsukta mögöttem az ajtót. Elindultam a lakás felé, de csak órákkal később értem haza. Meg sem tudnám mondani merre jártam. A kanapé ágyra dőltem és rázni kezdett a zokogás. Arra a kis képre gondoltam, majd az anyára. A fájdalmaira, a félelmeire és arra, hogy egyedül kell most lennie... Vissza menten volna, hogy bemásszak az ablakán, de az ő igényeit nem akartam összekeverni a sajátjaimmal. Próbáltam lehunyt szemmel várni, kergetni az álmot, de a szemeim tiszták maradtak.
A telefonom váratlanul pittyent, majd magamhoz ragadtam a készüléket.
*Szia! Nem kellett, volna eljönnöd ma, de köszönöm! – olvastam az összetört lány üzenetét. Az órámra néztem, hajnali kettőt mutatott.
*Miért nem alszol?
*Nem tudok. Felébredtem, gyógyszert bevenni és most csak forgolódok. De te sem alszol.
*Én sem tudok...
*Sajnálom – láttam, hogy még ír és vártam, hogy mit mondd még. De végül valami hang fájlt küldött. *Ezt elfelejtettem megmutatni. Apu szerint nem kéne hallgatnom, de megnyugtat. Hülye vagyok tudom.
Elindítottam. Furcsa recsegős zörejeket hallottam, amit nem értettem. Félre nyomott volna? Majd lassan összeállt. Szapora, erős hang pulzált benne. Sokadjára is képes voltam elsírni magamat. Engem nem nyugtatott meg. Feldúlt, szétszaggatta a lelkemet.
*Ez az övé? – írtam.
*Igen, az egyik ultrahangon vettem fel.
Nem akartam mondani, de kivételesen, egyetértettem az apjával. Nem kellene ezt hallgatnia.
*Hogy nevezted volna? Volt már neve?
*Ahogy megkínzott, biztos fiú lett volna– ezt sem tudtam nem magamra venni. Pedig ezt véletlenül pont értettem, hogyan gondolja. Az én anyám is gyakorta panaszkodott, hogy a terhessége mennyire megviselte. –Damienre gondoltam, de túlságosan meghatározta...
Nekem tetszett. Damien. Elképzeltem milyen lett volna kézbe venni. Hallani a sírását, ahogy Bailey öccséét is, akit ugyan nem láttam, de amíg ott voltam néhányszor  felsírt. Őrült kín lehet ez is neki... Még inkább ide akartam hozni.
Körül sem néztem, hogy tudjam, ennél most nagyobb kényelem jár neki. Több, mint amit én adhatok.
Újra és újra lejátszottam azt a valóban megnyugtató pulzálást és felvillant egy gondolat, ami rögtön el is lobbant. Az,  hogyan lehetne végteleníteni. Úgy hunyt ki az a képtelen ötlet, ahogy annak a kicsinek az el sem kezdődött élete...
Üres betöltetlen fájó csendet hagyva magaután.