𝐑𝐎𝐘𝐀𝐋 𝐅𝐋𝐔𝐒𝐇

𝟖. 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

Sziasztok! Először is bocsátsatok meg, amiért ilyen sok idő eltelt a legutóbbi fejezet óta, de sajnos ez most így alakult.

Viszont itt van a 8. fejezet, telis-tele fordulatokkal, szóval erre készüljetek!

Jó olvasást Nektek!

Puszi: Amelia xx

𝙹𝙸𝙼𝙼𝚈

Ahogy megáll az autó, muszáj nagy levegőt vennem néhányszor. Habár semmi konkrétumot nem tudok eddig, de abban biztos vagyok, hogy legalább kétszer ilyen ideges leszek, ha már majd kifelé fogok jönni.

Persze azelőtt legalább milliószor kellett bemennem abba a helyiségbe, hogy megtárgyaljak valamilyen fontos ügyet, viszont akkor nem volt háború. Ráadásul az apám még élt, és igazából most is a temetését kellene intéznem, ehelyett gyomorideggel szállok ki a kocsiból. Az eső is hajnal óta esik, és nem úgy néz ki, mintha el akarna állni. Pontosan olyan az időjárás, mint a kedvem. Sötét, borús és lehangoló. Az egyetlen dolog, ami ennek ellenére vigasztal, hogy a felhők mögött ott van a nap, még ha jelenleg nem látszik. Mert valamibe még nekem is kapaszkodnom kell, ha – viszonylag – ép ésszel akarom ezt végigcsinálni.

A gondolataimat kicsit félreteszem, amikor elérek a hátsó bejáratig, ahol a két biztonsági szolgálatot teljesítő áll. Biccentek az irányukba, majd az egyikük kitárja előttem az ajtót. Ezúttal Alberto van a nyomomban, mivel a körülményekre való tekintettel más feladatot adtam Matteónak. Először is, megengedtem neki, hogy Giannával legyen este. Kicsit félek, hogy nem kapott-e az a lány sokkot tegnap, mert egész idő alatt zavart volt a tekintete. Hiába tudom Romanótól, hogy a csaja mennyire kibaszottul magabiztos, a támadás mégis előhozta belőle a félelmet. Félreértés ne essék, nem ítélem el érte, hiszen kivételes esetekben még én is félek, pedig nekem nagyon nem lenne szabad. Ezzel szembe Esposito lánya még csak 20 éves, ráadásul aligha tud többet Camillánál a mi világunk kevésbé szép oldaláról. Ráadásul abból jóval több van, mint a derűs, mosolygós részéből. Szóval nem is bánom, sőt, még örülök is neki, hogy mellette van.

Másodszor pedig a testőröm a mai napon nem mozdulhat Milo mellől. Nem annyira örült neki, hogy ha nem is teljes mértékben, de vissza kell ülnie az iskolapadba, azonban ismerve a tényeket, nem vonta kétségbe a döntésemet.

A folyosón haladva visszhangot ver a cipőm hangja, ahogy találkozik a padlóval, miközben feszült állapotban sétálok el a tárgyalóig. A korai időpontnak köszönhetően a kaszinó zárva tart, így maximum a személyzet néhány tagja láthatja, hogy itt vagyok, de különben is, én vagyok a főnökük, így azt teszek, amit csak akarok. Bár, ha jobban belegondolok, úgyis csak annyit látnak, ha megérkezem vagy távozom; arról aligha esik tudomásuk, hogy az ittlétem mi célt szolgál. Nyitvatartási időben meg mindenki azzal foglalkozik, hogy minél nagyobbat kaszáljon valamelyik játéknál. Vannak, akiknél nem számít, hányszor mondod nekik, hogy mindig a ház nyer, ők még azért is megteszik a tétjeiket. És pontosan ez a mi szerencsénk. Az ilyenek nélkül nem lenne értelme kaszinót üzemeltetni.

Időközben megérkezek. Még egy nagy levegőt veszek, aztán benyitok. Az egyik emberem szobrozik a fal mellett. Intek neki, hogy mehet, így kisétál. Alberto tudja, hogy neki semmi keresnivalója benn, szóval becsukja mögöttem az ajtót, így végül kettesben maradok a vendégemmel.

– Már kezdtem azt hinni, hogy nem leszel itt.

Szólal meg a spanyol akcentusával, majd a forgószék segítségével szembe találom magamat a sötét szempárral. Ahogy mindig, most is alkalomhoz öltözött. Direkt neki készített öltönyben és ingben ül az asztalnál, miközben az egyik ott lévő tollat kattogtatja. Nagyon jól tudja, hogy utálom, és valószínűleg pontosan ezért csinálja. Az utóbbi időkben az a hobbija, hogy felidegesítsen mindennel, amivel egyáltalán csak lehetséges.