A dalok mögötti titkaink

55. Rész

Miután átléptem a küszöböt már meg is láttam Zaydent. Éppen mosogat, miközben az igen csak komoly hifi rendszeréből halkan szólt valami zene. Halk volt, egyáltalán nem zavaró, a szobából egyáltalán nem is hallottam. Oldalasan, nekem háttal állt, így egy ideig észre sem vett, csak miután leértem a lépcsőn, szerintem azután érezte meg a jelenlétemet és azt, hogy valaki van a háta mögött, úgyhogy lassan hátra pillantott a válla fölött.

Nem mondott semmit, csak benyúlt a zsebébe, onnan elővette a távirányítót, majd leállította a zenét. Vissza ejtette a zsebébe, megtörölte a kezét a konyharuhába, majd az egyik szekrényből elővett egy kis gyógyszeres dobozkát, egy másikból pedig egy poharat, majd mind a kettőt letette a pultra, visszafordult, kivette a hűtőből a narancslevet, töltött a pohárba, majd visszatette a hűtőbe.

Én csak némán odacsoszogtam a pulthoz, majd helyet foglaltam a bárszéken. Kivettem egy fájdalomcsillapító kis bogyót, majd bevettem a narancslé segítségével, de éppen hogy csak lenyeltem már elém is rakott egy tányért. Szendvics volt rajta és frissen felszeletelt zöldség. Miközben a pult felé mentem láttam, hogy vág valamit, miután előszedte a gyógyszert, de akkor még nem értettem. Hálásan egy halvány mosollyal szavak nélkül megköszöntem, de ő nem mosolyodott el. Nem viszonozta. Az arca mikor megláttam már akkor komor volt, de ez nem változott ez a minimális idő alatt se. Azonnal rosszabbul éreztem magam, de bölcsen ezúttal csendben maradtam, ha már tegnap éjszaka szex után nem sikerült, majd belefogtam a reggelimbe, akármennyire is nem kívántam jelenleg. Fáj a fejem, fáj a hasam és a tegnapi hányástól a torkom is, de nem szóltam egy szót sem, csak csendben elfogadtam amit adott és csak ettem. És tényleg isteni. A hideg innivaló pedig tényleg jól esik. Segít a torok és hasfájásomon. A fejfájásom pedig remélem a bogyótól gyorsan elmúlik...

Csak sajnos én nem az a fajta vagyok, aki jól tűri a csendet. Úgy éreztem muszáj mondanom valamit. Elnézést kérni mondjuk, hogy feltéptem a nagyjából begyógyult sebeit... Hogy egy hajszál híja volt csak, hogy nem hánytam össze a házát... Vagy hogy úgy zokogtam a zuhanyban és az ágyban, mint egy gyerek, akinek a szeme láttára tépték szét a kedvenc plüssmackóját. Valamivel muszáj kezdenem. Szerintem azzal, hogy annyira jól tűrte a plüssmackós sírást... Már épp szólásra nyitottam a számat, hogy megköszönjem, de ekkor hirtelen beelőzött.

-Ha megetted szerintem pakolj és utána hazadoblak. Hogy legyen időd... Újra becsomagolni meg ilyenek. Nemsokára indulunk Rómába...-mondta lazán, elég nem törődöm stílusban és amikor azt akarta ecsetelni, hogy legyen időm, eléggé elnyújtotta a mondat végét és mintha hirtelen nem tudott volna mit kitalálni miért is szeretne hazavinni. Rosszul esett-e? Elképzelni sem tudtam eddig, hogy ennyire fájhat a hezitálás...

Ha nem lett volna elég bajom ennek az érzetétől még a gyomrom is összeszorult. Tényleg isteni finom ez a szendvics és nagyon jól esik, hogy a tegnapi után ennyire figyelmes volt... Mármint szendvicsgyártás téren, de hirtelen nem tudtam, most mihez kezdeni. Végig háttal állt nekem, úgyhogy igaz, hogy nem láttam az arcát, de el tudom képzelni, hogy mennyire keserű lehet az arckifejezése. Egyértelmű, hogy nem vagyok tovább kívánatos személy a lakásán...

-Hagyd csak, pakolok, öltözök és már indulhatunk is...-mondtam, miközben már le is másztam a bárszékről. Ő csak éppen hogy hátra fordult felém.

-Alig ettél...-mondta halkan, de már vissza is fordult a mosogatás felé.

-Fáj a hasam, nem fog menni. De köszönöm...-motyogtam, zavartan, miközben sikeresen a sírás határára sodortam magam, de már sietősen el is indultam fel a lépcső felé.

Az a Zayden, akit én megismertem az elmúlt napokban, vagyis inkább hetekben, az most utánam jönne és visszarángatna, miszerint a reggeli a nap legfontosabb étkezése és kezdjek el szépen enni. Persze ügyesen azt is az orrom alá dörgölné, hogy mennyit fáradt azzal, hogy elkészítse a reggelimet, de most nem ráncigált vissza, nem mondott semmit, még csak utánam sem fordult.