𝐑𝐎𝐘𝐀𝐋 𝐅𝐋𝐔𝐒𝐇

𝟐𝟔. 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

JIMMY

Sosem hittem volna korábban, hogy rövidesen a főnökké válásom után háborúba kell mennem, hadjáratba kell vezetnem a csapatomat. Jóllehet, az apám sokszor figyelmeztetett, hogy ez az életstílus sosem könnyű, sosem lehetek elég éber, és állandóan a hátamon lesz a célkereszt, mégsem tudatosult ez bennem igazán mindaddig, míg el nem rabolták a feleségemet, noha az utóbbi időkben egyre több támadás ért minket.

Mégis a tudat, hogy Camilla az ellenség kezére került, végérvényesen biztosított arról, hogy ideje, hogy végre úgy viselkedjek, ahogyan az elvárható lenne a pozíciómban.

Ez most tényleg durva menet lesz, legalábbis, ha rajtam múlik, biztosan.

Talán meg kellene fogadnom Matt tanácsát, miszerint igyak meg egy levél nyugtatót, nehogy túllőjek a célon, de ha őszinte akarok lenni, vágyom rá. Vágyom arra, hogy térdre kényszerítsek mindenkit, aki részt vett az ellenem irányuló támadásban, hogy aztán sírva könyörögjenek az életükért, mert pontosan tudják, hogy az immáron az én kezemben van.

Ahogy az utcákon suttogják, én vagyok az élet és halál ura az alvilágban.

Eddig igyekeztem elnyomni magamban ezt az oldalamat, mivel Camillát majdnem ezzel üldöztem el magamtól, viszont be kell látnom, hogy ez is én vagyok, és enélkül most nem nyerhetünk. Ha az kell, hát teszek róla, hogy a Charity Klinika ezúttal ne vízben ússzon, hanem vérben.

Az ellenség vérében.

Ha van Isten, javaslom, kegyelmezzen nekik, mert én nem fogok, az biztos.

Felállok a székből, amikor az utolsó ember is átlépi a küszöböt, majd becsukja maga mögött az ajtót.

– Nos, uraim – szólítom meg őket, ahogy a tenyereimre támaszkodok az asztal felületén –, szeretnék leszögezni valamit már most, rögtön az elején!

Minden szempár rám szegeződik, úgy várják a folytatást.

– Ahogy bizonyára tudjátok, ennek az akciónak a célja, hogy kimentsük a feleségemet. Ez az elsődleges prioritásunk, de ha a fentiek úgy akarják, akkor egyúttal szeretném kézre keríteni a felelősöket, név szerint Lazzaro Bernardit és Reno Evanst – mondom. – Ha feltétlenül muszáj, akkor halottként is megfelelnek, de úgy tervezem, hogy eltöltök mindkettővel némi időt, hogy a végén ők maguk akarjanak könyörögni egy golyóért a szemük közé. Lényeg a lényegben, első a feleségem, aztán a két rohadék, lehetőleg élve. Érthető?

A jelenlévők egyként bólintanak és felelnek igennel, ezért egy kattintással kivetítem a falra a klinika környékét ábrázoló térképet, mivel Mauro az eligazítás előtt öt perccel szerelt be egy projektort, hiszen ezt a helyiséget tárgyalóként még Cesare Morelli használta és pár évig a nagyapám, aztán átkerültek a meetingek a Crimsonba, ezért lényegében semmiféle szemléltetést segítő eszköz nem volt benn.

Közelebb lépek a vetített képhez.

– A feltételezett helyszín a Charity Klinika – mutatok az említett épületre. – Kiküldtem egy emberemet, aki kicsit körülnézett, és talált arra utaló jeleket, hogy bejárnak oda, holott az egész le van zárva. Nyilvánvalóan a legcélszerűbb megközelíteni a Gravier felől, mert a Tulane sokkal forgalmasabb, még este is, mi pedig nem akarunk felesleges nézőközönséget, mert annak az lenne a vége, hogy szólnának a zsaruknak – szögezem le, majd hozzáteszem: – És az NOPD az utolsó, akit látni szeretnék jelenleg, különösen Wallace-t.

A szemem sarkából látom, amint Navarro egyik beosztottja a kezét emeli.

– Igen? – fordulok felé.