Harag és Tinta

34. Grayson

Először azt hittem nehéz lesz a maradék este. Hogy én szenvedni fogok amiért nem érhetek hozzá, hogy rossz lesz egy ágyban feküdni vele azzal a tudattal, hogy nem tartozik hozzám. De nem így lett. Csak arra tudtam gondolni, hogy semmi se számít csak hogy itt van. Hogy rendben van. Hogy velem van...
Az álom csupán azért jött késve, mert nehéz volt megnyugodnom. Ideges voltam még az apja miatt. Amiért ennyire kibaszott vak a lánya fájdalmára. Amiért olyan durván bánt vele, amikor egyáltalán eszébe jutott úgy hozzáérni, azok után, ami történt. Amikor nem érdemelt mást csak gyengédséget, egy kis figyelmet. Kurva együttérzést! El akartam szívni egy cigit, de Bailey tartotta a karomat. Kivételesen rágyújtottam volna az ágyban, még úgy is, hogy undorító szokásnak tartottam. De zavarta volna a kimerült lányt, ezért nem tettem és egyszer csak elaludtam.
Ébredésnél is közel volt még éreztem a teste melegét. Szerettem ezt, de most észhez kellett térnem, és mielőtt hülyeséget csinálok rögzítettem, hogy továbbra is külön vagyunk.
Ahogy lassan magához tért, úgy távolodott el tőlem.
-Jézusom...- nyöszörögte. - Átaludtam az estét?
-Igen. Meg se moccantál - mondtam és felültem, hátha egy kicsit kevésbé látványos a reggeli merevedésem. Bíztam benne, hogy hamarosan lelohad, és felöltözhetek minden különösebb kellemetlenség nélkül.
-Használhatom a mosdót?
-Ilyet miért kell megkérdezni? - fordultam felé csodálkozó fejjel.
-Mert nem otthon vagyok – felelte és kikászálódott az ágynak kinevezett kanapéból. Többször nem kérdezte, kisétált, én meg kaptam az alkalmon és gyorsan farmert húztam. Azután nekiláttam kávétfőzni. Mikor a napaliba mentem már ő is felöltözött. Egyszerű kényelmes ruhába.
-Kérhetek egy cigit? - lepett meg a kérdéssel. Tudtommal nem dohányzott. Mármint néha, de nem úgy, mint akinek reggel az első gondolata, hogy rágyújtson.
-Persze - válaszoltam és a kabátom zsebéből elővettem majd átnyújtottam neki a dobozt.
-Kösz - kihúzott két szálat az egyiket átnyújtotta.
Oké... - gondoltam és miután öntöttem a fekete keserű italból, kimentem utána az erkélyre.
-Be kell mennem a suliba - közöltem, mint téma indítót. Egyrészt mivel aktuális volt, másrész mert nem tudtam akar-e a tegnapiról beszélni.
- Oké, semmi gáz, akkor elhúzok- mondta szenvtelen és a dohányba szívott.
- Mondtam, hogy nem kell. Addig maradsz amíg akarsz.
Bailey felém nézett reménykedve, bizonytalanul.
-Köszi, a tegnapit, de nem hinném, hogy tényleg rendben lenne, ha maradnék...
- Hagyd ezt a faszságot, oké? -húztam fel magam. Talán azért kaptam fel a vizet ilyen gyorsan, mert korán volt, talán azért, mert tényleg nagyon dühített, hogy megint itt tartunk. - Komolyan haza akarsz menni? - szegeztem neki indulatosan.
-Nem... Haza nem- sóhajtott. - De talán kellene.
-Azt mondtam maradhatsz – majd elgondolkoztam és azonnal elszégyelltem magam. Nem akar maradni. Nem akar ebben a doboz-dobozhátán-kuplerájban lenni. Érthető. Hiszen semmim sincsen. Nem sok minden... Kényelmetlen neki. Valószínűleg nem is akarja mondani. A francba... Beleszívtam a cigibe, azután néztem csak felé. - Rosszul érzed magad itt? - tettem fel őszintén a kérdést, és nagyon bíztam benne, hogy ugyanilyen őszintén is felel majd.
- Nem, csak olyan tolakodónak érzem, hogy most itt vagyok.
-Ha nem itt lennél akkor hol?
- Talán Cecenél vagy... - kezdett bel, de elharapta – mindegy.
Nem kellett mondania, tudtam.
– Jimmy-nél?
Vállat vont.
– Több embert nem ismerek...
– Akkor jó helyen vagy. Nem érdekel meddig maradsz. Feltéve, hogy nem zavar ez a...
-Mi? - pillogott kíváncsian.
Most én húztam meg a vállam.
–A lakás... Az, hogy nem vagyok pedáns...
Elmosolyodott. Fáradt, nyúzott mosoly volt, de őszinte, ami egy kis napsugár volt a hűvös reggelen.
– Nem zavar. De ezen lehet segíteni. Mondjuk... viszonozhatnám ezzel az itt létem.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Takaríthatok, meg ilyesmi. Főzök is, ha szeretnéd. Nem tudok fizetni azért, hogy itt alszom...
–Jesszusom?! Ki kérte, hogy fizess? Pihenned kell, nem hátvezetőt játszani! –mordultam rá.
– Sok pénz mindig rendelni... Ha főzök azzal spórolhatnál...
– Nem vagyok úgy eleresztve, de kaját még azért tudok venni.
–Kérlek, Grayson, hagy kompenzáljalak valahogy! Kérlek... – már kezdett hüppögni.
– Nem akarom, hogy olyat csinálj, ami rossz neked. Csak legyél itt, pihenj, és ne aggódj semmi miatt –sóhajtottam. Ezzel le is zártam ezt a kérdést.
– Rendben. Akkor, ha megengeded, rendbe tartom a lakást, amíg itt vagyok.
–Bailey!
– Ez nem rossz nekem. Az lenne, rossz, ha csak ülnöm kellene... Kevésbé érezném szarul magam, ha csinálhatnék valamit...
– Jó, ha ezt akarod, nekem mindegy. Hogy vagy amúgy? – fordítottam az utcáról felé a tekintetem.
– Szarul – mondta és a hosszú pulcsi ujjával eltörölte a könnyeit.
– Jaj bébi – hozzáléptem és átöleltem. Barátilag. Kurvára csak egy baráti ölelés volt. Szorosan kulcsolta a hátamra a kezét.
Barátilag.
– Hányra mész? – kérdezte a pulcsimba bújva.
– Tízkor kezdődik az órám.
–Előtte reggelizünk együtt?
–Itthon maradjak veled? – simogattam meg bátortalanul a haját.
– Nem, dehogyis! Neked be kell járnod!
Sejtettem, hogy ez is mennyire rosszul érinti... Valahogy minden kibaszott téma olyan érzékeny lett.
–Lehet, hogy beugrik Mason festeni. Ne lepődj majd meg.
– Oké –bólintott. – Mikor végzel az egyetemen?
– Délután... 3-4 körül – válaszoltam és erős volt a késztetés, hogy passzoljam az egész napot.
–Rendben.
A reggel normálisan telt leugrottunk a boltba, ahol lezavartunk egy kisebb nagybevásárlást, hazafelé ettünk valami bolti szart és már mehettem is a suliba. Kínlódva, kényszeredetten, most az egészet a pokolba kívánva. 
De bementem, mert az apró nő lesújtó pillantással ostorozott akárhányszor bedobtam, hogy ezt az egy napot pont leszarom. Pedig ő is azt akarta, hogy maradjak. Tudom, hogy így van.
Egésznap nem volt egy szabad gondolatom. Húzott a szívem haza, pedig nem egy kajla kiskutyát hagytam otthon, aki alig várja, hogy végre rányissam az ajtót. Nem, ő valószínűleg örül a magánynak. Örül neki, hogy biztonságban van és hogy még tőlem sem kell tartania. Nem lehettem annyira barom, hogy mást gondoljak, mert én is bántottam.
Az utolsó órát már sűrűn a telefonomat bámulva ültem végig. Sóhajtozva bosszankodtam, hogy miért telnek ilyen kurva lassan a percek. Mikor a tanár szélnek eresztett minket, felpattantam és nem izgatott, hogy a csoport társaim sörözni hívtak, én rohantam haza. Azon kívűl, hogy jelen voltam, nem sok értelme volt ennek a napnak. A rajzom egy kalap szar volt, az óra végén ment a kukába, a jegyzeteim is körülbelül pont ennyit értek. 
Nem kellett volna engednem neki reggel. Tartottam tőle, hogy túl spilázza a dolgot, hogy tényleg kompenzálni akar.
Hidegrázást kaptam tőle, hogy képtelen elfogadni a segítséget. Hogy nem veszi észre, hogy mennyire szenvedek attól, hogy még csak ennyit sem enged.
Hamar a lakáshoz értem, tényleg siettem. A szalonba lépve a meglepve és kicsit megkönnyebbülve láttam Baileyt egy üvegsörrel a kezében, ahogy Mason szórakoztatja. Nevetett. Megnyugodtam.
– Helló! – léptem beljebb a sarokba dobva a cuccaimat.
– Úristen, már ennyi az idő?! – pattant fel az egyik festékes vödörről, és az addig vidám arca most inkább kétségbeesetté torzult.
– Mi az? – nevetett fel a barátom – Lekésted a sorozatod?
Bailey most felém nézett így sejthető volt, hogy a jó kedvének hozzám lehet köze.
Vettem egy nagy levegőt, leküzdve, hogy ez mennyire kibaszott szarul esik.
–Elfelejtettem főzni...
– Főzni? – nevetett tovább, Mason. De az előbb még vidáman csicsergő lány, nagyon is komolyan vette. Túlságosan.
–Hé –kaptam utána –Nem ügy. Felejtsd már el ezt a hülyeséget. Rendelünk pizzát.
–Nem! Nem! Annyira hülye vagyok... Be is vásároltunk hozzá... Csak úgy elszaladt az idő... Sajnálom...   Tényleg, annyira sajnálom! – kétségbeesve szinte pánikolva tördelte az ujjait.
–Bailey, felejtsd már el! Mondtam, hogy nem számít.
Masonre pillantottam és már az ő arcáról is lelohadt a vidámság. A beteg apróság túl nagy feneket kerített neki. Csak egy kurva ebédről volt szó.
– Máris megyek, míg lezuhanyzol addig összeütök valamit!
– Nyugi kislány! Grayson nagy fiú, nem fog éhen halni.
–Megegyeztünk! – pánikolt tovább.
Mason összevont szemöldökkel nézett rám. Én enyhén megingattam a fejem mielőtt félreérti és azt gondolja bármi ilyesmit elvártam volna.
Megfogtam a karját és mélyen az ideges villódzó szemeibe néztem.
– Nincs semmi baj – lassan mondtam, hátha az megnyugtatja majd. – Te, ettél már?
– Elfelejtettem...
– Oké, megmondom mi lesz. Felviszlek, aztán együtt összeütünk valamit. Így jó lesz?
–Nekem kellett volna.
–Felejtsd már el az istenit! Nem számít.
Fogalmam sem volt most mi történik, de furcsa volt. Vibrált az idegességől, holott azért hoztam ide, hogy megnyugodjon. Vagy utál? Ennyire utál? Hiszen amíg meg nem látott még nem volt semmi baj. Magamhoz húztam ő meg belém csimpaszkodott. Nem úgy, mint reggel, de nem gyűlölhetett, mert a ruhámba kapaszkodott a homlokát megint nekem vetette.
–Sajnálom... sajnálom... – lehelte.
–Minden rendben bébi –simogattam. Mason felé néztem, ő sem értette. Ölbe véve elindultam vele felfelé a lépcsőn. Nem tűnt úgy, mint aki jól van. A vállamnak dőlt, nem is kapaszkodott nem is tiltakozott, csak olyan volt, mint aki teljesen megzuhant.
A lakásba nyitva ért azért némi meglepetés. A változatosság kedvéért valami egészen friss illat fogadott. A dobozaim változatlanul álltak, de az ágy be volt vetve, nem olyan rábaszom a takarót aztán jól van módon, ahogy én szoktam. Feszesen ráhúzta, nem láttam rajta ez kósza ráncot sem. Az asztal üresen és tisztán állt, a konyhában az a jelentéktelen mennyiségű edény, amivel rendelkeztem el volt mosva, még a kibaszott ablakon is kiláttam.
Úgy fordultam körbe, a csodálkozástól elnémúlva, hogy még arról is megfeledkeztem, hogy őt letegyem.
Behúzva a nyakam próbáltam most szemrevételezni a hozzám kucorodó nőt.
–Te ma egy kurva lépést nem teszel a konyhában. Ma én főzök neked! Azt mondtam, hogy pihenj, ehhez képest kiglancoltad az egész kéglit.
Úgy, ahogy voltunk és egy kis plusz bűntudattal ültem le vele, a feszesre vetett ágyra.
–Mit szeretnél enni? – érdeklődtem.
–Megcsinálom én, tényleg Grayson!
–Sokat dolgoztál ma. Már ennyit se kellett volna.
–Csak takarítás...
–Ja. Csak.
–Nem ebben állapodtunk meg... Te eljöttél értem, megengedted, hogy itt legyek gyakorlatilag ingyen és én még ezt sem vagyok kèpes betartani... – szipogta.
–Bailey, ezt az egész hülyeséget te találtad ki. Nekem nem kell semmi. Nem azért hoztalak ide, mert ellenszolgáltatást várok!
–Akkor miért? Miért vagy velem ilyen kedves?
Ezen egy kicsit meghökkentem és fel is húzott.
–Komoly? –kérdeztem ezzel egyidejűleg letettem az ágyra. Úgy, hogy kicsúsztam alóla. Nem mert annyira haragudtam, hogy máris el akartam lökni. Most én fogtam menekülőre. Nem tudtam a szemébe mondani, hogy azért, mert szeretem. Nem is tehettem, mert nem akartam még jobban kiakasztani.
–Mit szeretnél enni? – tereltem a konyhába menet.
Nem figyelt, felpattant és engem kitúrva akart a bejutni.
–Ez az én dolgom! Te zuhanyozz inkább le!
Büdös vagyok? - merült fel bennem. Azért kérdezi, vagy csak ezzel akar ajtón kívülre juttatni. Akárhogy is, már nem voltam engedékeny hangulatban, és ha bűzlök is, így kell elviselnie.
–Itt maximum segíthetsz, de nem fogod egyedül csinálni! Na, elmondod szépen mit ennél? Vagy rögtönözzek?
Bailey elmondta mit tervezett, nekem meg be kellett látnom, hogy fogalmam sincs hogyan fogjak hozzá. Közösen láttunk neki a vacsorának késett ebéd elkészítésének. Szótlan, inkább feszült, mint örömteli összedolgozás volt. Ő bűntudatosan csinálta, amit kellett én meg már túl akartam lenni rajta. Nem egy húszperces kaját dobtunk össze, de tisztességes étel volt. Semmi olyan, amit az utóbbi időben tettem. Az étvágyam viszont csak azután jött meg, hogy láttam, hogy ő is eszik. Figyeltem és nem voltam nyugodt. Masontől kaptam egy üzenetet, amiben érdeklődött, hogy mi a helyzet, de őszintés halvány lila gőzöm sem volt...  Furcsa volt nekem Bailey.
Vacsoráig csak utasításokat kaptam, de utána közlékenyebb és érdeklődőbb lett. A suliról kérdezett èn meg nem tudtam mennyit mondjak, hogy ezzel se bántsam őt.
Tanulni akart, sokkal elszántabban, mint én, és mégis én voltam az, aki órákra járt, nem ő. Kimerített a biztonsági játék, a szavak túlzott szűrése, a sok óvatoskodás. De beszéltem, mert érdekelte és kérdezett. Este filmet néztünk, majd, amikor az alváshoz érkeztünk jött a felismerés, hogy nem vettem hálózsákot. Bailey tekintetéből láttam, hogy nagyon is érti a helyzetet, de szó nélkül bújt be és a szemei hívogattak. Ő korán elaludt én viszont nem.
Kikeltem mellőle és ezúttal tényleg rágyújtottam a teraszon. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz, és voltak pillanataim, amiket szégyenkezve vallottam meg, de kételkedtem, hogy tényleg jó ötlet volt-e idehozni. Nem tudok tenni érte semmit. Láthatólag bármit csinálok az csak nyomasztani fogja. Eszköztelen vagyok, kurvára... – sóhajtottam – kurvára tudatlan, én kevés vagyok ehhez.
Azt hittem, hogy itt majd rendbe jön, egy idióta voltam, hogy azt képzeltem varázsütésre jól lesz.
Olyan elkeserítő volt az egész... Olyan dühös lettem, hogy akarok, de nem segíthetek!
Mögöttem nyílt az ajtó és odakaptam a fejem.
– Miért nem jössz aludni? – lépett ki zokniban, csupasz lábszárral, dideregve, a combjára lógó pulcsimban.
– Mindjárt megyek – válaszoltam és még egy utolsót beleszívtam a cigibe, majd elnyomtam.
– Haragszol? – kérdezte szinte félve. Szinte. Félve.
Ettől kiborultam, de a hangomon, csak a fáradtság hallatszódhatott.
– Miért kellene?
Tétovázott, lopva nézett a szemembe, majd vállat vont.
– Nem haragszom – beszéltem helyette.
– Akkor jó – mondta de nem tudott a szemembe nézni.
Bassza meg, most tényleg fél tőlem?! 
A pulcsim ujját gyűrögette, majd felpillantott a hatalmas barna szemeivel. Amikor így megláttam mindig ez volt a legelső gondolatom, hogy menyire tetszik.
– Megölelnél? – kérdezte, majd rögtön összeszorította az ajkait, úgy, mint aki rosszat kérdez. Vagy éppen tilosat.
Nem válaszoltam csak megöleltem. Ez most nekem is jó volt, mert ahogy hozzám bújt, úgy érezhettem, hogy erre van most szüksége. Rám. Hogy talán nem vagyok annyira haszontalan. Hogy mégsem utál. Abba bele sem gondoltam, hogy nekem mekkora szükségem volt most az ölelésére.
– Jó neked itt? – simogattam meg a fejét. – Jobb itt, mintha otthon lennél?
– Jó, amikor itt vagy – felelte. Nagy levegőt vettem elszorítva, hogy kiengedjem az érzelmeimet. Nem sírhattam, pedig nagyon szorított. A megkönnyebbülés, a még feloldozatlan tehetetlenség, a szerelem, amit nem engedhettem meg magamnak, totál kinyírt. 
Most támasz kellett neki.
– Jól van – simogattam tovább. Eltökéltem, hogy erős leszek és jobban, sokkal jobban odafigyelek rá. Hogy addig tartom magam mellett, amíg csak lehet, hogy nem fogom engedni, hogy szétessen.
Csak közben maradjak én is egyben...