Harag és Tinta

31. Bailey

Nehezen keltem ki az ágyból, fájt eljutni a mosdóig, az is fájt, hogy pisiljek... Az egész élet fájt... A gyógyszerektől tompa voltam, de legalább annyira nem éreztem a görcsöket. A sírás időnként és erősen gyűrt magaalá. Madie azt mondta a hormonok miatt. Szerintem meg azért, mert elvesztettem a fiamat.
Miután a fürdőben végeztem, visszafeküdtem az ágyba. Nem volt kedvem semmihez. A telefonomat kézbe vettem és meglepetésemre egy üzenetet jelzett.
*Hogy vagy? Délután átmehetek?
Graysontól jött és emlékeztem rá, hogy megengedtem neki, hogy meglátogasson, de nem tudom apu mit fog hozzá szólni.
*Szia! Most keltem. Megvagyok. Nem muszáj jönnöd. Nem kell felelősnek érezned magad a történtekért vagy ilyesmi...
Egy másodpercen belül már csörgött a telóm. Felvettem.
–Szia! – köszönt bele – Jól vagy?
– Igen Grayson jól vagyok. Nem kell aggódnod.
– Átmehetek valamikor? – tért rá a lényegre, kertelés nélkül. Hát sosem húzta az időt.
– Nem tudom... Nem kell ezt csinálnod... Tényleg.
– Szeretnélek látni... Azt mondtad meglátogathatlak. De... te nem szeretnéd, igaz?– mondta, lemondó hangsúllyal. –Nyílván nem. Sajnálom – a mély hangja bármennyire is szomorú volt, nagyon jól esett. Örültem a hívásának is és annak is,hogy előző nap itt volt velem. Nem mertem mondani apuéknak, de sokkal inkább volt most szükségem az ő társaságára. Nem tehettem, de végig szerettem volna neki beszélni a terhességről is. És azt hiszem őt is bántotta ez az egész.
–Nem erről van szó, csak ezt először meg kell beszélnem apuval.
Grayson a vonal túlfelén óriásit sóhajtott. Szinte értettem is. Nekem azt jelentette, ha rajta múlik többet nem látlak.
–Beszélek vele – mondtam és a sok nem jó érzésem között az  hogy itt lesz egy kicsit jó kezdett lenni.
–De csak ha te is akarod.
Ezen elnevettem magam. Annyira nem volt jellemző rá  hogy így megrántsa a gyeplőt.
–Mi az? – kérdezte és kihallatszódott, hogy neki fel sem tűnt.
–Semmi csak ezt nem szoktam meg tőled. Àltalában, ha valamit akarsz akkor nem izgat más vèleménye.
–Ja ilyen fasz vagyok...– morogta a kagylóba. Megint mosolyognom kellett. Tényleg ilyen fasz volt.
–Mikor jönnél? Csak hogy tudjak mit mondani apának.
–Délután most még dolgom van a szalonban.
–Az újban? – kérdeztem rá lelkesedve.
–Igen, most festem ki, szerencsére nem kellettek nagyobb munkálatok.
–És milyen? A lakás jó? – tettem fel gondolkozás nélkül a kérdéseket.
–A lakás még semmilyen...Az majd a sokadik lépés de leszarom. A szalon meg majd jó lesz.
–Apád nagyon kiakadt?
–Ja. De nem ezen. Még azelőtt elhúztam otthonról, hogy a szalon kiderült volna.
–Min bukott ki?
–Az egyetemen. Várható volt. Nem izgat – olyan gyorsan vágta el ezt a témát, hogy muszáj volt kérdeznem még egyet.
–Azért jól vagy?
A vonal túlvégén, teljes csend honolt.
–Grayson – szóltam bele bizonytalanul amikor nem érkezett válasz.
–Lehetne, hogy te nem kérdezel tőlem ilyet? –a hangja kellemetlenül karcos volt, mintha fűrészporral szórták volna meg.
Most én nem feleltem.
–Ha majd jobban leszel, megmutatom az új helyet, ha érdekel – ajánlotta.
–Legalább hétig most biztos unatkozni fogok – feleltem kedvetlenül.
–Mihez lenne kedved?
–Mondjuk moziba menni...  – válaszoltam, tudván, hogy teljesen esélytelen. – Nem tudom... Csak valami olyanhoz, amitől legalább egy órán keresztül nem gondolkozom.
Grayson csendben volt. Nem tudott mit mondani azt hiszem. Közben beszűrődött valami vta a nappaliból, amibe fél füllel belehallgattam. Nem értettem min megy a huzavona de kihallottam a nevemet.
– Most le kell tennem. Majd később beszélünk.
– Minden rendben?
– Aha, nem tudom. Gondolom, csak apuék valamin vitatkoznak.
– Értem. Akkor majd üzenj, hogy mi legyen.
– Jól van, szia!
Lettem és a tiltás ellenére kisétáltam a nappaliba. Amikor apuék megláttak egyből elhallgattak.
– Mi a baj? – néztem rájuk. Mivel rólam volt szó érintettnek éreztem magam, máskülönben rájuk hagytam volna.
Madison kicsit idegesen, kicsit fáradtan simította meg az arcát.
– Apukám megint eltűnt és anyu kivan borulva.
–Eltűnt? – szaladt magasra a szemöldököm. –Megint?
–Bailey neked feküdnöd kellene.
– Felfekvéses leszek, egy kicsit muszáj mozognom – ellenérveltem. –Szóval, hogy, hogy eltűnt?
–Alzheimeres, és időnként elindul... a gyerekkori házukhoz... meg olyan helyekre, amiket ötven éve ismert... – sóhajtott nagyot.
– Basszus... – szaladt ki a számon.
–Anyukám meg fél, hogy elütik, vagy nem lesz meg... és el kellene mennünk, hogy megnyugtassuk, meg, hogy körülnézzünk apu után – nyöszörögte.
– És mi a baj? –pillantottam rá.
–Nem hagyhatunk egyedül.
Ezen elnevettem magam.
– Nem 3 éves vagyok.
– Nem Bailey, de frissen műtöttek – mondta komolyan az apám nője.
–Jó, de azért ez nem olyan...
– De olyan – morogta apu. – Nem veszed komolyan.
Ettől kicsit pipa lettem. Mit tud ő arról, hogy bennem mi zajlik?!
– Hidd el, komolyan veszem – feleltem némiképp ingerülten. – Akkor most miattam nem akartok menni? Ha igen, nyugodtan menjetek. Jól vagyok.
– Biztos, hogy nem hagylak itt egyedül. Bármi baj történhet.
– Apu ne csináld már, minden oké!
– Igaza van apádnak. Én sem szívesen hagynálak itt – válaszolt fájdalmasan, és látszott rajta, hogy vívódik.
– Jól vagyok.
–Nem – rázta a fejét apám.
Madie-re néztem, aki ment volna, apámra, akinek az egész nyűg volt, talán a barátnőjének is, és ott voltam én, akin még problémázhattak. Nagyon jó....
–Átjön Grayson, amíg ti elmentek, és ha baj lenne, ő be tud vinni a kórházba – vetettem fel, mint hamvába halt ötletet.
–Grayson? – nevetett fel. – Azt hiszed rábíználak arra a felelőtlen pankra?
–Nem felelőtlen– sok mindent lehetett rá mondani, de ezt nem. A legfelelőség teljesebb ember volt akit ismertem.
– Igen igaz is...Azért vagy most ilyen helyzetben, mert olyan felelőség teljes.
–Nem is ismered... és ez nem az ő hibája volt.
–Nem de ha húzott volna egy átkozott kotont a farkára az sok gondot megoldott volna!
–Mondom, nem az ő hibàja volt! Át fog jönni délután, úgyhogy nem leszek egyedül. Nyugodtan elmehettek.
–Nem örülök neki, hogy megint idejár, és téged kerülget – tényleg látszott rajta, hogy ez, legalább annyira feszültséget generál benne, mint, hogy másképp nem tudja megoldani a dolgot.
–Tudom, de neki is, és nekem is szükségem van arra, hogy most együtt legyünk – feleltem őszintén.
–Nem érdekelnek annak a gazdag hülyegyereknek a szükségletei! – indulatoskodott.
–Engem viszont igen! Mert az ő gyerekét vesztettem el és ha nem is tetszik, ezt együtt kell feldolgoznunk!
–Ah, kislányom – szakadt ki apámból egy gúnyos nevetés – azt hiszed, hogy őt tényleg érdekli? Ne gondold azt, hogy tényleg fel tudja fogni azt, amin te keresztül mész. Nem volt itt a várandóságod egy pillanatánál sem, a gyerek neki nem jelentett semmit – ez egy olyan tény volt, amit nem tudtam megcáfolni. Apám most mégsem nyerhetett.
–Érdekli és nem fogom elvenni tőle azt a lehetőséget, hogy meggyászolja. Nem ő tehet arról sem, hogy nem tudott róla, hanem én. És azért nem akartam elmondani mert tudtam, hogy támogatni akar majd! – nagyon komolyan vágtam vissza és az érveim egy fancsali képbe ütköztek. Nem értette.
–Ha akkor nem akartad, hogy támogasson, akkor most miért?– szólt közbe óvatos hangon Madison. Olyan óvatosan, mintha joga sem lenne közbeszólni.
–Nem ismeritek Graysont. Nem tudtok róla semmit. És bárhogy is alakultak a dolgaink nem akarom őt tönkre tenni. Nem mondtam volna el neki... bár egyszer valószínűleg úgyis kitudódik.. De így alakult és most már nem tehetem meg, hogy kizárom belőle.
Madison együttérzőn megsimogatta a hátamat. Ő kicsit többet tudott a dolgainkról, és valamelyest jobban átláthatta, mint apám. Már csak azért is, mert nő volt. Apám arcáról viszont sütött, hogy nem tűri meg mellettem.
–Az rendben van, hogy ő tesz tönkre téged, igaz? – csattant fel. És hiába magyaráztam volna neki, hogy ő sem akar tönkre tenni engem. 
Nehézkesen sóhajtottam.
– Most akkor mi lesz? Ki fogja megkeresni Madie apukáját?
Apám arca még egy árnyalatot torzult, és leolvastam róla, hogy azt kívánja bár ne ő lenne az.
– Hívd fel – közölte szárazon.
– Kit? Graysont? – néztem rá.
– Igen.
Megtettem és már nem is izgultam, hogy apám talán leüvölti szegény fejét. Tegnap itt volt, annál rosszabb úgysem lehet. Hamar felvette a telefont.
– Szia! Na, minden rendben? – kérdezett bele azonnal.
–Apu beszélni akar veled.
–Akkor nincs... – motyogta bele. – Oké, add át a telefont neki – ezt is megtettem.
Apu köszönés nélkül fogott bele, ezzel is jelezve, hogy mennyire semmibe veszi.
– Megengedem, hogy vigyázz a lányomra. Kivételesen. De nehogy azt gondold, hogy szívesen látunk. Amit tegnap mondtam még áll. De most tehetsz érte valamit, ha már az elmúlt három hónapban nem sikerült! Van fél órád, hogy ideérj! – közölte.
– Apa! Még dolgozik, csak később tud jönni – nyögtem, mert ez már nekem is kínos volt, de akkor már a kezembe dobta a telefont és részéről lezárta a dolgot. A fülemhez emeltem.
–Bocs... – nyögtem. –Tudom, hogy még nem tudsz jönni, csak...
– Ott leszek, nyugi! Sietek – mondta, és kinyomta a telefont. 
– Hát ez... – cisszentem fel – kedves volt... Megyek megfürdök – közöltem.
Fél óra múlva még baromira nem álltak indulásra készen, mert apu szinte semmit nem pakolt össze az öcsémnek, Madison pedig ragaszkodott hozzá, hogy segítsen tisztálkodni, nem mintha nem ment volna egyedül. Azt hiszem inkább azt akarta kipuhatolni, hogy állok most Graysonnal. Nem sikerült neki, én meg csak tiszta akartam lenni.
Mire végre odáig jutottak, hogy a kocsihoz induljanak, befutott a nem túl nagy népszerűségnek örvendő fiú is. Grayson nem a saját, hanem Mason kocsijával érkezett, sejtettem az okát is. Mégpedig, hogy már nincs neki saját kocsija. Ez persze apunak is feltűnt.
– Mi lett a csoda járgányoddal? – vetette neki oda gúnyosan.
– Nem az enyém volt – felelte félvállról kicsit komoran a kérdezett. Észrevettem, hogy betalált nála a kérdés, nem a kocsi miatt, azt hiszem mindig csak használta, de nem kötődött hozzá túlságosan. Amiatt, hogy leesett neki, hogy apu direkt piszkálja.
Madie a kicsivel a kocsi mellett állt, és apu is éppen nyitotta az ajtót én meg vártam, hogy Grayson közeledjen felém. De amint az kocsiajtó kitárult mindannyian abba az irányba bámultak. A ledermedt sokkos arcok láttán felfogtam, hogy mit néznek.
– A kurva életbe... – csúszott ki apu száján. – Erről megfeledkeztem. Menjünk a te kocsiddal – intézte a sápadt barátnőjéhez. Grayson egészen addig meredt a jármű belsejébe, amíg apám be nem csapta az ajtót.
– Legalább már van egy kis fogalmad arról, hogy mi történt – vágta hozzá kegyetlenül. Nem volt tisztességes. Már nem tudtam mit csinálni, bár rohadtul nem akartam, hogy azt a mészárszéket, amit aznap a kocsiba rendeztem bárki lássa. Émelyegni kezdtem a gondolatra. Grayson végre elindult felém, falhehér volt az arca és furcsa szemekkel méregetett.
– Azt hittem feküdnöd kell –mondta egészen elmélyült hangon.
–Először reggelizni szeretnék – feleltem, bár most már elment az étvágyam.
Grayson nem felelt hanem csak tétován állt és körbe nézett. Fogalmam sem volt hogy mit keres. Majd megláttam, hogy a keze, amit nem dugott zsebre és a combja mellett lógott remeg.
Amikor összetalálkozott a pillantásunk a tekintete is üveges volt.
– Az a te véred volt? – nézett mélyen a szemembe.
– Az. De lapozzunk – feleltem és elindultam a szobám felé. Követett.
–Azt hittem éhes vagy.
–Én is... – sóhajtottam. Mielőtt befeküdtem volna az ágyba, kinyitottam az ablakot. Valahogy az orromban éreztem a vér szagát. Pedig direkt tisztálkodtam és minden erre utaló nyomot eltüntettem... de most már nem lehetett kimosni a fejemből.
– Bocs, hogy apu iderángatott, és hogy olya bunkó volt veled.
– Nem gáz – mondta még mindig sokkosan. – Mi történt?
Elmeséltem neki címszavakban miért kellett lelépniük. Egy kicsit talán fellélegzett, de nem volt nyugodt.
–Bazd ki – nyögte az ágyam szélén ülve és az arcát a tenyerébe hajtotta.
–Nem lesz baj, hogy eljöttél?
Rám emelte a tekintetét, úgy mint akit éppen kizökkentettek.
– Mi baj lehetne?
– Nem csúszol meg a munkával vagy valami?
– Nem. Majd megcsinálom máskor – a feleletével még mindig nem voltam elégedett, túl rövid volt.
– Mit szeretnél csinálni?  – kérdeztem mert kezdtem úgy érezni, hamarosan zsákutcába jutunk.
– Reggelit.
–Nem ettél?
– De, te viszont nem.
– Fuuuu na ez így nehéz lesz. Nem kell semmi ilyesmit csinálnod oké? Csak legyél velem. És apuval se foglalkozz, nem tud semmit, hogy mi volt köztünk.  Csak beszélgessünk, vagy valami, jó?
– Nehéz ezek után csak úgy beszélgetni...
– Akkor aludjunk. Vagy nem tudom... – feleletem dühösen. Nem akartam egész nap csak rágódni, meg arra az estére gondolni.
– Innék egy kávét. Csinálhatok?
– Már nem teázol? Van az is.
– Most jó a kávé.
Visszamentünk a konyhába, tettem fel egy kávét majd összedobtam két szendvicset. Szándékosan nem hagytam, hogy kiszolgáljon. Rosszul esett volna.
Neki meg láthatóan az, hogy nem segíthet. Minden visszautasításra rándult egyet az arca. De ennyi önzőséget megengedtem magamnak.
Enni nem kért, de azt nézte ahogy eszek. Nem volt jó ülni, még mindig fájtam alul  ezért amikor átmentünk a szobába én egyből eldöltem az ágyon.
–Hoztam neked valamit – szólt és közben az ajtó előtt állva toporgott.
–Mit? – figyeltem rá kíváncsian.
–Kint van a kocsiban. Behozom!– ahogy ezt kimondta már fordult is ki a szobából. Néhány perc telt csak el míg visszaért, kezében valami nagy, hosszúkás dologgal és egy nagyobb táskával.
–Mi ez?
–Majd mindjárt meglátod – mondta és halványan elmosolyodott.
Amikor elkezdte kicsomagolni, és összerakni már tudtam, hogy egy vetítővászon az.
–Ez meg minek? – nevettem rá, mert olyan abszurdnak találtam.
A táskát, amit hozott, odatette mellém, hogy megnézhessem. Valami gép volt benne, nem nagyon értettem hozzá, de kizárásos alapon egy projektor lehetett benne.
– Hát, nem mozi, de széles vászon... kell majd a laptopod – nem nézett rám, közben az állványt szerelte.
– Oké – mondtam egy kicsit megszeppenve ettől a figyelmességtől.
–Nem így akartam. Szerettem volna neked olyan mozis popcornt hozni, de fél óra alatt nem volt időm mindenre...
– Grayson nem kell, ez nem...
– Jó, tudom, hogy ez nem egy kibaszott randi, oké? Csak szerettem volna, ha... mindegy. Én itt kurvára nem tudok semmi jót tenni.
Néztem ahogy rosszkedvűen ült le mellém, majd magához húzta a táskát és kiszedegette belőle a holmikat. Az arca csüggedt volt és egy rezzenéstelen kifejezést vett fel, ami túl érzelemmentes volt ahhoz, hogy ne csak egy állarc legyen.  
– Azt akartam mondani, hogy nem kötelességed, most szórakoztatni – a kezemet bátortalanul a vállára csúsztattam.
–Nem azért, mert kötelesség – mondta továbbra is csüggedten.
Azt hiszem, hogy egy kicsit azért az volt.
– Mikrós popcorn van itthon... nem mozis, de... – próbálkoztam nem elrontani mindkettőnk kedvét.
Rossz volt ez így is, de itt volt és igyekezett, és nekem nem kellett egyedül lennem.
– Jó lesz az is? – kérdeztem.
Hangtalanul bólintott, de még mindig nem volt hajlandó rám nézni.
–Jó amíg te ezt összerakod megcsinálom. Ott a laptop – mutattam az asztal, és ki kacsáztam a konyhába.
Kicsit emésztenem kellett ezt az új helyzetet. Ő itt, és nem marjuk egymást... Talán barátok is lehetünk. Ez nem hangzott annyira rosszul. Főleg, hogy Grayson barátjának lenni nagy dolog volt. Legalábbis úgy gondoltam, hogy az.
A tállal meg egy üveg kólával mentem vissza. A magára hagyott, már a laptopot nyomogatta.
– Mit nézünk?
– Ready player one?
Elmosolyodtam. Tudta, hogy azt bármikor megtudnám nézni.
Leheveredtem az ágyra, elindította a filmet, még állítgatott a képen és a hangon, azután mellém telepedett. Köztünk volt a tál és annyi hely, amivel apu is elégedett lett volna.
Az első perckben tört rám először a melankólia, olyan gondolatokkal, hogy azt hittem, hogy ilyen már többet nem lesz. Mármint egy ágyban mozizni egy sráccal, aztán utána a bűntudat szaggatta a lelkem, hogy ennek mi volt az ára. Mégis igyekeztem leküzdeni ezeket a felszínre törő érzéseket. Furcsa volt egyszerre nyúlni a tálba, érezni a kezét, Az első alkalmakkor egy kicsit talán kellemetlen zsibbasztó érzés. A sokadikra már összemosolyogtunk.
Mikor már élvezni kezdtem volna a nyugalmat, a film izgalmát, a hasamba olyan erős görcs állt, hogy egészen összehúztam magam. Emlékeztetőül, hogy nem érdemlem meg ezt. A szemembe könnyek szöktek, nem sok csak hogy megnedvesítse a szemem. Nem feltűnő, nem árulkodó, Grayson figyelő kék pillantását mégis magamon éreztem.
– Rosszul vagy?
– Csak görcsölök – nyöszörögtem.
– Menjünk, a kórházba? – ült fel, ugrásra készen.
Kényszeredetten nevettem. Nem esett jól, de annyira hamar kapcsolt át védelmező módba, hogy már egy kicsit vicces volt. A méhemmel együtt a szívem is belefacsarodott, hogy egész biztosan, egy másik helyzetben is ilyen biztosan reagált volna.
– Nem kell... ez csak kb. egy erősebb menstruációs görcs. Kellemetlen, de normális.
–Biztos? – kérdezte és azthiszem reflex lehetett az a mozdulat, amivel a kissé megnőtt hajamat elsöpörte az arcomból, úgy, hogy közben megsimogasson.
– Biztos. Ha úgy érzem sok, szólni fogok. Én sem akarom, hogy baj legyen.
Grayson tekintete még mindig élesen vizsgálódott, majd vett pár hosszabb lélegzetet, és kcsit talán megnyugodott.
– Akkor most játszunk egy kicsit – mondta.
– Nem szeretem a játékaidat – feleltem és a takarómat igyekeztem a hasamhoz gyűrni, hogy melegítse. Úgy éreztem magam mintha lázas lennék, úgy fűtött belülről a szervezetem erőszakos munkája. Talán az is voltam, de nem volt kibírhatatlen.
– Ne legyél buligyilkos – mondta, de nem annyira jókedvűen.
– Nem is tudtam, hogy bulizunk.
Hümmögött egyet, majd óvatosan alám csúsztatta a kezét és magához húzott. A tenyerét szétnyitotta a derekamon és lassan simogatni kezdett.
– Játszuk azt, hogy nem gyűlölsz azért amiért ezt tettem veled – nem nézett rám miközben a halk szavak elhagyták a száját én viszont figyeltem, hogy őt is mennyire nyomasztja a bűntudat. A szívem meglódult, a közös fájdalom, de meglehet, hogy a közös dolgaink miatt.
– Nem gyűlöllek Grayson – mondtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy megpusziljam az arcát.
Valahogy pont ebben a pillanatban érezte úgy, hogy rám szeretne nézni és az ártatlan bátorítás célt tévesztett. Gyakori és ostoba hiba. Elhúzódtam, esetlenül pillogtam rá, közben próbáltam csitítani a dübörgő szívünket. A kezem alatt éreztem az övét, ficánkolt, talán csak a meglepetéstől.
– Bocs – bukott ki az éppen érintett puha ajkak közül.
– Semmi baj – nyögtem és visszahajoltam.
Egy csók, csak egy csók. Szervek és némi nyál keveredése. Tiszta sor. Viszonozta. Én belesóhajtottam, attól a csak egy csóktól szinte olvadtam. Rájöttem, hogy mi soha nem leszünk barátok. Ahhoz túl sok köztünk a feszültség. A mi utunk két oldal között kacskaringózott. Vagy ellenségek leszünk, vagy szerelmesek. De barátok soha.
Jó csók volt, de rövidebb, mint szerettem volna. Valahogy képes volt rá, hogy elérje, ha vele voltam, így, akkor semmi másra ne gondoljak. Ez a néhány bódult másodperc is elég volt, hogy kicsit felfrissüljek. Hogy a súlyokkal nehezült testem felengedjen, a görcseim oldódjanak.
– Bazd ki – nem csak a csóktól, tőlem is elhúzódott, az ágy szélére ülve hajtotta le a fejét. – Sajnálom.
Talán ezt tényleg nem kellett volna. De most rosszul éreztem magam, hogy magát hibáztatja.
A hátam mögé csúsztam.
– Én sajnálom. Csak ezt akartam – mondtam és most az arcára nyomtam azt az iménti elhibázott semmiséget. Az értettlen arca mosolyra késztetett, majd megfogtam a kezét.
– Túl kell ezen lennem. Kérlek segíts! Szükségem van rád. Nem kérem, hogy kiszolgálj, vagy hogy a kedvembe akarj járni, csak legyél velem és ne kelljen, ezért bocsánatot kérni – a szavaim megleptek, hogy mennyire a felszínre akartak törni, és az is, hogy mennyire könyörgésnek hatottak.
– Szeretnék segíteni, de ha csókolózunk, nem fogom tudni, hogy hol álljak le – most én döbbentem meg, hogy ez neki mekkora kín. Valami azt sejtette, hogy ezt nem szexuális értelemben gondolta. –Szeretnék vigyázni rád...
– Akkor gyere vissza. Jól esett a simi – könnyed mosolyt varázsoltam az arcomra a mellkasom viszont mintha őrült háborúba keveredett volna.
Éreztem, hogy tényleg szükségem van rá. Nem másra, nem barátokra, most csak az ő közelségére vágytam. Csak mellette, csak az ő ölelésében volt egy kis nyugalmam. De meddig tart ez? Hol lesz a vége, vagy az eleje? Akaratom nem volt csak vágyaim, amik a logikus gondolkodást most eltaszították. Ha gondolkodtam volna, nem akarom, hogy itt legyen, mert úgyis bántani fog, akkor emlékszem arra a sok fájdalomra, ami azt jelentette, hogy nem vagyunk egymáshoz valóak.
Most mégis ő volt az egyetlen vágyam. Az egyetlen vigaszom. Ő éppen annyira összetört, mint én és nem tudtam, nem akartam ellökni magamtól. Határokat állítani sem voltam képes. Csak nem érezni, csak kicsit lebegni abban a könnyen foszló édes álomban, amit ő nekem jelentett.