Harag és Tinta

17. Grayson

 Hátra dőltem a székemen a kezemet pedig összefontam a mellkasom előtt. Az arcomon egy kicseszettül büszke vigyor terült szét, amint azt hallgattam és figyeltem, Bailey, hogyan nyűgözi le apámat.

Izgult, amikor az elhoztam hozzánk, de most... Most kilóra megveszi a fatert a terveivel az elképzeléseivel. A briliáns személyiségével, ami időnként áttűnt a dacon, amiben élte a napjait.

Engem nem zavar az se, mert velem másképp dacol. Az inkább szexi. Alanre vetettem egy pillantást. Ő is hallgatta a diskurzust. Jóízűen kacarásztam magamban azon, hogy Sara sosem ért el apánál olyan szintre, amilyenre az én csajomnak egy óra alatt sikerült. Pedig, hogy kapálózott egy kis figyelemért, amit az öreg nem adott meg neki.

A tesóm arcára volt írva, hogy irritálja a jókedvem. De ettől csak még jobb lett. Fintorogva ingatta meg a fejét, aztán kedvetlenül fordult a desszertjéhez. Nekem a vacsora megkoronázása az a mosoly volt, amit apám produkált, miközben a barátnőm ecsetelte, milyen marketing ötletei lennének a cégnek.

Mikor befejezte a csacsogást, fater elismerően bólintott.

–Nos ifjú hölgy, nem is reméltem, hogy ennek a lókötőnek valaha ilyen komoly barátnője lesz. Tökéletes –jegyezte meg elgondolkodva. – Tökéletes partner...

Erre a tekintetem rajta maradt, és ahogy felfogtam a szavai jelentőségét, az arcomról lehervadt a mosoly. Apám nem nekem látott benne tökéletes társat, hanem a cég egy újabb emberét.

Az ő fejében Bailey annak a jövőnek lett a része, amit nekem is elképzelt, ami nem fog bekövetkezni. Egészen rossz lett a szám íze, amiért ennyire megvezetett. Egy pillanatig örültem neki, hogy kedveli azt, akit választottam. De, ami neki tökéletes, az nekem kurvára nem az. Hogy illhet akkor mégis ez a lány az ő és az én elképzeléseimbe is?

Alan arcán volt a válaszom. Az a görény azonnal levágta az összes kicseszettül összegabalyodott gondolatot, ami bennem kavargott. Most bezzeg vigyorgott. Mert a válasz az volt, hogy sehogy.

Mielőtt felálltam volna az asztaltól, bemutattam neki, amin már egyik családtagom sem ütközött meg. Ezzel a nemzetközi jellel gyakorta kommunikáltunk.

–Örülök, hogy ilyen kibaszottul jól sikerült ez a vacsora, de most már kicsit hosszúra nyúlik – mondtam unottan. A barna szépség felnézve rám közölte egytlen pillantásával, hogy nem tetszik neki a tiszteletlenségem, én pedig egy hasonlóval közöltem, hogy most mellettem a helye. Megértette, mert azonnal felállt és talán nem is kellett neki eljátszania, hogy zavarban van. Valami elnézés félét rebegett és jött utánam. Nem volt választása mert a kezét fogva húztam, egészen a szobámba.

–Mi ütött beléd? – kérdezte amikor becsuktam az ajtót és azzal a lendülettel zártam kulcsra.

Válasz helyett mind két kezemet az arcára majd a nyakára simítottam és durván követelőzve megcsókoltam.

Nem értette.

– Soha nem válaszhatod a Wellis, nevet helyettem. Megértetted?

– Miről beszélsz Grayson? – szinte megigéztek azok a kétségbeesett sötét szemek, amik a vékony tusvonal alól méregettek.

– Erről a kurva vacsoráról, basszus...

– Valami rosszat csináltam? Mondtam valamit? – tolt el magától, és a rázuhanó szégyen miatt az arca fokozatosan egyre vörösebb lett.

– Túl jól beleillesz a Wellis képbe – zúdítottam rá a saját keserűségem.

– A Wellis képbe? Mi a francról beszélsz? – az arca megváltozott, ahogy kezdett leesni neki a dolog. –Neked most tényleg az a bajod, hogy az apád nem utál? – nézett rám hitetlenkedve. – Mégis mi a jó fenének hívtál akkor ide?! – az apró keze arrébb taszított felháborodásában. – Mire volt jó ez a vacsora? Csak egy újabb ürügy volt, hogy összevessz velük? Vagy... – egy pillanatra elhallgatott és az eddig vörös arca most aggasztóan színtelen lett. – Vagy azt gondoltad... azt akartad, hogy ne is kedveljenek?