Harag és Tinta

32. Grayson

A bejárat melletti fal előtt álltunk, és a frissen elkészült alkotásomat csodáltuk.
-Jól néz ki, de eléggé elhúztad vele az időt - nézett rám Mason.
- Igazából nem sokat foglalkoztam vele a héten.
- Suli? - kérdezte és tovább sétálgatott, azt a fal részt méregette, amit ő vállalt be.
-Bailey – feleltem egyszerűen, és az ecseteket beledobáltam a vizes vödörbe.
Mason erősen összevont szemöldökkel és furcsálló arccal fordult vissza felém.
-Mi van? Megint együtt vagytok?
Nem mondtam neki semmit róla, még akkor sem amikor a kocsiját és a projektort kölcsönkértem.
-Nem - sóhajtottam.
-Hát akkor? Megint egymást húzzátok? Grayson... haver...- a hangsúlyából tudtam, hogy helyteleníti. -Ez most más... - védekeztem.
- Sosem leszel túl rajta, ha egyfolytában csak utána loholsz! Mi van azzal a pultos csajjal? Visszahívtad?
Már meg is feledkeztem róla. A gondolataim annyira nem a csajozás körül forogtak.
-Nem – mondtam, tudván, hogy az ellenkezőjét szeretné hallani.
-Jó csaj volt. Egy kört legalább megért volna. Már az is, hogy kicsit távolabb kerülj Baileytől.
-Kurvára nem akarok távolabb kerülni tőle. Főleg most nem - közöltem határozottan.
-Magadat szívatod, tudod? Ez, amit csináltok már rég nem normális!
-Baliey terhes volt! A gyerekemmel és... elvetélt... Hidd el ez most kurvára más! - akadtam ki. Nem kellett volna beszélnem róla, de Mason jó barát volt és nem bírtam már tovább hallgatni.
-Micsoda? - kérdezte pontosan azzal a döbbenettel, amit elvártam tőle egy ilyen gyászhír után.
-Pont akkor amikor mi abba a kurva kocsmába ünnepeltünk! Bazd ki majdnem elvérzett... Láttam a kocsit, amivel az apja bevitte... Azóta is rémálmaim vannak.
-Ohh... a fenébe... - sápadt a haverom - Tudtad, hogy terhes?
-Nem. Alan futott össze vele a kórházban. Akkor mondta el amikor aznap este hazajöttünk és itt aludt. Délután mentem át hozzá, és akkor már túl volt a műtéten... 3 hónapos terhes volt... Bazd ki... 3 hónapos...
Mason csak állt és egy ideig szótlanul figyelt. Gondolom azt próbálta összerakni, hogy ez nekem mennyire mély téma, illetve, hogy megkönnyebbültem-e vagy sem.
-Nehéz erre bármit is mondani... Nagyon sajnálom! És... Bailey? Ő, hogy van?
Sóhajtottam és megingattam a fejem.
-Időnként rátör a sírógörcs, de fizikálisan azt hiszem már jobban. Lelkileg meg... hát... azt inkább hagyjuk... Délután viszem kontrol vizsgálatra... Kicsit parázok tőle...
- Miért? Valami gond lehet?
-Elég sokat görcsölt, félek, hogy újra műteni kell...
-Basszus Grayson... Ez nagyon durva...
- Az... az egész nagyon durva...
-És... te, hogy vagy? Azt leszámítva, hogy félsz a vizsgálattól?
- Nem tudom – nevettem el magam fájdalmasan. - Komolyan mondom nem tudom. Úgy összességében azt hiszem cefet szarul... De legalább vele lehetek... - beletúrtam a hajamba, hiába a feszültséget akartam levezetni, sütött a mozdulatból a kétségbeesés. - Nem tudom meddig engedi, és ez kiborít.
-Amit most mondok próbáld ne félreérteni, és még én is egy szemétládának érzem magam miatta, de muszáj - közölte, olyan ingatag félelemmel a tekintetében, mintha attól félne, hogy bemosok neki.
- Ne engedd, hogy kihasználjon! Akármi is történt.
Az arcomra a nem értés torzult rá, amikor ezt próbáltam összerakni.
-Azért nem mondta el a gyereket, mert nekem akart esélyt adni! Érted? Hogy ne kelljen mindent feladnom miatta. Tudod mit? Ha ki akar használni, hát állok elébe! - tártam szét a karom. -Csak legyen már valami... Mert ez így kurva szar - megdörzsöltem a szemem. Mason medve mancsa a tarkómhoz ért és megölelt.
-Kurvára sajnálok mindent! Baileyt, a babát, titeket...
Kellett ötperc míg összeszedtem magam. Mason feszültem dörzsölgette a szőrös arcát.
- Nem tudom, hogy mennyit segítene-e nektek, de a temetőben van egy rész, ahol jelképesen ellehet helyezni, üres urnát... Talán Baileynek is kicsit könnyebb lenne, a temetés, az elengedés fontos része a gyász időszaknak.
Hallgattam és azon gondolkoztam, hogy szeretné-e. Hogy könnyebb lenne-e, ha időnként ki tudna menni hozzá, vagy csak egy újabb súlyt akasztanék ezzel rá.
-Megkérdezem tőle, de nem tudom, hogy könnyebb lenne-e neki... Csinálsz nekem egy tetkót? - kérdeztem váratlanul. - A másik mellé - mutattam a mellkasomra. -Damien lett volna a neve...
-Nem – ingatta meg határozottan a fejét Mason. – Nem fogom rád tetoválni.
– Miért? – nem értettem miért utasít vissza valamit, ami ennyire fontos nekem.
– A mellkasodra legalábbis semmiképpen nem.
– Basszus, hol lenne jobb helye, mint a szívem fölött az anyja mellett?
– Megértem... De, arra gondoltál, ha egyszer mégis újra összejönnétek, akárhányszor a mellkasodra néz az a halott gyerekére fogja emlékeztetni? Nem. Találj ki mást...
Igaza volt, mégis ez volt az egyetlen hely, ami el tudtam neki képzelni.
–Erre aludj még egyet Grayson... Hányra kell érte menj? – kérdezte inkább.
– Kettőre – feleltem csüggedten.
– Akkor jó lesz, ha igyekszel, mert negyed van, te meg csupa festék vagy.
–Kurva élet! Így eltelt az idő? – pattantam fel. – A kocsi még nálam maradhat pár napot?
Mason bólogatott és felkelt a kemping székről.
–Majd hívj, hogy mi volt, oké?
– Persze – hadartam.
– Na, jó, add a kulcsot én meg pár óra múlva nekiesek a festésnek. Most hagylak, menj készülődni.
Még idő előtt ott voltam a házuk előtt, szerencsére most nem volt ott az apja, de azt az előző napi kiakadásából tudtam, hogy nem örül neki, hogy a lányát én viszem orvoshoz. Minden esetre ettől kicsit megkönnyebbültem.
Bailey már várt rám, és még negyed óra volt az indulásig ő már ahogy kiszálltam a kocsiból, menetkészen sietett ki hozzám. Hosszú ruha szerű felső volt rajta, meg egy térdben szakadt farmer. A haja rendezett volt, de sminket nem tett magára. Kicsit sápadtnak és rossz kedvűnek láttam. A karját összekulcsolta maga előtt, úgy közeledett felém. A kisugárzásából lehetett érezni, hogy valami nincs rendben.
– Szia! – köszönt határozottan, de semlegesen. Ebből még nem volt ötletem, hogy hol a hiba.
–Szia... Mi baj Bébi? - már nem akadt fent a megszólításon, könnyebb volt így hívnom, mint a nevén. Még ha, olyan nagy is a hasonlóság. De a szemei akkor is megakadtak rajtam, ki tudtam olvasni a barna ideges tekintetből, hogy megleptem a kérdéssel. Mintha nem lett volna egyértelmű... Talán csak ő nem látta.
– Menjünk Grayson jó?
– Történt valami? – faggattam tovább, miközben nyitottam az ajtót, hogy beüljünk a kocsiba.
Miután beszállt és bekapcsolta az övet, jobban megnéztem magamnak. A kezéért nyúltam és  finoman megszorítottam. Az ujjai teljesen hidegek voltak.
–Kérlek indíts! – nézett rám olyan szemekkel mintha menekülne. Egyáltalán nem lettem nyugodt, de beindítottam a kocsit.
–Mi a baj? Elmondod végre?
– Semmi baj – terelt még mindig. Nem vettem be, de sejtettem, hogy a vizsgálat miatt van kiborulva ezért inkább nem forszíroztam.
A váróban, bármennyire is külön voltunk, a combomra húztam a kezét az ujjaimat az övéi közé csúsztattam.
–Nem lesz semmi baj – mondtam nagyon határozottan. Már abból kitűnt, hogy őrült ideges, hogy csak egy zaklatott levegőt vett és bólintott, a kezét nem is kapta el. Aztán szólították és alig mert ellépni mellőlem. Reflexből álltam fel és indultam meg vele, de az ajtónál egy kétségbeesett pillantással váltunk el. Nem tudtam leülni, nem tudtam nyugton maradni, a legrosszabb és a legjobb lehetőségeket vettem számba. Bent akartam lenni, hallani mit mondanak neki. De ehhez most nem volt jogom. Ez most Baileyről szólt, ez már csak rátartozott. Akkor sem tehettem volna szemrehányást, ha vizsgálat után egy szót sem mond. Iszonyú lassan teltek a percek addig míg végre kinyílt az az átkozott fehér ajtó és Ő, végre kilépett rajta. Rezzenéstelen arccal, hogy semmit le se tudjak róla olvasni.
–Menjünk – mondta és előttem indult el a folyosó felé, ami kivezet az épületből. Azt megkönnyebbülve láttam, hogy most már természetesebben jár. Legalább a testi sérülések helyre jöttek. Nagyjából.
–Hé! – szóltam utána, amikor meglódult a kocsi felé. – Mit mondtak?
Egy pillantással jelzett, hogy nyissam a kocsit. Ezt is megtettem, de amíg nem mond valamit addig nem fogom beindítani a motort.
Beültem mellé, és felé fordulva idegesen vártam rá, hogy kinyissa végre a száját. Elnézve nem láttam megkönnyebbültnek. Ugyanannyira ideges volt, mint amennyire én, és ez a tudat csak mégjobban fokozta ezt a kibírhatatlan érzést.
– Rendben vagyok. Tiszta a méhem, nem kell újabb rendben vagyok. Tiszta a méhem, nem kell újabb műtét – fújt egyet de még mindig nem láttam az áttörést. Nem értettem. Ez most tényleg jó hír volt.
Én is sóhajtottam és amennyire ebben a feszült közegben képes voltam, kicsit felengedtem.
–Ez jó – simítottam meg a combját. Tudtam, hogy meddig mehetek és a gesztust csak bátorításnak szántam.
– Igen – szólt szelíden, de valami még mindig nem volt rendben.
– Hazavigyelek?
–Ne, nem akarok hazamenni. Figyelj... sietsz most?
– Nem különösebben? Miért? – kérdeztem vissza.
–Nem csinálunk valamit? Megmutathatnád a szalont, meg a lakást... Vagy fagyizhatnánk...
–Vagy fagyizhatnánk? – mosolyodtam el. – Kezdjük a fagyival? Aztán megmutatok mindent – igyekeztem semmi jelenetőséget sem tulajdonítani annak, hogy fel akar jönni hozzám. Nehéz volt, de időnként tudatosítanom kellett, hogy csak barátok vagyunk. Vagy valami olyasmi...
A fagyi nem volt nagy élmény, Bailey leverten sétált mellettem a parkban. És nem úgy tűnt, hogy a máskor olyan nagy élvezetet nyújtó nyalánkság most egy csekély mértékben is boldogítaná.
Nem tudtam mit kérdezzek, hogyan hatolhatnék át a komor falain.
–Nem ízlik? – sóhajtottam öt perc néma csend után.
–De, a csoki fagyi mindig finom – pillogott rám értetlenül. –A tiéd nem jó?
Fogalmam sem volt. Nem élveztem, fogtam és belevágtam a kukába.
– Mit csinálsz? Miért dobtad ki? – háborgott.
Csak megvontam a vállamat. Egyszerűen nem tudtam az ízélményre koncentrálni, hogy közben egyfolytában az motoszkált bennem, hogy vajon mi baja lehet.
– Ha neked nem kellett, én megettem volna. 
– Nem volt olyan jó – mondtam, csak, hogy végre félretegyük ezt a témát. –Bent volt még valami? Amit nem mondasz el? Mert... úgy érzem, hogy valami gáz van és ez kurva idegesítő.
Bailey komolyan nézett maga elé, figyeltem ahogy a sötét pillák árnyékot vetnek a sötét szemekre. Akármennyire szar volt minden nem tudtam nem gyönyörködni benne.
–Nem volt semmi... Tényleg jól vagyok.
Na abban biztos voltam, hogy ez egy oltári nagy átbaszás. Nem volt jól.
– Akkor mi a baj? – faggattam tovább.
– Csak rossz a közérzetem. Semmi különös. Tényleg.  Kíváncsi vagyok a szalonra – kezdett bele éles témaváltással.
– A lakás... ne várj sokat. Elég minimál.
–Igen már említetted – mosolygott rám – Ne aggódj nem gáz.
Kicsit aggódtam. Egész biztosan máshoz szokott tőlem. Ez távol állt minden luxustól és őszintén most egy kicsit szégyelltem, hogy ebben az állapotában lássa.
Negyedóra múlva még nagyobb volt bennem a feszültség amikor rájöttem, hogy az csak egy dolog, hogy a berendezés szegényes, de ráadásul nem is vártam vendéget.
Az ajtón belépve láttam Bailey-n először egy kis jó kedvet, amikor tágra nyílt szemekkel forgott körbe, és csodálta meg a falon futó mintákat.
–Úristen – tette a szája elé a kezét – Ez annyira klassz!
A falakról rám vezette a csillogó most életteli szemeit.
– Nagyon jó lesz Grayson! Úgy örülök neked! – lelkesedett, és az őszinte örömétől én is csak nem elragadtattam magamat. Meg szerettem volna csókolni. De nem tettem. Csak elmosolyodtam, és tétován a zsebembe dugtam a kezem.
–Én azt hittem kissebb... De ez A hely hatalmas! – járta körbe egyre élénkebben. –Nagyobb mint Masoné nem?– pillantott rám.
–Nem sokkal. Ha bekerülnek az asztalok és a berendezés, ez sem tűnik majd olyan nagynak – feleltem és közben azon gondolkoztam, hogy a szalon tényleg ennyire feldobja? Eddig olyan levert volt, hogy hozzászólni se mertem, most meg,  egyfolytában csak mosolyog.
–Ez tényleg óriási dolog! Hihetetlen, hogy megcsináltad! Annyira büszke vagyok rád!– gyengéden simogatott a meleg barna pillantása.
Nem feleltem. Csak féken tartottam magamat. Sétálgatott és megmutogatta melyik minta tetszik neki, és kifejtette, hogy mennyire látszik, melyik falat melyikünk festette. Hallgattam és gyanakodva figyeltem a kedélyállapotának a rohamos javulását.
–És a lakás? – ezt már kicsit szégyenlősebben kérdezte. Gondolom azért mert ez bármi mást is jelenthetne. Ha nem mi lennénk. Ha ő nem lenne még mindig csak gyógyuló félben, ha, ha megmerném kockáztatni... De nem.
–Gyere! – hívtam és elindultam a lépcső felé.
Előre engedtem, majd rögtön elszégyelltem magam. Alig bírt felmenni, legszívesebben ölbe kaptam volna.De az engedélye nélkül nem akartam. Viszont nézni sem bírtam ahogy két oldalt kitámasztva próbál fájdalom mentesen felmenni.
–Felviszlek – közöltem.
–Ne hülyéskedj leesünk. Jól vagyok csak kicsit lassan megy.
– Bazd ki – káromkodtam el magam.
Bailey hátrafordult.
–Jól van! Nem tudsz várni egy kicsit?– förmedt rám ingerülten.
–Nem sietek. Sajnállak! Bassza meg! – löktem rá gondolkodás nélkül. Ez már kezdett kurva nagy büntetés lenni egy szerelmes éjszakáért. Ráadásul csak neki kellett vezekelnie... kibaszott dühítő volt!
Bailey, az túlzás, hogy megütközött a kirohanásomon, de azért elkerekedtek a szemei, majd meglehetősen irreálisan, de elmosolyodott.
–Komolyan felviszlek, nekem nem gond– mondtam gyorsan amíg még rám figyelt.
–Az gond lenne, ha egyedül szeretnék? – értettem, a méltósága utolsó morzsáit szedegette.
–Nem  –sóhajtottam, de szívesen vágtam volna rá, hogy igen gond lenne.
De hagytam, és végül így is felértünk. Ő elégedetten a teljesítménytől én pedig megszégyenülten, hogy végig kellett néznem.
Kinyitottam az ajtót, és csak utána közöltem, miután már belépett, és a tekintetét végig futatta a terepen.
–Kupi van. Bocs.
–És büdös. Nyitnál egy ablakot?
Azonnal tettem amit kért. Nekem is gyanús volt, hogy a levegő talán leültebb mint kellene. Valószínűleg q mosatlan ruháim miatt.
Bailey némán mozdulatlanul legeltette a szemeit. Le mertem fogadni, hogy megfordul és kimegy.
Ehelyett kuncogni kezdett és a padlón szerteszét heverő gönceim helyett, most engem nézett.
–Sejtettem, hogy ilyen vagy, ha nincs személyzet.
Elkezdtem összekapkodni a ruhákat, helyet csinálni az ágyon. Még a takaróm se volt megigazítva. Olyan trehányul összegyűrve feküdt, ahogy reggel ott hagytam.
–Legalább kajás dobozok nincsenek... meg csótányok – kuncogott tovább. Túl sok figyelmet áldozott az ágynak ezért gyorsan azt is eligazgattam.
–Nem vagyok mindig ilyen – tiltakoztam.
Dehogynem.
Most is úgy sètált körül, mint lent a szalonban is, bámészkodó ámulattal. Azzal a különbséggel, hogy most időnként felszedett a földről néhány ruhát.
–Legalább egy székre dobáld, ne szanaszét, basszus – fogta és rászorta az egyik papírdobozra, amit gyűjtött.
–Jó – dünnyögtem.
–Nincs mosógéped, igaz? – kérdezte a sötét szemeivel vizsgálódva.
–Igazából van, szárítóm nincs, ezért a mosodába szoktam levinni... — magyaráztam és kezdtem magam úgy érezni mint egy megszidott gyerek. Ő meg csak mosolygott.
–Szóval ez a háló....
–Jelenleg, egyébként nappali. Ez lesz majd...– mutattam neki a dobozokkal teli szobát.
–Nahát– kuncogott újra. – Ez olyan, mint az enyém...
Ezen én is elmosolyodtam.
–Ha nagyon kényelmetlen neked, hazaviszlek – ajánlottam.
–Ne! – vágta rá szinte pánikban, de hogy tompítsa a gyanakvásom, máris a többi helyiséget mérte fel.
–Jól van, nem vagy reménytelen a vécé nem gusztustalan! – szólt oda az ajtóból. –A fürdő tükrében viszont nem sok mindent látni.
Összevontam a kezem a mellkasom előtt és jelző értékkel pillantottam rá, hogy most már elég lesz. Értve a jelekből qz ágyamra telepedett.
–Oké, befejezem – szólt, és azzal a lendülettel otthon èrezve magát, lerúgta a cipőjét és elhevert az ágyneműmön.
Bassza meg... – szívtam fel magam, ahogy néztem őt, és akartam, hogy minden úgy legyen ahogy régen volt. Akartam, hogy újra az enyém legyen!
–Egyébként tetszik! Jó neked Grayson!
Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy kurva szar nekem, de feldobott a dicséret. Az ő dicsérete.

–Igen, köszi!
A konyhába száműztem magam, és nekiláttam, hogy egy tisztességes teát készítsek. Bögrével a kezembe mentem vissza. Sóhajtottam és beleittam a poharába. Neki egy ideig úgy sem fog kelleni. Ugyanis elaludt az ágyamban.
A teraszon elszívtam egy cigit, hogy még csak véletlenül se essek kísértésbe, hogy befeküdjek mellé, és esetleg valami olyasmire ragadtassam magam, amiben megegyeztünk, hogy nem teszem. Küzdöttem a helyzettel. Elnyomtam a csikket és a hamutálba dobtam. Nem voltam hajlandó egy vizes befőttesüveget rendszeresíteni erre a célra. Undorító...
Halkan elkezdtem felszámolni a kupit, és jobb híján a ruhákat, a mosógép tetejére dobáltam.
Aztán leültem a székre és egy ideig figyeltem a lelazult arcát. Azonnal talpon voltam amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó. Az előszobában már láttam, hogy Mason az.
–Helló! Láttam a kocsit. Már vissza is értél?
– Aha – mondtam halkan, nehogy felébresszem Csipkerózsikát.
– Bailey? Hogy van?
Kinyitottam a hátam mögött lévő ajtót, hogy rálásson az ágyra, közben a szám elé tettem a mutató ujjam, és visszahúztam.
–Fasz se tudja. Egésznap olyan furcsa.
– Hogy, hogy itt alszik?
Megingattam a fejem.
– Csak egy teát csináltam... Passz...
– Jól van – megszorította a vállamat. –Akkor mára befejezem a munkát, nem akarok zavarni.
–Rendben, kösz! Tetszett neki a sárkányod!
Mason halványan elmosolyodott, bólintott azután intett és már el is tűnt a lépcső felé.
Visszamentem és jobb híján a telefonomat kezdtem nyomogatni. Egy bő másfél óra távlatában már a kaja rendelésen gondolkoztam és azon, vajon felébresszem-e. Haza kell vinnem, különben az apja kinyír. Mellé ültem és az ujjamat elhúztam a fakó bőrén.
– Bébi... – szólongattam halkan, mire megrebbentek a fekete hosszú pillák.
– Grayson? –nyöszörögte, felnyomta magát és körülnézett. – Elaludtam?
Minden rezzenése azt sugározta, hogy még nincs teljesen ébren, de minden lélegzetvételével egyre jobban tisztul a feje.
– El... Haza kellene, hogy vigyelek. Apád aggódni fog.
A ködös tekintet hirtelen tisztult és váltott ijedté.
Na, jól van... Mi ez az egész?
– Még hadd maradjak. Kérlek!
– Mi történt otthon? Miért nem akarsz haza menni? Mi van veled ma egész nap?
– Semmi...– hárított reflexből.
–Bailey! – szóltam rá.
–Jó. Nem tudok már ott lenni.. Olyan kiborító... Nem bírok aludni éjszaka, folyamatosan rémálmaim vannak... És az öcsém.... Szeretem, komolyan, ne gondolj szörnyetegnek, de sokszor az álmom valahogy összekeveredik a valósággal és amikor hallom, hogy sír, azt hiszem Damien, és annyira kurva szar az egész....
–Miért nem mondtad eddig?
–Mert így sem tudok már mást csak
panaszkodni.
Ez rohadtul nem volt igaz, mert nem is igazán tudnék felidézni egy esetet sem amikor konkrétan panaszkodott volna.
Ahhoz képest, hogy mi történt, még így is alig beszélt róla.
–Nekem is vannak rémálmaim – valottam be. –A kocsi óta...
–Sajnálom. Azt nem kellett volna látnod...
Nem... Vele kellett volna lennem.
–Hagyd már ezt a baromságot! Akkor azért aludtál be, mert otthon nem tudsz?
–Napok óta, alig alszom. Eleinte még a kicsi ébredéseivel keltem, de most már összefolyik minden.
–Ennyire áthallatszik? –hülye kérdés volt. Amikor ott voltam én is tisztán hallottam a sírását.
De azért bólintott, hogy megerősítsen.
–Tudod, hogy haza kell vigyelek, ugye? – kérdeztem. Pont annyira szar volt ezt kimondani, mint látni, hogy mit váltott ki belőle. Az arca megint sírásra állt és meg is értettem. Bár ne kellett volna ilyen faszságokat mondanom! De az apja tényleg kicsinál, ha nem viszem haza, vagy soha többé nem engedi meg, hogy lássam.
–Kérlek... Csak egy kicsit hadd maradjak még...
– Bailey... – fújtattam megint ebbe az átkozott tehetetlenségbe kényszerítve. – Tegyél fel estére fülest, vagy kapcsolj valami zenét... – toltam a nagyobbnál nagyobb baromságokat, miközben én is azt akartam, hogy maradjon.
– Fülest? Komolyan? –meredt rám. – Kösz!
– Mit akarsz mit mondjak? Tudod, hogy nem lehet!
– Ebbe, bele fogok őrülni! – nézett kétségbeesve.
Ebbe én is...
Engedtem, hogy maradjon, hogy egy órát még pihenjen, de azután hazavittem.
Már így is szigorúan méregetett az apja a bejárat előtt, azt sugallva, hogy nem örül annak, ha bekísérem.  Nem érdekelt.
–Hívj fel, ha megint gáz lenne oké? – mondtam míg mellette sétáltam.
– Nem működik a GPS? – vetette nekem az apja. Nem válaszoltam.
–Kösz Grayson.
Megsimogattam a hátát és hagytam, hogy bemenjen. 
A kocsiig legalább ötször fordultam vissza majdnem. Mégis beültem és haza hajtottam, azt mondogatva, hogy most a családjával a legjobb neki. De otthon se tudtam megnyugodni egy pillanatra se, nem, hogy lefeküdjek, aludni... Jobb híján, lementem a mosodába aztán egész késő éjjelig csak pakolásztam.
Azzal magyaráztam mindent, hogy jó helye van ott, hogy Bailey nem hozzám tartozik, és a családja tud róla gondoskodni. Zsinórba szívtam el a második cigimet, és tudtam, hogy aludnom kellene. Nem ment. Már éjfél is elmúlt, de én még mindig csak rajta gondolkoztam.
A terasz asztalon zizegni majd üvölteni kezdett a telefonom. Egy pillanatba tellett csak míg felkaptam és a fülemhez emeltem.
– Grayson – sírt bele – Gyere értem, én ezt már nem bírom! Kérlek... Kérlek vigyél el innen...
Most nem gondolkoztam, már rohantam is a kocsihoz. Leszarom az apját! Ez így nem maradhat!
– Szedd össze a cuccaidat, amik kellenek, negyedórán belül ott vagyok!
Még belesírt egy köszönömöt a telefonba, én megbevágódtam a kocsiba.
Egy kósza gondolat még átjátszott az agyamon, hogy miért csinálom ezt? Nem akar engem. Úgy nem ahogy ő kell nekem. Hogy mi a szar lesz? Kicsempészem otthonról? Aztán rájöttem, hogy nem érdekel és akárhogy is lesz, ha össze kell verekednem az apjával, ha rám hívja a zsarukat én akkor is elviszem!