𝐑𝐎𝐘𝐀𝐋 𝐅𝐋𝐔𝐒𝐇

𝟑𝟎. 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

YONAKA – Teach Me to Fight

JIMMY

Ha valamit megtanultam az eddigi huszonnyolc évem során, az az, hogy semmit se vegyek készpénznek, mert ebben a világban csak egy biztos – a halál.

Nem számít, hány éves az ember, milyen a vagyoni helyzete, mennyire fontos pozíciót tölt be a közvetlen környezetében, ha a nagykönyvben neki más van megírva. Semmit sem tehet a megakadályozása érdekében, bármennyire akarja, mert az élet és elmúlás egyensúlyát egy magasabb erő koordinálja és tartja egyensúlyban. Amikor üt az óra, menni kell. Nem kívánságműsor.

Jóllehet, sokszor öltöttem már magamra a hóhér szerepét, amikor én küldtem a túlvilágra bizonyos személyeket, mint például egy hete Reno deLucát, és akkor nem igazán gondoltam bele, milyen törékeny az élet. Persze, sokan erősek, küzdenek, nem hátrálnak meg, de amikor a golyó a koponyájukba fúródik, mindez nem számít. Vagy ha egy halálos vírus megtámadja a szervezetét, ami napokig tünetmentes, majd hirtelen jelentkezik, és onnan minden másodperccel egyre közelebb viszi az elszenvedőjét a végelszámoláshoz.

A gondolatra a kezeim ökölbe szorulnak, a lényemet elönti a düh és a harag.

Ha megtehetném, visszarángatnám Renót a pokolból, hogy újra és újra végezzek vele azért, amit tett. Az a szívfájdalom, amit mindenkinek meg kellett tapasztalnia, mert úgy hitte, vicces lesz megalkotnia egy olyan vírust, ami DNS-specifikus, ráadásul nem létezik rá ellenszer.

A gondolataimból egy határozott kopogás ránt ki.

Az ajtó felé fordulok, ami ekkor nyílik ki.

Az anyám egyik lábával átlépi a küszöböt, de nem jön tovább, hanem végignéz rajtam, aztán megjelenik egy félmosoly az arcán.

– Madre!

– Elkészült az ebéd, Milo buzgón tálal – adja a tudtomra maga mögé intve. – Mindenki itt van, akinek szóltál. Illetve csak majdnem, mert Dupont és a fia nemrég jelezték, hogy nem tudnak jönni, viszont a professzor megérkezett idejében.

Bólintok.

– Rendben van!

Mosolyra húzódik a szám, majd az anyám elhagyja a helyiséget. Vetek egy utolsó pillantást az ablakon át a medencére, és veszek egy nagy levegőt, majd mozgásra bírom a lábaimat.

Egy hét telt el, mióta...

Újabb levegőt veszek, igyekezve lenyugtatni az idegrendszeremet, bár nem könnyű. Elég csak visszaemlékeznem az akkor történtekre, és máris vörösbe borul előttem az egész világ. Attól a naptól kezdve már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

Mire feleszmélek, már a hálószoba ajtajánál állok, ahogy lassan benyitok az ajtaján.

Hiába alapvetően a sötét színek dominálnak a helyiségben, az ablakon beszűrődő napfény mégis kellő világosságot biztosít, mintegy emlékeztetőként szolgálva arra, hogy akad még boldogság az életben.

És valóban.

A tekintetem összekapcsolódik a barna szempárral, amitől máris elszáll minden dühöm és bosszúságom. Hihetetlen, hogy csupán csak a jelenléte mennyire képes lenyugtatni, tomboljak bármennyire is.

A füle mögé simít egy barna tincset, miközben az ágyon ül törökülésben, kezében a telefonjával. Elmosolyodik. Ez a mosoly, az ő mosolya a gyógyír minden bajomra.