Harag és Tinta

36. Grayson

Átkoztam, legszívesebben ütöttem volna magamat, hogy engedtem neki. Nem lehetek ilyen kibaszott gyenge! Annyira vágytam rá, minden elcseszett gondolatom is ő volt. Minden túlfűtött álmom alanya, minden szexuális vágyam partnere. Vissza akartam kapni, hogy ne csak egymás mellett éljünk, hanem együtt. Annyira szerettem volna, ha ezt ő is így gondolja.
De ő megszabta a határokat, azzal az egy mondattal. El kellett viselnem, mert nem volt készen erre. Arra se lett volna, hogy bekapja a farkam...
Bassza meg...
Ő napokkal később sem hozta fel, azt hiszem túl lépett, vagy nem zavarta annyira, mint ahogy én gondoltam. De ezután be kellett látnom, hogy Masonnek igaza volt abban, hogy ez így nem egészséges. Képtelen vagyok gondolkodni, ha érzem őt, ha folyamatos kísértésnek vagyok kitéve. Gyenge vagyok és erősebbnek kell lennem.
Én okoztam neki azt a szart, amiben most volt, nekem is kell ebből kisegítenem. De nem így...
Iszonyatosan szar volt így együtt élni vele. Folyamatosan kívántam volna, egy kicsivel többet belőle. Csak annyit, hogy a falat leengedje, ami mögé néha elbújt. Amikor nem gondolta, hogy ezt én is észreveszem.
Sokat töprengtem mit kellene, mi lenne jó kettőnknek, de továbbra sem éreztem, hogy lenne bármi használható a kezemben.
- Szeretnék dolgozni - hozta fel, vacsora után, amikor még az asztalnál ültünk, de az én fejemben az a szál cigi járt, amit a teraszon akartam elszívni.
Megvontam a vállam ez talán nem olyan rossz ötlet. Habár időnként túl zárkózottnak láttam, de, ha ő hozta fel az már egy jó kezdet lehet.
- Hol? Van valami ötleted? - kérdeztem és a bizonytalan arcvonásait vizsgáltam.
- Láttam, hogy az ajándék boltba eladót kerestek.
-Azt hittem, hogy az előző munkahelyedre mennél vissza.
- Nem! - vágta rá hevesen. Már ezen sem csodálkoztam eljött onnan, oké, nem firtattam.
- Ha ezt szeretnéd... - hagytam rá, végül is ezt nem nekem kellett eldönteni.
- Téged nem zavarna? - tette fel bizonytalanul.
- Engem? - kérdeztem vissza. Nem hiszem, hogy ebbe lett volna beleszólásom.
- Mert... Akkor kevesebb időm jutna az itteni dolgokra...
- És azt gondolod, hogy engem az zavarna? Nekem azelőtt is jó volt. Mit törődsz ezzel? Ha úgy érzed, hogy erre van szükséged, akkor hajrá!
- Jó... - mondta és kerülte a tekintetemet.
- Most meg mi rosszat mondtam? - néztem rá, mert úgy éreztem, hogy valahogy nem a jó választ adtam.
- Semmit. Akkor jelentkezem - mondta és már állt is volna fel a konyhaasztal mellől.
Utána nyúltam, és jobb híján az ölembe húztam. Úgy gondoltam most belefér.
- Mi a baj? Ha nem akarsz dolgozni én nem erőltetem. Elvagyunk így is... Nem?
- Élősködés, amit csinálok...
- A faszt élősködés. A háztartást vezeted, apám ezért súlyos pénzeket fizet.
- Te nem vagy az apád - vágta a kèpembe.
Nem. Ebben kurvára igaza volt.
-Nem is fizetek neked - feleltem rá hanyagul. Ez is épp olyan igaz volt.
-Tényleg nem zavarna, ha dolgoznék?
-Rohadtul nem Bailey! Jó, megszoktam, hogy mindig tip-top a lakás, de nem vagyok egy kibaszott kölyök, aki ne tudna maga után rendet rakni. Majd megemberelem magam. Emiatt ne aggódj! Nem biztos, hogy minden olyan lesz mintha te csinálnád, de... basszus... megleszünk így is! A fenébe!
-Tudod, hogy nem kell ezt csinálnod - nézett rám tiszta szemekkel. Ritkán nézett mostanában ennyire áthatóan.
-Mit?
-Felelőséget vállalni...
Sóhajtottam. Vívódtam. Kurvára töprengtem, előre mardostam magam, de végül kimondtam. Nem kellett volna. Kurva gyenge vagyok.
-Az ember felelőséget vállal a szerelméért.
Azt vártam, hogy ijedten ugrik ki az ölemből, hogy elhúzódik és hozzám se szól. Hogy napokig kerüli majd még a tekintetemet is. Hogy begubózik és nekem viselnem kell a büntetést.
Ehelyett a homloka az enyémhez nyomódott, a szívem megugrott, mert már annyira régen érezhettem őt ennyire közel. Megsimította az arcomat és a gyönyörű ajka, ami még mindig halványabb volt a kelleténél, éppen csak érintette az enyémet. A leheletnyi csók azért tartott ki hosszabban, mert utána emeltem a fejemet, amikor már visszahúzódott. Nem teljesen, még a zaklatott légvételét is a saját bőrömön éreztem. Vágyakozva kalimpált a szívem az ő szíve után. A hideg ujjai az arcomat simították.
-Esküszöm neked, hogy szeretném viszonozni - suttogta kínlódva. - De olyan vagyok, mintha nem lenne bennem semmi. Az érzelmek Damiennel eltűntek belőlem. Nem hiszem... - itt már a sírással küszködött. Sikertelenül, mert legyűrte. - Hogy valaha rendbe jövök...
Mély levegőt vettem összeszedni magamat, hogy felelni tudjak neki, de belőlem is csak a könnyek buktak ki.
- Sajnálom... - sírta szívszaggatóan.
A mellkasom elviselhetetlen érzelmek rántották össze. Szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam, mert olyan kibaszottul szomorú lettem, hogy elszorult a torkom.
- Sajnálom, de nem akarok hazudni, nem akarlak átverni...
-Nem is tudnál - nyögtem. Minden reakciója annyira átlátszó volt, annyira egyértelmű, hogyha mást mondd se érthettem volna félre. Ez szét tépett, iszonyúan fájt. Belül romokban, igyekeztem őt egyben tartani, és annyira bíztam benne, hogy az idő segít majd neki. Hogy együtt megoldjuk ezt is, hogy nem szakadt meg végérvényesen a szíve. Hogy számomra is van még egy egész picike hely benne.
- Szeretlek - zokogtam, mintha ez bármit is megjavíthatna. A karom, a dereka köré fontam és az arcom a nyaka hajlatába bújtattam. -Szeretlek...
Átölelt az ujjaival simogatta a fejem, a hajamba fúrta, és közben ő is sírt.
- Sajnálom - hajtogatta összetörve, megingathatatlanul. Én meg csak arra gondoltam, hogy nekem csak ő kell.
Nehéz volt a levegő, alig bírtam lélegezni, de amíg tartottam még volt remény.
- Nem foglak feladni - súgtam a nyakába majd elhúzódtam, hogy a szemeit is láthassam. Azokat a barna őszinte csodákat, amikben első pillanatra elvesztem. Amik akkor élesek voltak, és egy villanással megsebeztek. Most tompa volt a pillantás, ami még nagyobb fájdalmat okozott, mert az élét én csorbítottam ki. Én bántottam, én törtem össze, és most én nem tudom összerakni.
- Tudom mit gondolsz most - simogatta meg újra az arcom, de a szelíd szavai jobban cirógattak. Akkor is, ha csak súgta, ha a hangok fakón szöktek ki a száján. - Nem a te hibád. Mindketten rossz döntéseket hoztunk. De nem felelhetsz az én sorsomért. Az csak az én felelőségem.
Némán néztem rá, töprengve, hogy mit is akar ezzel sugallani. Hogy ebben az egészben nekem mennyi volt a szerepem, mi az, amit őszinte becsülettel rám lehetett róni. Ő kevesebbet én többet gondoltam, de nem volt időm rá, hogy józanabbul átgondoljam hol az igazság.
- Azt hiszem, hogy ideje hazaköltöznöm - sóhajtotta belátóan.
A kezem a pólójába markolt, annyira nem akartam még csak azt se, hogy erre gondoljon.
-Semmi baj... Megértem - simogatott engem nyugtatva.
Fogalmam sem volt mit ért meg, de ebben a pillanatban én már nem értettem semmit. Csak azt az egyet, hogy nem akarom, hogy elmenjen.
- Ne menj! Kérlek... Könyörgöm maradj...
- Nem lehetek a tiéd. Így nem... Azt a súlyt már nem bírnám ki...
A sírás bugyogott belőlem, de nem tudtam ezért hibáztatni.
- Nem kérek tőled semmit! Megígérem, hogy nem várok semmit, nem... én... Csak maradj itt így, nekem elég ennyi. Elég, hogy a közelemben vagy.
Nem hiszem, hogy elhitte, pedig életem legőszintébb és legkétségbeesettebb szavai voltak. Nem tudtam volna mit kezdeni, azzal az ürességgel, azzal a csenddel, amit ő hagyott volna. Ahogy ő sem tudott mit kezdeni az elvesztett magzatával. Úgy gondoltam, úgy éreztem a lelkem minden szála ezt erősítette, hogy ezen külön nem leszünk túl. Hogy nem engedhetem el.
- Te menni? Vagy maradni akarsz? - fújtam ki egy szaggatóan fájó lélegzettel. - Őszintén. Ne hazudj... - kértem.
- Maradni - sóhajtotta és most ő borult a nyakamba. Szorosan öleltem, nem láttam a könnyektől, de most éreztem, hogy van remény, hogy bármilyen szar is a helyzet, remény mindig van.
- Akkor maradj - kérleltem. -Szeretem, ha itt vagy.
Már nem bírt felelni csak hüppögött és a szemeit, az ázott arcát törölgette. A könnyek nem apadtak, de bólintott közben.
Meg fogom tartani! - tökéltem el magamban most mindennél jobban. - Nem engedem, hogy belerokkanjon. Túl leszünk rajta!
Estére filmnézésnél még hozzám bújt és akármi is volt, vagy nem volt köztünk én megbecsültem ezeket az elnyújtott perceket. Sosem voltam türelmes. Gyűlöltem a tétlenséget, a tehetetlenséget. De most türelmet kellett tanulnom, mert éreztem máskülönben elveszítem őt.
Nagy súlya volt ennek, mert éreztem, hogy elveszíteni többet is jelenthet mint, hogy egyszer más csókolja majd. Hogy egyszer más nyakába kuncog, másnak vallja meg a bánatát, mással akarja megosztani legelőször az örömét.
Ebbe mindketten kicsit beletörtünk, de ez még nem a vége, még talpra állunk! Mindig van holnap, mindig van egy újabb esély a gyógyulásra!
Napokkal később félig elégedetten állapítottam meg, hogy a dolgok rendje nem változott. Jelentkezett a munkára, néha izgatottabban néha pedig egészen elcsüggedten várt a válaszra. A megszokott rendben élte mellettem hullámzó, de leginkább csendes életét.
Volt még egy dolog, ami nem változott. De ha másnak nem is ennek kellett! Az apja üzenetei, amiket a kanapéba repülő telefon láttán, egész biztos vagyok, hogy már zaklatásként élt meg. Nem beszéltek, csak üzeneteket küldtek, de napi rendszereséggel, ami nem hagyott neki nyugtot. Ezt l le kellett meccselnünk.
- Hívd fel az apádat és mondd meg, hogy délután átmegyünk!
Bailey riadtan nézett rám, de számolnia kellett, hogy egyszer ezt a keserű pirulát is be kell nyelnie. Hogy ha túl lesz rajta könnyebb legyen.
- Minek? - nyikkanta.
- Mert ezt most már meg kell beszélni vele. Elmondod, hol élsz, eljöhet, de ezt be kell fejeznie.
- Nem akarom, hogy idejöjjön, hogy bármikor ideállítson. Akkor hazavihet! - kezdett pánikolni. Az emlékek pedig élesen hasbaszúrtak.
- Megígérem neked, hogy nem teheti meg! És azt is, hogy ha a beszélgetés nem úgy alakul nem mondjuk el neki a címet. Szükséged van erre, és lássuk be a holmijaidra is, főleg, ha dolgozni kezdesz.
- Nem hiszem, hogy alkalmaznának.
- Ha nem ők majd más, de most rohadtul nem ez a lényeg. Telefonálj szépen!
Nem tudott azonnal. Három cigit szívott el előtte és félóráig rótta a nappalit mire elszántan pillantott rám én büszkén vissza rá.
- Jól van! - mondta már szinte komoran. Ez megmosolyogtatott. Kurva édes volt! Kifújta a levegőt és tárcsázott.
Csendben hallgattam ahogy eleinte hebegett. Felvettem a bizonytalan pillantásait, majd újabb lendülettel tovább már már céltudatosan magyarázott, felelt és kitért. Aztán lefixálta az időpontot. A telefon ismét a kanapén landolt ő meg repült az ölembe.
- Ügyes voltál - simogattam a reszkető lányt.
- Ez kurva ijesztő volt!
- De legyűrted! - mosolyogtam rá bíztatóan. Az első lépés a legnehezebb, és ő azt helyettem is megtette. Hazudnék, ha azt mondanám nem tartok attól, hogy mi vár ránk. Hogy nem félek tőle, hogy az apja megpróbálja majd elmarni mellőlem. Kibaszott nagy hazugság azt állítani, hogy felkészültem rá, hogy ez esetleg sikerül neki. Hogy nem félek attól, hogy lehetőséget adok rá, hogy telebeszélje a fejét.
- Nem hagysz egyedül ugye? Nem fogsz belökni az ajtón és magamra hagyni... ígérd meg!
- Sohasem foglak magara hagyni! Megígérem! - csókot nyomtam a homlokára. -Tudod, ha füttyentesz én mindig ugrani fogok!
A tekintete elmerült az enyém vizsgálatában, talán azt kutatta, elég elszánt vagyok-e. De az voltam, ő meg régi fényében felragyogva felnevetett. Csak egy röpke villanás volt, de a mosoly, még elszántabbá tett.
Lesz, ami lesz, együtt leszünk ott. Külön. De nem hagyom magára!
Nehéz, idegőrlő, kész őrület volt minden keservesen megtett méter, ami a házukhoz vezetett. Több volt a sóhaj, mint egy átszeretkezett délutánon. De megtettük, amit lehetett. Hozzá léptem a kocsi mellett, nyújtottam, és ő magától értetődő természeteséggel fogta meg a kezem. Pedig nem volt az. Nem kellett volna, de bátorította őt is, engem is, ez a picike reszkető melegség. Kézen fogva álltunk az ajtó előtt. Nem léptünk be, mintha ez lenne az otthona. Mert az ő otthona az enyém is volt. Megnyugtatott, hogy ebben a pillanatban ezt ő is, pontosan így gondolja. Mert csengetett.

Vége.

Azt hiszem szolgálok némi magyarázattal! Gondolom nem pont erre számítottatok. Olyan keser édes de inkàbb marja a torkotok. Az enyémet is.
Bailey és Grayson története nem a tipikus happy end, de még annyi minden van ebben a sztoriban, hogy ezt itt le kellett zárnom.
És a folytatást egy új könyvben írom meg! :)