Harag és Tinta

20. Bailey

A fürdőbe robbanva, sírastól rázva álltam a zuhany alá.
Nem tehette meg ezt velem – mondogattam, de hiába. Jól tudtam, hogy mi az igazság. Arról is volt sejtésem, hogy felesleges, amit csinálok, ezt a három szót már semmilyen víz nem mossa ki onnan.
Fájt. A hátamon lévő kezeletlen sebnél sokkal jobban kínzott, hogy képes volt eljátszani a bizalmam.
Nem hiszem el... 
Észrevétlen zokoghattam tele a házat, mert az apám és nője hétvégére elutaztak. Most már szívből bántam, hogy nem mentem velük. Hogy nem hallgattam azokra a figyelmeztetésekre, amik előre megjósolták, hogy ez lesz. Amik azt mondták, hogy Grayson nem jó ember.
Fáztam, dühös és éhes voltam, de a visszafordíthatatlan gondolatok miatt felfordult a gyomrom.  A bőröm viszketett mert nem akartam, hogy így bélyegezzen meg. Nem vagyok az övé! Senkié sem vagyok! –háborgott a szabadulni vágyó lelkem, de csak a valóság maradt. Átvert. Kihasznált. Soha nem szeretett.
Le akartam inni magam, de nélküle még alkoholhoz sem juthattam. Kedvem sem volt kitenni a lábam.
Vége... – sírtam, gyászoltam el az első, igazi nagy szerelmem. Az szemétládát, aki szemrebbenés nélkül nézte végig ahogy felfogom, hogy visszafordíthatatlan kárt tett bennem.
Az éjjel jó részét átsírtam, másnap viszont majdnem délben ébredtem. Bekapcsoltam a telefont, amit tegnap kikapcsoltam. Hívások és üzenetek villantak fel. Mind tőle.
Mégis mit akar még ezek után?
Azért kíváncsi voltam, mit írhat. Egy részem még abban reménykedett, hogy majd az áll az egyikben, hogy csak egy hülyeség volt, hogy valójában az egész nem történt meg. Elolvastam az egyik üzenetét. Egyet és nem többet. Magyarázkodott, arra pedig nem voltam kíváncsi.
Grayson helyett másnak írtam.
*Szia! Átjössz?
*Szia! Most ebédelünk. Már hazajöttél Graysontól?
*Tegnap szakítottam vele.
*20 perc és ott vagyok!
*Kösz!
Abba a húsz percbe belefért, hogy csináljak magamnak egy szánalmas szendvicset. Ízetlen és száraz volt, viszont némi iróniát éreztem benne. Egy óriási bögre teába kortyoltam amikor Maya kopogtatás nélkül lépett be.
–Szia! – kezdte óvatosan és az arca elszomorodott ahogy meglátott.
–Szia – viszonoztam.
Ja, hogy ennyire szarul nézek ki? Igen, biztosan. A szemeimen éreztem, hogy dagadtak. A teát a mosogatóba öntöttem, amikor még annak az íze is a rohadék expasimra emlékeztetett.
–Hogy vagy? – kérdezte. –Mi történt?
Nem feleltem, csak hátat fordítottam és felhúztam a pólómat. A barátnőmnek kellett idő, mire feldolgozta mit kell nézni és hangosan felolvasta.
–Grayson Wellishez tartozik... – nem értette. Eleinte én is így voltam vele. Leengedtem a ruhát. Maya értetlenül megrázta a fejét.
–Képest volt ezt rám teoválni – közöltem mereven.
–Úgy érted, hogy a tudtodon kívül? -sápadt el.
– Ebbe soha nem mentem volna bele! Jézusom, olyan mintha csak valami tárgy lennék amire rányomhatja a jelét.
– Ez nagyon durva...
–Hát az. Durva – mondtam és újból eleredtek a könnyeim. Maya hozzám sietett és átölelt.
– Annyira sajnálom!
– Nem tudom felfogni ezt az egészet... Azt hittem, hogy tényleg szeret... – Maya simogatott miközben én a könnyeimet törölgettem. – Aki szeret valakit az nem csinál ilyet, ugye? – szipogtam.
Nem válaszolt, ezt annak vettem, hogy ő sem tud efelett napirendre térni. Pedig a válasz lehetett volna egyszerűen az is, hogy ez Grayson Wellis.
– Szeretnéd elmesélni, hogy mi történt? – kérdezte óvatosan, én pedig elmeséltem neki amire emlékeztem. Azt a tetoválást is, amire most undorral gondoltam, amiről szintén nem kérte ki a véleményem.
– Nem keresett?
– De, vagy ezerszer hívott. Nem vettem fel. Nem akarok beszélni vele, látni se akarom...
– Már csak két hetet kell kibírnod, utána kezdődik a szünet.
Félelemmel gondoltam arra a két hétre, amikor még egy iskolába kell bejárnom vele. Ahol bármikor összetalálkozhatunk.
– Aztán... ha minden jól megy, te úgyis lelépsz a Stanfordra.
A szívem rettentő fájdalma közepette a Stanford olyan volt, mint valami hűs szellő, habár még nem kaptam értesítést, hogy felvettek volna és az esély is nagyon csekély volt. Eddig gondolni sem mertem rá, de most nincs, aki visszatartson. Nincs többé Grayson.
Egy órát csendesen elbeszélgettük, mire Maya rámert kérdezni.
–Mi lesz a tetoválásoddal?
– Nem tudom, legszívesebben kivágnám azt a darabot belőle.
– Van valamilyen lézeres kezelés amivel ki lehet szedetni nem?
– Biztos és az is, hogy nincs rá pénzem.
–És ha az apádtól kérnél rá?
– Akkor el kellene mondanom, hogy tetováltattam. Nem akarom hallani, azt a monológot amikor kifejti, hogy ő előre megmondta.
– Akkor? Úgy hagyod?
– El kellene fedetni, az olcsóbb, de most még arra sincsen pénzem. Azt hiszem keresek a nyárra valami munkát. Úgyis ez volt a tervem.
– Tudod... Tényleg azt hittem, hogy Grayson egész normális srác és hogy... klasszak vagytok együtt. De ez a húzása... Erre nem tudok mit mondani.
– Úgy tűnik öt hónapig sikerült kordában tartania az igazi önmagát...
Lélekben készültem arra, amikor hazaérnek apuék, a szememet próbáltam borogatni, de mivel gyakorlatilag álomba sírtam magam, másnapra ugyanannyira szembetűnő volt a nyomorúságos kinézetem. Most hálát adtam azért, hogy nem valami feltűnő helyre került a tetoválás, mert így legalább nem láttam egyfolytában.
–Helló! –üdvözöltem őket a tőlem telhető legderűsebb módon.
–Helló! – viszonozta apu, kaptam tőle két puszit, majd a vállamat tartva el kezdte vizsgálni az arcom.
–Mi történt? – komorodott el.
–Csak egy szakítás – vontam vállat. Egészen meglepődtem, hogy még most is mennyire nehéz volt erről beszélni. És mennyire vissza kell tartanom a sírást. De több könnyet nem engedhettem meg, ha emelt fővel akarok holnap iskolába menni. Utáltam volna ha gyengének lát.
Apu nem tudott egy sajnálomon kívül mást mondani. Azt sem tudtam az mennyire őszinte. Nem is számított. Ha sajnálja, ha nem, nekem akkor is fájt. Nagyon.
–Mi? Szakítottatok? – sodorta arrébb apámat a várandós nő akinek a hasa az utóbbi időben már jelentősen gyarapodott. – Mi történt? –ellenkezésre lehetőséget sem adva húzott a konyhába. Közben már járt is a keze, hogy valami italt kutyulva próbáljon szóra bírni. Nem állt szándékomban beszélni.
–Így alakult – már nyomtam is el magam a pulttól. De Madie nagy szemekkel pislogott rám.
–Jól vagy drágám?
Muszáj volt felelnem valamit, mert nem akartam a szobámba vonulni ahol úgyis csak kb. bőgni tudtam volna. 
–Hát– sóhajtottam egyet.– Nem kifejezetten, de jól leszek. Csak, ne beszéljünk erről...
–Van amit jobb kibeszélni...
–Bizonyára, de ez ne tartozik közéjük – vágtam rá. Nem vele akartam megvitatni, hogy tört össze az az ember, akiben megbíztam. Akinek mindent odaadtam. –Ti, jól mulattatok? – kérdeztem, de a kérdésemnek volt egy kis gúnyos éle. Nem szándékosan. De valahogy a vidámságot csak eljátszani tudtam. Ahogy azt is, hogy a fájdalmamon kívül bármi más is érdekel. De el kellett terelnem a figyelmem.
– Jót volt, egy kis környezetváltozás, de Madie változatlanul rosszul volt.
– Jó lenne már túl lenni ezen a terhességen – sóhajtott.
Őszintén néha már megsajnáltam. A kis öcsém rendesen megkínozta.
–Már csak két hónap Szívem – simogatta meg apu a kézfejét. Még nézni is rossz volt őket.
Egy darabig még kérdezgettem őket merre jártak mit láttak, aztán amikor már eleget hallottam úgy döntöttem lefekszem. Fel kellett még készülnöm a sulira, és arra, hogy Grayson kocsija lehet, hogy a ház előtt fog várni reggel.
Madie elment fürdeni, így ketten maradtunk apuval.
– Megvagy kölyök?
– Látod – vontam meg a vállam.
– Azt látom, hogy ki van sírva a szemed.
– Mit mondjak apu? Szarul vagyok. Szakítottunk. Hogy kellene lennem?
– Ha megkérdezem, hogy mi történt nem fogod elmondani ugye?
– Semmi nem történt, csak ennyi volt.
– Semmi persze... Jó nem faggatlak, ha majd úgy érzed, akkor elmondod.
Na, azt várhatod – gondoltam magamba.
– Mi itt vagyunk neked mindig! Én is és Madison is.
– Tudom. Kösz – a hangom továbbra is kedvetlen volt. Jó lett volna, ha elpanaszkodhatom, hogy Grayson mennyire aljas volt. De akkor azzal kellett volna kezdenem, hogy megint hazudtam. Így hát nem szóltam semmit és inkább elvonultam aludni. Nem ment. Sokáig forgolódtam, reggel pedig sokáig tartott míg eltüntettem a szemem alól a karikákat. De a szemem legalább nem volt vörös és dagadt így azért embernek éreztem magam. Rettegve mentem ki a konyhába és pillantottam ki az ablakon. Majd egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy a Mustang nem áll ott. Csalódott voltam. Nem mintha megbocsájtanék neki. Vagy azt szeretném, hogy teperjen, vagy az égadta egy világon bármit akarnék még tőle. De valahol mélyen mégis vágytam arra, a kék Mustángra. A hülye énem, az az ostoba, aki a múltban élt, aki arra vágyott, hogy legyen minden a régi. Az okos énem pedig felmart egy csomag gofrit a szekrényből és elindult az iskolába.
– Tudod mi jutott eszembe? – kérdezte Maya miközben a buszon zötykölődtünk.
–Nem. Mi?
– Hogy a mozi melletti pékségbe alkalmazottat keresnek. Ha komolyan gondoltad azt a munkát, tehetnél egy próbát.
– Jó, kösz! Majd megnézem. Eljössz velem délután?
–Aha. Végül is semmi dolgom. Deee, ha már úgyis arra járunk...
–Elviszel randizni?
–Ömm... Nem. Shoppingolásra gondoltam.
–A mozi jobban hangzott volna – húztam el a szám. – Oké, legyen.
Megbeszéltük a délutáni útvonalat, amikor a busz a suli utcájába kanyarodott.
–Mondd, hogy nincs ott, kérlek! – néztem rettegve a barátnőmre, mert a buszmegálló irányába nem mertem.
–Ott van – válaszolta fájdalmas arccal.
–Oké, nem baj – vettem egy nagy levegőt, majd amikor kinyílt az ajtó leszálltam a buszról.
Láttam hogy ott áll, a hülye Slipknotos pólójában, de nem néztem rá. Óriási bátorságra volt szükségem, hogy csak úgy elsétáljak mellette. Persze, ő nem az a fajta aki csak úgy hagyja.
–Bailey! – szólt utánam ingerülten. Nem fordultam vissza, csak tovább sétáltam  de remegett mindenem.
Maya aggódva nézett rám. Az jól esett, hogy legalább ő ott volt mellettem.
–Beszéljünk egy kicsit! Ne csináld már ezt! – kapta el a karom. Most elmúlt a félelmem és csak szimplán dühös lettem. Megálltam és felé fordultam.
–Abból, hogy nem vettem fel a telefont és nem válaszoltam az üzeneteidre, leeshetett volna, hogy nem akarok veled beszélni!  – néztem egyenesen a kék szemeibe.
–Ne csináld már! Te nem vagy ilyen!
–Milyen? Dühös? Megalázott? Csalódott?
–Hisztis – közölte.
–Baszódj meg Grayson! – ott hagyva elindultam a suli bejárata felé.
–Bailey! – szólt utánam olyan hangsúllyal mintha most már azt várná, hogy beadom a derekam. Mintha eddig csak hülyültünk volna és már kezdene belefáradni.
Ez a hihetetlen arrogancia újra megállásra késztetett. Megfordultam és közelebb léptem hozzá. Rossz érzés volt megérezni az illatát.
–Tudod én a te helyedben inkább kurvára örülnék, hogy nem nyomtak fel ezért a rohadt etikátlan húzásért. Kétlem, hogy jót tenne az üzletnek! – Végre lemostam az arcáról azt az önelégült kifejezést.
–Te tényleg nem vagy ilyen – komorodott el.
–Elrontottál. A te hibád Grayson.
–Kicsim... – próbálkozott még mindig. – Nem beszélhetnénk meg ezt az egészet inkább nyugodtan? Kérlek! Ne csináld már! Tudom, hogy szeretsz és igazából te sem akarod ezt az egész őrültséget.
Elnevettem magam. Most még az sem érdekelt, hogy a suli előtt nem egy tekintetet ragadott meg a kis jelenetünk.
–Igazad, van! Tényleg nem akarom ezt az egész őrültséget! Egész hétvégén arról próbáltam győzködni magam, hogy ez tényleg csak valami őrültség. De ez a valóság. És jobb ha tudod, amit jelenleg irántad érzek az nem szeretet! Végeztünk! Többé látni sem bírlak! 
–Ne mondd ezt... kérlek... – elégedetten hallgattam ahogy könyörög. Ez volt a minimum ami járt nekem.
–Keress más játékszert! – ez volt az utolsó mondat amit szántam neki. Ezután nem fordultam hátra a suli egyik mosdóját céloztam meg.. Maya követett és amikor magamra zártam az egyik fülke ajtaját, hogy észrevétlen adjak utat a teljes testemet rázó remegésnek, kívülről bíztatott.
–Ügyes voltál!
Magamat is bíztattam, azzal, hogy nem sírhatok. Piszok nehéz volt megállni, de ha megteszem abból tudja, hogy milyen rettenetese  fáj. Az ostoba énem, még mindig azt szajkózta, hogy szeretem.
De az ostoba énem, ostoba volt.
Kellett öt keserves perc, mire megnyugodtam. De ezalatt felkészültem a következő hétre, az érettségi bálra, ahova egész biztosan partner nélkül megyek.
Hétvégéig  tudatosult az exemben, hogy a szakítás végleges. Talán amiatt kezdtek mélyebb és sötétebb karikák húzódni a szeme alatt. Nem érdekelt, csak túl akartam lenni rajta. Nem igazán ment. Sok minden csapongott bennem és gyengébb perceimben vissza akartam kapni. Kimondhatatlanul hiányzott. De tudtam, hogy ez majd elmúlik, ha vége a sulinak, ha végre nem kell látnom minden nap.  A hétvégén remek alkalom kínálkozott, hogy kiengedjek némi feszültséget. Úgy terveztem, hogy a házibuliban alaposan berúgok majd. Biztosra vettem, hogy ő nem lesz ott. Nem volt szokása, nem úgy mint a sleppjének. Velük azóta nem beszéltem  de tulajdonképpen rájuk nem, csak arra az idiótára haragudtam.  Így történhetett hogy Grayson társaságával kezdtem berúgni. Royal biztonságban éreztem magam.
–Kivel mész a bálra? – kérdezte Mattie.
–Hát nem veled! – feleltem nevetve.
–Tényleg, elmész? – érdeklődött Roy is.
–Persze, hogy elmegyek! Csak mert szakítottunk még nem fogok zárdába vonulni! – jelentettem ki magabiztosan. Ugyanannyi jogom volt menni, mint bárkinek. És mivel se Mayának se nekem nem volt partnerem, így mehettünk együtt.
–Nyílván! – helyeselt Alan.
–És ti? Elmentek? – kérdeztem.
–Persze! Bár nem tudom. Milyen lesz a buli... – szólt Roy mellettem.
–Mindegy nem? Ez az utolsó ilyen amikor így együtt lesz a suli – mondta Maya.
–Hát igen – felelt vissza rá, nosztalgikusan elmerengve. – Azután mindenki szét fog széledni.
–Brutál belegondolni, hogy mi sem leszünk így sokáig... – szólt Mattie. – Ezzel tényleg vége a gimis éveknek.
Engem nem nyomott ez úgy, mint őket én cirka fél éve túl voltam ezen, és ezalatt az idő alatt nem kötöttem olyan mély barátságokat. Nekik nehezebb lehetett.
–De bölcs vagy apukám! – nevetett fel Roy. Mind elmosolyodtunk.
–Jaj! Ne baszogass már! – védekezett az érintett is nevetve.
Mindenki szórakozott rajta, de a levegőben  már benne volt a búcsú. Tudtuk, hogy igaza van. Ezután minden más lesz.
–Maya, amúgy van már partnered? – hajolt keresztül rajtam az exem legjobb haverja, hogy meginterjúvolja a másik oldalamon lévő barátnőmet.
–Jah. Nyílván! – hangzott az epés válasz.
–Velem eljönnél? – kérdezte lazán. Erre mind kicsit ledöbbentünk.
–Már most berúgtál vagy mi? – kérdezett vissza.
– Nem, komolyan kérdezem!
Maya is meghökkent és nem tudott mit felelni .Láttam az arcán a fejében lévő dilemmáját. Örült a felkérésnek. Hogyne örült volna? Ugyanakkor Roy, az exem legjobb barátja. Nem tudta eldönteni, hogy bízhat-e benne.
De ő nem volt Wellis, és annyira már ismertem, hogy tudjam, nem kérdezi meg, ha nem gondolja komolyan. Ő nem játszott a lányokkal, de ez most akkor is egy kicsit meglepő volt.
–Majd ha kijózanodsz, akkor kérdezd meg! – adta rá a feleletet. Annyira büszke voltam a barátnőmre, mert minden más lány, gondolkozás nélkül igent mondott volna. A sok csalódás azonban megedzhette. Bíztam benne, hogy ezúttal valami mást kap az élettől.
A ház előtt szívtam egy lejmolt cigit, közben figyeltem a néptelen sötét utcát. A házból kiszűrődő zene hangereje egy ajtónyitás és csukódásnyi időre meglódult.
–Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte tőlem Alan.
–Cigizek– mutattam fel a bizonyítékot.
–Adsz egy slukkot?
–Nem füves – mondtam, de azért átnyújtottam.
–Nincs partnered a bálra – szúrta nekem miközben felém sandított azután szívott egyet a dohányból.
–Aha, tudod azért Grayson után nem állt meg az élet – ezt csak részben éreztem igaznak. Nem állt meg de mi den olyan nyomorultul száraz és unalmas lett.
–Mayára céloztam.
Élesen fordultam felé és elmosolyodtam az éles látásán. Azután intettem, hogy kérem vissza a cigit. Még egyez beleszívott csak azután adta vissza.
–Gyere velem – mondta közben és lazán megemelte és visszaejtette a vállát.
–Kizárt, hogy egy Wellissel menjek. Már bocs.
–Nem eggyel. A jobbikkal – vigyorodott el.
Pont olyan nagyképű mint a másik.
–Aha... és Sara? Mit szólna hozzá?
–Nem érdekel, mit szólna hozzá. Kefélt Graysonnal.
Magamban nevettem rajta, nyilván ezt valami nehéz bombának szánta.
–Tudtam róla –feleltem közönyösen. –Grayson elmondta.
Alan arca rándult egyet. Ez us szórakoztatott, hogy tudott az esetről az pedig nem igazán lepett meg.
–Persze... – felelte ő is hasonló közönnyel, mint akit különösebben nem  lep meg. –Jó kis páros lennénk! Csak gondold meg!
Mélyet lélegeztem a keserű füstből, miközben figyeltem az ördögi szemekbe. Bosszút kínált. Eléléptem, az arcába fújtam a füstöt, közben ledobtam a csikket.
–Miért gondolod, hogy érdekel az ajánlatod?
Közelebb lépett és bizalmasan súgta nekem.
–Sose fújd meggondolatlanul mások arcába a füstöt – a következő az ajka volt amit megéreztem, a sajátomra nyomódni. Aztán a keze a csípőmön. Az alkoholt, a feldúlt lelkiállapotomat tettem felelőssé, hogy nem toltam el azonnal. Nem csókoltam vissza, de a nyelvének szabad utat engedtem a számba. Jól csókolt. Csaknem olyan jól mint a bátyja.
Felfogni sem volt időm olyan gyorsan történt minden. Elváltunk, én vádló tekintetet éreztem magamon. Alan pedig hátra tántorodott,  ahogy egy ököl csapódott az arcába.
–Megmondtam, hogy nem érhetsz hozzá! – hallottam Grayson vicsorgó dühös hangját. Láttam, ahogy Alan rávigyorgott miközben eltörölte az arcán a vért. Álltam és az első gondolatomat ki is mondtam.
–Ti Wellisek megérdemlitek egymást.
Az exem már a testvérének pólójába markolt, kétséget sem hagyva, hogy az elcsattant ütés nem volt az utolsó. Erre viszont megállt a készülődő mozdulatban. Inkább felém fordult. Úgy szegezte nekem a vádló, megtört tekintetét, mintha én árultam volna el. 
Jogtalan volt még a pillantása is, azok után, amit velem tett. Mégis valahogy satuba fogta vele a szívem. Dühös lettem. Nem volt joga hozzá, hogy lelkiismeret furdalást keltsen!
Ő hibázott! Én nem!
–Hogy tehetted? – kérdezte kaparós hangon. Nekem nem a dühét szánta. Valami mást, de hatott.
–Fáj, igaz? – kérdeztem lassan, úgy, hogy kiélvezzem minden csepp bosszúmat. Nem élveztem. Nekem is fájt. Iszonyúan fájt.
Bementem a házba, csakhogy megkeressem Mayát és vagy vele, vagy nélküle, de hazamenjek. Nem fogok maradni, ha Grayson is itt van. Nem jött be a számításom, mert az exem volt annyira feldúlt, hogy hagyja az öccsét és inkább az én nyomomba eredjen. A hangos zene, ami bent szólt és az általános zsivaj sem volt elég hozzá, hogy elvonja rólunk a figyelmet. A felpaprikázott punk konkrétan rám ordított, miután bevágta az ajtót maga mögött és az öccse orra előtt.
– Állj meg az istenit!
Megálltam. Megijedtem. Ugyanannyira dühös is voltam. Akármit is tett abban az egyben viszont száz százalékig biztos voltam, hogy nem bántana.
– Mit akarsz? – kérdeztem.
– Hogy mit akarok?! Smároltál a kibaszott öcsémmel! – kimondhatatlanul boldog voltam, hogy most már mindenki tud róla.
– Te meg dugtál a csajával. Mit vagy úgy oda? – vetettem oda neki gondolkodás nélkül. Végül is már nem volt védtelen fél, Alan is tudott róla. És, most már mindenki más is...
– Az még előtted volt, bassza meg! – vágott vissza.
– Ez meg utánad volt Grayson – próbáltam higgadt maradni legalábbis külsőleg, mert belül rohadtul nem voltam az. Gyűlöltem, hogy ennyien figyeltek.
Felém lépett. Nem hátráltam, mert azt hitte volna félek tőle. Ezért inkább csak kitartóan meredtem a haragosan villanó tekintetébe.
– Nincs olyan, hogy utánam – a szavai égtek, és most egy pillanatra úgy éreztem, hogy a hátamon lévő gyűlölt vonalak is felizzottak.
– Komolyan azt hiszed, hogy pótolhatatlan vagy? Ne legyél ennyire öntelt! – bántották a szavaim. De ezt akartam, hogy fájjon neki és legalább annyi időre kizökkentsék, hogy elszökhessek. Nem is vártam egy percet sem kikerültem és most már Maya nélkül indultam el. Nem a buszmegálló irányába mentem. Követett volna. Az ellenkező irányba, közben hívtam egy taxit. Drága mulatság volt, de nem lett volna erőm több körhöz.
Másnap reggelemet a mosdóban kezdtem nem éppen a legdicsőségesebb felállásban. Sírva hánytam ki az elfogyasztott, fel nem dolgozott alkoholt és minden mást. Majd idegesen próbáltam ledörzsölni a hátamról a szöveget, ami Grayson szavaira emlékeztettek. Hogy nincs utána.
– Jól vagy? – nyitott rám Madison, én meg csak futtában tudtam eltakarni magamat. De nem voltam elég gyors. Beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Határozottan lépett mögém és nagyon le sem kellett húznia a törölközőt, mert nem takart semmit.
–Oh Bailey... – sóhajtotta.
– Apunak ne mondd el kérlek! –sírtam a földre kuporodva.
Madison nyöszörögve mellém ült.
– Ha jól sejtem ez lehetett a szakítás oka, ugye? – kérdezte lágy hangon.
– Nem tudtam róla. Én nem akartam... Nem mondd el apunak! – könyörögtem. Már így is elég szánalmasan voltam. Már nem számított.
– Nem fogom.
– Jöhet a fejmosás... – nyöszörögtem.
– Neked inkább egy arcmosás kellene. És egy reggeli.
– Semmi kiokatás, hogy mennyire hülye és felelőtlen vagyok?
– Fiatalon sok hülyeséget csinál az ember...  – megsimogatta a karomat. Most annyira magam alatt voltam, hogy nem maradt energiám arra, hogy őt is gyűlöljem.
– Igen, de ez végleges... Örökké emlékeztet, hogy olyan emberben bíztam, akiben nem kellett volna – sírtam. De közben hiányzott az a rohadék legalábbis az amelyikről azt hittem szeret engem.
– Ezt a hibát mindannyian elkövetjük legalább egyszer az életben – sóhajtotta. – Szerencsés vagy hogy megúsztad egy tetoválással – a szavai olyan mélységeket sejtettek, amiből arra következtettem, hogy ő nem volt ilyen szerencsés.
– Majd elfedetem, de még nincs rá pénzem – szipogtam.
Madison elgondolkozott.
– Jó nagy a minta... az egy kisebb vagyon... – sóhajtotta.
– Nem az egészet! A madár anyu miatt van!
– Oh Drágám... – megint elgondolkozott és határozott – Öltözz fel és mosakodj meg! Főzök egy kávét! Igyekezz, mielőtt apád hazaérne!
Nem kérdeztem, de úgy tettem ahogy kért.
Reggeli közben szerencsére kiderült, hogy a gyomrom rendeződött egy kis étel után.
– Kapsz egy szabad délutánt – közölte a szőkeség előttem, apámnak címezve. –Bailey-vel vásárolgatunk egy kicsit. 
Mivel nem köpött be nem akadékoskodtam, de fogamam sem volt mit tervezhet.
Apu meglepődött, ilyesmire nem volt még példa.
– Tényleg? – nézett rám felvont szemöldökkel és a helyzethez mérten döbbent tekintettel.
– Aha – bólintottam egy félig megrágott falattal a számban.
–Jól van... – mondta bizonytalanul.
Fél óra múlva a városban egy szalon előtt állt meg a kocsi. A szőke terhes nő olyan határozottan vágtatott az üzletbe, mintha világ életébe ilyen helyekre járt volna.
– Helló! – köszönt hangosan, bájosan csicsergett, és 5 perc múlva egy művész székében ültem.
A srác felmérte a kárt.
– Erről lenne szó! – mutatott Madison a szalagra, amibe a szöveg volt írva.
– Elhamarkodott tetkó? – kérdezte egy sokat használt mosollyal.
– Nem én akartam – szögeztem le morcosan.
A tetováló alaposabban kezdte vizsgálni.
– Grayson Wellis? – kérdezte. – Ő csinálta? – furcsa éle volt a kérdésnek.
– Az exem. Igen – feleltem gyanakodva.
– Sajnálom, de nem vállalom – mondta a srác és elhátrált.
– Mi az, hogy nem vállalja? – háborgott a kísérőm. Én csak felnevettem magamban és gyorsan visszahúztam a pólómat.
– Kösz a semmit! – vetettem oda beszari alaknak.  – Gyere menjünk! – fogtam meg Madison karját és elkezdtem kifelé húzni.
– Nem! – ellenkezett – Nem utasíthat vissza!
– Megteheti. Nem köteles elvállalni.
– De hát miért? Meg sem magyarázta.
– Nem is kellett – sóhajtottam. –Ismeri. Nem fogja megcsinálni Grayson engedélye nélkül.
Azt pedig nem fogja megkapni – tettem hozzá magamban.
A negyedik és egyben utolsó szalon után rá kellett jönnünk, hogy Grayson kibaszott Wellis, Seattle királya.
– Találunk valakit! Ne csüggedj! – vígasztalt.
– Nem számít. Jó emlékeztető lesz – feleltem kedvetlenül és némileg másnaposan.
– Ha itt nem majd elvállalják más városban! Nem fog így maradni! – bíztatott elszántan.
–Figyelj Madison – kezdtem a kocsi felé menet. – Kösz! Ez jó fej dolog volt tőled!
– Semmiség – felelte – Viszont most tényleg vegyünk valami csinit, különben apád gyanakodni fog. Mondjuk a bálozós ruhád... Gondolom még nincs meg.
– Nem igazán van most kedvem hozzá.
– Szívbajokra nincs jobb, mint egy új frizura meg egy dögös ruha! Jó, csokifagyi is jöhet! – kacsintott rám vidáman.
Elmosolyodva ingattam meg a fejem és követtem az annyira nem is szörnyű nőt. Először a kocsiig azután az üzletekbe, ahova menni akart.

*

Sziasztok!
Örülök a visszajelzésnek! Ha úgy érzitek, nyugodtan kommenteljetek!

😉✌