Harag és Tinta

22. Bailey

–Héj... – simította meg a karomat Maya. –Jól vagy?

Megtöröltem az arcomat, és szipogtam párat.

–Jól leszek – mondtam és feltápászkodtam a földről. Bíztam benne, hogy egyszer majd így lesz, de most még nem voltam jól.

–Akit felvesznek a Stanfordra, annak nem szabadna sírnia – vígasztalt, de ezután még inkább kikívánkozott a sírás.

–Tudom – feleltem fojtott hangon. Szerettem volna határozott lenni, hogy a belépőm és az egész cécó érjen valamit.

De nem ment. Nem voltam túl Graysonon. Nem tudtam a bálra gondolni, sem az új külsőmre, ami egészen eddig feldobott és azt gondoltam, ad majd elég magabiztosságot. A Stanfordra sem, csak rá. Ahogy egész este le sem vette rólam a szemét. Észrevettem. Nem volt haragos, pedig az utolsó találkozás elég viharosra sikerült. Azt hittem, azt reméltem, hogy egy kicsit majd beszélgetünk. Hogy én is megengedhetem magamnak, hogy rendesen megnézzem. Csak lopva tudtam egy-egy pillantást vetni rá. Csak titokban ismertem el, hogy mennyire elegáns, hogy a fehér ing és a zakó milyen iszonyú jól áll neki. Hogy még mindig ő suliban a legjobb pasi. Habár le mertem fogadni, hogy alig töltött el tíz percnél többet a készülődéssel. Mint úgy általában.

Aztán persze emlékeztetnem kellett magam, nem jelent semmit, hogy hiányzik.

–Sajnálom, hogy kikotyogtam – bűntudattól megnyúlt arccal nézett rá Maya. – Nem kellett volna.

–Nem baj... Csak... nem akartam elmondani neki...

Bűnösnek éreztem magam, habár már nem tartoztam neki semmivel. De nem akartam, hogy így nézzen rám, hogy azt higgye hazudtam neki.

Még most is mentségeket keresek... Annyira hülye vagyok. Mintha még számítana, hogy csak féltem elmondani, hogy ha nem szakítunk, nem is mentem volna oda.

De már nem számított, neki pedig nem volt joga számon kérni.

–Bántott téged – emlékeztetett óvatosan.

–Ezt is tudom és nem felejtettem el, csak most egy kicsit mégis szomorú vagyok – mondtam őszintén. Még mindig túl sok érzelemmel. Nem lett volna szabad megengednem magamnak ennyit. – Nehéz, elengednem őt...

–Grayson túl nagy falat volt neked! – lépett ki a sarok mögül az a lány, akit a legkevésbé akartam, hogy szemtanúja legyen a gyengeségemnek.

– Aki kettesével fogyasztja a pasikat, az biztosan tudja – szúrta oda neki Maya.

Sara összefonta a karját maga előtt, és egy lesajnáló pillantást vetett a barátnőmre, majd engem kezdett fixírozni. Úgy állt ott, hogy minden porcikájának tudatában volt annak is, hogy milyen reakciót vált ki velük az emberekből. Engem mondjuk nem nyűgözött le a tökéletes hajával, a testre feszülős hosszú ruhájával meg a szét sminkelt arcával. Én csak a visszataszító személyiségét láttam ezek mögött.

– A Wellisek nem egyszerű esetek... Tudni kell kezelni őket... – mondta mindent tudóan. Magamban csak nevettem rajta. Kifelé viszont csak fintorogtam.

– Igen és te egyszerre szeretnéd kezelni mindkét Wellist? – vonta fel a szemöldökét Maya. – Azért nem kell ennyire nyilvánvalóvá tenni, hogy milyen egy ordas r...

–Mielőtt, még kimondanád, vigyázz nehogy a kis barátnődet is megsértsd. Ugyanis ő meg mások pasijával szeret smárolni.

Szerintem kurva nagy különbség volt a-között, hogy a pasija mellett mással dugott és a-között, hogy engem egyszer részegen lekapott a faszija. De jó legyen jogos, vegyük úgy, hogy ezt megérdemeltem. Ugyanakkor most rajtam volt a sor.