Harag és Tinta

27. Bailey

Árulónak éreztem magam. Szokszor pedig azt, hogy a valódi Bailey valahol Portlandben maradt. A szobámban ülve merengtem az aznapomon. Nem éreztem jól magam, csak azt, hogy valahogy félresiklott minden. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy Jamesel valahogy közelebbi lett a viszonyunk. Ez megijesztett, és napról napra irányíthatatlanabbá vált. Nem akartam Cecet megbántani, de valahogy az egész úgy jött le, hogy köztük volt valami, amibe most belepofátlankodtam. Ő nem tett nekem szemrehányást, holott ezerszer látta, ahogy megölel engem. Talán tényleg nem volt köztük semmi, talán csak én akartam menekülni. Úgy érzem, hogy James kedvel. Jobban, mint kellene. Én meg nyugalmas perceimben csak egy kék szempárra tudtam gondolni. 
Letöltöttem azokat a fotókat, amik a végzős bálon ki voltak téve. Nem segítettem magamon vele, de túl gyenge voltam hozzá, hogy ne nézegessem. Sajnáltam, ami velünk történt. A neve még ott virított a hátamon én mégis azon gondolkoztam, hogy mi lehetett volna. Jól elvoltam James bandájával de hiányzott Grayson. Hiànyzott, hogy hozzábújjak, hogy ő védelmezőn cirógasson. Hiányzottak a beszélgetések is, és az, hogy ott üljek a szalonban és figyeljem. Már megengedtem magamnak, hogy rá gondoljak. Talán azóta, hogy betartotta az ígéretét. Sokszor kaptam magam azon, hogy ábrándozom mi lenne, ha azon az estén máshogy válunk el.
Hülyeség volt az egész. Nem sokára egyetemre megyek, ő pedig dolgozni fog, ahogy akarta. Az útjaink külön vàlnak, ha akarjuk, ha nem.
Időnként még sírtam miatta, de csak csendben, titokban. Ez volt minden, amit még értünk tehettem.
Kivételesen ehyberuhát vettem, amikor a szórakozóhelyre mentem, ahol a többiekkel terveztem talàlkozni. A gyomrom idegesen remegett. Tudtam az okát is. Nem akartam megbántani Jamest, de nem akartam  hogy a barátságunk szorosabb llegyenIlletve, hogy túl léphen azon. De közben szükségem is volt rá.
Rossz voltam. Önző. És őszintén nem ilyennek gondoltam magam.
–Hol jársz? – kérdezte a frissen nyírt hajú, miközben az egyik megnőtt tincsem babrálta.
–Sehol – ráztam meg a fejem.
–Elgondolkoztál... Volt valami ma? – érdeklődött túl szelíden.
–Semmi különös. Csak nincs olyan jó kedvem.
–Apád megint szekált, hogy eljössz?
– Mindegy – sóhajtottam hátha annyiba hagyja a dolgot. – Iszunk valamit? –kérdeztem, ő pedig bólintott és a pulthoz sétáltunk.
– Mit kérsz?
–Egy sört – feleltem és reméltem, hogy az majd ellazít. James nem faggatózott. Szerettem benne, hogy tudott várni.
Egy óra és két sör múlva tényleg lazább lettem. Semmihez nem volt kedvem csak a táncolók közt a zenével mozdulni. A férfi egy ideig figyelt aztán mögém állt és a kezét a csípőmre csúsztatva mozdult velem.
Kedvelem őt – jöttek az első gondolatok, amik azokat akarták kiszorítani, hogy az érintése nem tetszik, és ezt az egészet nem akarom. – Jamesel jó lehetne – gördítettem tovább magamban.
–Ne csináld – a szám mégis az igazi akaratomat közvetítette.
Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek, hogy az arcjátékom talán őt is jobban meggyőzik. De az a szelíd szempár inkább engem ferdített.
–Miért? – kérdezte és közelebb hajolt.
Nem volt kellemetlen az illata. Az orra hozzáért az enyémhez, a lehelete cirógatta a számat, de nem csókolt meg.
– Mert nem lenne tisztességes Cecevel szemben.
James elhúzódott és könnyedén nevetett, mintha ez az indok nem lenne akadály.
– Cecenek barátja van. Nem érdeklem... és ő sem engem... Szöszi, az semmi. Köztünk nincs semmi.
– És köztünk? –kérdeztem. Ostoba kérdés volt. Nem arra terelte a beszélgetést amerre szerettem volna.
–Köztünk? – kérdezett vissza és az orrával újra megcirógatta az enyémet, és most már az ajkait is a sajátomon éreztem. Csak ismerkedett, várta, hogy nyissam a szám, hogy a nyelvének utat engedjek.
James... rendes... – erőltettem, és résnyire nyitottam a számat. Nem habozott, csókolt. Nem volt kellemetlen. De nem volt olyan lázas lángolás, mint amit Graysonnal éreztem. Nem volt semmilyen.
–Sajnálom – fújtam ki a levegővel együtt a szavakat. Nem volt időm semmi másra, Jamesnek pedig reagálni az elutasításra, mert egy erős marok kulcsolódott a karomra és elrántott a férfitől, akivel érkeztem. Ijedten néztem a zaklatómra. Az első ijedtség után nem lepődtem meg túlságosan, de csalódott voltam. Grayson tekintete égett és zavarosnak is láttam.
– Hozzá ne érj még egyszer! – förmedt rá a partneremre. James értetlenül nézett hol rám, hol a szorongatómra.
– Mi a fenét művelsz ?! – próbáltam magam elszakítani tőle. Csak egy nagyon szigorú pillantást kaptam viszonzásul, most Jamesre figyelt.
– Mi van veled Grayson? – kérdezte, higgadtan, de értetlenül ő is.
Az exem viszont nem volt nyugodt, az én karomat továbbra is szorosan tartotta mintha James karjaiba készülnék rohanni. Nem kifejezetten fájt, de nem volt kellemes.
– Az van baszod, hogy irritál, ha ilyen drogos köcsögök smárolnak a nőmmel! – mondta szinte üvöltve.
–A nőddel? – kérdezte, de a világos szempár engem vont kérdőre. Védekezőn nemet intettem a fejemmel. Rettentően dühös lettem, de nem ez volt az egyetlen uralkodó érzés bennem. Utáltam, hogy ilyen tahó módon bánt a barátommal, azt is, hogy most már ő is tud rólunk.
– Nem vagyok a kibaszott nőd! – feleltem vissza ráncigálva a karom. Nem engedett.
–Engedd el Bailey-t! – szólt oda neki James a legkimértebb hangon, amit valaha hallottam tőle.
– Lófaszt! – felelt vissza. Éreztem, hogy az ismerős illata keveredik az erős szesz szagával. Már első percben leesett, hogy nem józan. De rohadtul nem akartam, hogy kitiltsanak a helyről, vagy hogy mindenki ránk figyeljen. Csak egy másodpercre néztem körül és már így is több figyelmet kaptunk, mint amennyit szerettem volna. 
– Graysonnal jársz? – kérdezte tőlem az érintett egy kicsit feszültebben.
– Ő az enyém! – állította indulatosan. El sem tudtam képzelni mennyit ihatott.
– Nem. Már nem! – és most én vetettem az elhagyott férfire egy megvető pillantást.
–Semmi közöd hozzá – kelt védelmemre  és hiába nem jelentett semmit a csók, örültem, hogy versenyre kelt értem. Grayson fújtatott és az arcán valami olyan kifejezés terült szét, amitől komolyan megijedtem. Nem eléggé. Mert a következő pillanatban szinte letépte rólam a ruhát, ahogy megpördített és a hátamon durván lerántotta a cipzárt Tehetetlenül tartottam magam előtt, hogy a nagy rángatásban nehogy teljesen lehúzza rólam.
Kiszolgáltatva hánykolódtam a karjai között, de most nem dédelgetett velük, hanem bántott.
–Ne – könyörögtem – mi a fene ütött beléd?
–Így már elég egyértelmű? – kérdezte keményen. Nem foglalkozott azzal, hogy mennyire megalázott, hogy mikor a szignóját a vetélytársnak vèlt férfi elé tolta, már patakzott a könnyem. Nem érdekelte, hogy az egész szórakozóhely ledermedve figyelt minket. Nem érdekelte, hogy remegek, hogy bántott, és főleg az nem , hogy a szavát adta, hogy nem teszi ezt velem. Pedig megfizettem az árát...
Szégyelltem ezután Jamesre nézni, vagy bárki felé. Sírva tartottam össze magamon a szét tépett ruhámat.
–Megígérted te rohadék... megígérted! – fakadtam ki, majd nem várva támogatást feleletet, azzal a lesúlytott pillantással amit viszonzásul kaptam, menekültem.
Talán saját magát is meglepte ezzel a durvasággal, de mit számított? Már megtette. Az ajtóban szaladtam bele egy alakba. Két kezével tartotta a vállam. Menni akartam de nem engedett, újabb görcs jött rám, újabb hullámban tört fel belőlem a zokogás.
–A rohadt életbe – lehelte Roy. – Várj!
Nem akartam, hogy hozzám érjen, de nem engedett. Újabb megaláztatás, újabb szembesítés azzal, hogy milyen gyenge vagyok. Végig mérte a hátam, olyan érzés volt, mintha csupaszon bàmulnának. Megpróbálta visszahúzni, hogy elrejtse a legnagyobb szégyenem, de hiába. A tönkrement zárral semmire se ment.
–Hagyd a picsába! – förmedtem rá, és a melltartóm pántja alá gyűrtem az anyagot, hogy az megtartsa.
–Rohadtul sajnálom Bailey! – szabadkozott, pedig ő nem tett semmit.
Mielőtt kifordultam az épületből, még elkaptam ahogy James bemos Graysonnak egyet. Felfordult a gyomrom.
Taxit fogtam és az aznapra szánt költőpénzemből hazavitettem magamat.
Remegve bújtam a takaróm alá, bezárkózva, mintha az a kis szoba bármitől is megvédhetne.
Nem értettem, hogy tehette ezt. Újra és újra hogy teheti meg velem? Nem mentegettem az állapota miatt. Nem találtam erre semmilyen mentséget. Tönkretesz!
Most fontolgattam, hogy felmondok, és többé a bolt és James közelébe sem megyek. Sőt az egyetem kezdetéig a házból, a szobámból se teszem ki a lábam. Aztán rámtört egy hasító érzés, hogy ez tovább nem maradhat így.
Kézbe vettem a telefonom amin már több nem fogadott hívásom, és üzenetem is volt. Egyik fele attól a fiútól, akit mellőzni készültem, a másik fele attól akit mellőztem. De egyiket sem néztem meg. Valaki másnak írtam.
*Szia Mason! Szeretnék kérni valamit! Kérlek írj, ha olvastad! Bailey
Nem sokra rá a késő este ellenére válaszom érkezett.
*Szia! Sejtetem, hogy lassan keresel majd.
*Akkor tudod, mit szeretnék ugye?
* Hogy tüntessem el Grayson nevét a hátadról.
Képben volt, remek.
*Kérlek, te vagy az egyetlen akihez fordulhatok! Az egész városban senki más nem vállalja el!
* Nem a legjobb az időzítés, de rendben. Holnap nem lesz bent gyere délelőtt. Ráérsz?
A lelkiállapotomat tekintve és hogy néhány perce tökéltem el, hogy nem hagyom el a házat, szívesen halogattam volna. De ehelyett igenlő vàlaszt pötyögtem vissza. Egy átkozott nappal tovább sem maradhat ott a neve! Elég volt!
Megbeszèltük az időpontot, azután fohászkodva az álomért csuktam be a szememet.
Másnap pocsékul ébredtem, nehéz mellkassal úgy, hogy azt sem tudtam mi miatt szégyenkezzem jobban. Volt a palettán választék bőven. Hànyàssal kezdtem a készülődést, nem a másnaposság terhe miatt, inkádd csak ideges voltam.
Féltem a szalon közelébe menni, fèltem, hogy ő is ott lesz. Fèltem, hogy megint bántani fog. De muszáj volt csak ez az egy mód volt rá, hogy ennek tényleg vége legyen.
Mason nem hazudott, tényleg csak ketten voltunk.
Megnézte a hátam majd határozott.
–Mivel a szöveg a szalagba van írva, az a javaslatom, hogy egyszerűen satírozzuk feketére.
–Jó – mentem bele, hiszen eddig nem is foglalkoztam vele, hogy valami más minta kerüljön a helyére.
–Ha más elképzelésed van, hallgatlak!
–Jó lesz a satír. Nem érdekel, csak tűnjön el onnan!
Mason komoran bólintott.
–Kössz, hogy elvállalod – fordultam hátra felé.
–Ez egy nagyon elcseszett ötlet volt Graysontól.
–Grayson egy elcseszett alak! – ítélkeztem komolyan.
A barátja nem erősítette meg, de nem is cáfolta a kijelentésemet. Nem számított, csak végezze el a munkát.
Egy kis idő telt csak el amikor a kíváncsiságom szavakká formálódott.
–Átköltözött már a szalonjába? – tulajdonképpen csak annyira érdekelt, hogy a valószínűségét csökkentsem le, hogy akár véletlen is összefutok vele.
– Nem és nem is mostanában fog – felelte az egykedvűnél egy árnyalattal komorabban.
–Hogy, hogy? Úgy volt, hogy mostanára megveszi a helyet – értetlenkedtem. Annak a baromnak tényleg komoly tervei voltak.
–Valaki lenyúlta a pénzét – sóhajtott idegesen a művész miközben tűkkel döfködte a hátam.
Bármennyire utáltam a szóban forgó taplót ettől a hírtől padlót fogtam. Mert azt is tudtam ez neki mit jelentett. Mindent.
–Ellopták? – hebegtem. – De hát ki és mikor?
–Passz...Semmit nem tudunk. A héten derült ki, több mint a fele hiányzik. Szóval... Szar a helyzet.
–Jézusom – csúszott ki a számon.
–Mintha sajnálnád...
–Sajnálom – feleltem őszintén. – Kettőnk közül nem én vagyok az, aki lépten nyomon átgázol másokon! – mondtam sértetten.
–Nem tudtatok volna valami békés utat választani?
–Könyörögtem neki, érted? Hogy ne bántsuk egymást! Könyörogtem! – azt nem mondtam hogy azt is hagytam, hogy megdugjon. Végül is akartam . – Erre egy egész klub előtt szaggatta le rólam a ruhát, csak mert egy fiú megcsókolt.
Mason kezében megállt a gép.
–De legalább most már értem, hogy miért volt olyan dühöngő őrült tegnap. Nem mintha mentség lenne, vagy ilyesmi...
–Helló! Itt vagy Mason?– nyílt az ajtó és hasított a karcos hang a levegőbe. Levert a víz és rémülten fordítottam a művész felé a kába fejem.
–Basszus... – sóhajtott.
A másik pedig meg sem várta a választ, belépett a paraván mögé.
–Bocs! – nyögte reflex szerűen, mint amikor egy vendégre ront rá, aztán mielőtt sarkon fordult volna megtorpant.
–Mi a fene folyik itt? – kérdezte hidegen.
–Mit gondolsz?! – vágtam hozzá, de ezúttal nem engem kérdezett.
–Rendbe hozok egy elcseszett tetkót – felelte szenvtelenül a kérdezett és a gép újra zümmögni kezdett.
Nem néztem rá, hogy lássam az arcát, elfordítottam a fejemet. De Grayson sem mozdult csak állt és nézte  ahogy a nevét eltüntetik a hátamról.
–Szarul nézel ki – csevegett Mason, gondolom a bevert arcára célzott. Reméltem fáj neki.
– Verekedtem – érkezett a válasz.
–Egy kibaszott barom vagy! – intézte hozzá a szavait.
–Tudom bassza meg! Tudom, oké? – nem az elkínzott hangja miatt kezdtem hangtalanul könnyezni. Ez a helyzet vele  így, itt, a tegnapi után... Hát kurvára fájt az egész.
–Ennyire rossz? Tartsunk szünetet? – kérdezte a szalon tulajdonosa, mert lehet hogy a könnyeim némán áztattak, de nem észrevétlenül.
–Ne! Nem akarok szünetet – szipogtam. .
–A francba! Az én hibám! Majd én befejezem! – érezni lehetett, hogy utálta kimondani ezt. De amikor megállt a gép Mason kezében és tőlem várt feleletet Magam elé gyűrve az anyagot néztem Graysonra.
–Te soha többé nem tetoválsz ràm semmit!
–Rendbe hozom...
–Rendbe?! Normális vagy? Azt hiszed megbízom benned? Azok után amit tegnap műveltél, látni nem akarlak soha többé! Tudod mi vigasztal? Hogy néhány hét és itt hagyom ezt a koszfészket, és nem kell attól tartanom, hogy összefutok veled! Ezt nem lehet rendbe hozni! Azt  nem lehet, hogy egy ilyen kibaszott seggfej vagy! – az utolsó mondatokat sírtam, majd visszafeküdtem elfordítva tőle fejemet.
–Mehet tovább! – jeleztem. És a gép újra munkába lendült. A monoton zajon keresztül is hallottam, ahogy szipog. Nem mertem ránézni. Nem akartam tudni mennyire zuhant meg. Nem akartam  átérezni a fájdalmát, a kétségeit, elég volt a sajátom. De nem tudtam abbahagyni a könnyezést, annyira fájt a szívem.
–Kész. Megnézed? – kérdezte Mason.
–Nem kösz. Elhiszem – hadartam.
–Oké – mondta és lekezelte, lefóliázta a tetoválásom.
–Mennyivel tartozom?
–Ezt Grayson állta– felelte. Ellenkeztem volna, rohadtul nem akartam a lekötelezettje lenni, de végül is, így volt igazságos. Mindkét fiú elfordult mìg felöltöztem.
–Kösz– hálálkodtam tömören így, hogy ő is itt volt nem akartam tovább húzni az időt.
Vettem egy nagy levegőt és megàlltam a szívem bántalmazója előtt.
–Sajnálom a szalonodat – mondtam a szemébe. Nem tudtam mást, hogy remélem egyenesbe jön, mert nem fog. Ez volt az igazság, és sajnáltam érte. De nem akartam bíztatni vagy segíteni, nem érdemelte meg.
Úgy hagytam el a szalont, hogy újból elkapott a hányinger.
Nem tartott sokáig a szobafogságra kárhoztatásom, mert aznap másodjára is megszegtem. Mayához mentem át aki aznap érkezett haza a nyaralásból és popcornnal meg üdítővel álltunk neki sorozatot nézni. Persze beszámoltam neki mindenről, és kicsit megkönnyebbülve, bekuckózva ki tudtam kapcsolni. Legalább amíg más szenvedését néztem a sajátomon nem filóztam.
–Jaj! Hoztam neked valamit! – kiáltott fel pár ütemre megállítva a szívemet.– De hülye vagyok! Majdnem elfelejtettem! ‐ felugrott és  szekrényéhez rohant, majd egy pici ajándék táskával tért vissza.
–Mi ez? – pillogtam rá megilletődve.
–Csak egy kis szuvenír. De semmi hasznàlhatatlan porfogó!
–Egy dobozt emeltem ki belőle aminek a tartalma egy parfümös üvegcse volt. Elég vagányul nézett ki, egy elektromos gitárt formázott.
– Gondoltam tetszene!
–Ahhh, de aranyos vagy! Köszönöm szépen! – megöleltem, azután levettem a tetejét és megszimatoltam. Azzal a lendülettel kezdtem öklendezni, annyira émelyítő illata volt. Szinte elviselhetetlen. Gyorsan vissza dugtam a dobozba és bocsánatkérően pillantottam az ajándékozóra.
–Ne haragudj  nagyon jól néz ki, de az illata.. nem is tudom, csak felkavarta a gyomrom.
Maya felnevetett a nyilvánvaló baklövésén.
–Oké akkor mégis porfogó... Nem találtam el az ízlésed.
Erre elmosolyodtam.
–Amúgy  szerencse, hogy nem lehetséges, mivel szingli vagy, de most pont úgy viselkedtél, mint aki terhes! – ugratott nevetve.
Kettőnk közül csak ő nevetett, belőlem meg  elszállt a lélek.