𝐑𝐎𝐘𝐀𝐋 𝐅𝐋𝐔𝐒𝐇

𝐏𝐑𝐎𝐋𝐎𝐆𝐔𝐄

Fényűzés. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem ezt az estét, az a fényűzés lenne. Természetesen már maga az épület is milliókat ér, ha nem milliárdokat, a benne lévő összes tárgy pedig szintén megfizethetetlen az ember számára, hacsak nem a felső tízezer, vagy ahogy legjobb barátnőm hívja, az arisztokrácia tagja. Sajnos vagy nem sajnos, én is, pontosabban a családom is ezen társadalmi réteghez tartozik, de csak amolyan félig-meddig módon. Való igaz, hogy azért az átlagosnál jobban élünk – értsd, több pénzünk van –, de azt tagadhatatlan, hogy vannak felettünk jóval gazdagabbak.

Olyan ez, mint egy piramis. A legalján vannak a legszegényebbek, és persze belőlük is van a legtöbb. Aztán ahogy haladunk egyre felfelé, egyre tehetősebbek az emberek, viszont a létszámuk csökken. Végül elérjük a piramis legfelső szintjét – azt a bizonyos arisztokráciát –, aminek tagjai kevesen vannak, viszont annál több pénzzel rendelkeznek és nem is rejtik véka alá a pozíciójukat. Különösen akkor, ha közel ülnek ahhoz a bizonyos tűzhöz. Jelen esetben a Morelli-családhoz. Mert ők aztán kétségtelenül a piramis legtetején csücsülnek, és akkora hatalommal rendelkeznek, hogy azt még New Orleans polgármestere, Luisiana kormányzója, vagy maga az Egyesült Államok mindenkori elnöke sem merné megkérdőjelezni.

Na, de vissza a palotának is beillő épülethez. A már említett Morellik tulajdonában van, így nem is csoda, hogy ennyire pazar a vendéglátás. Amikor belépünk az ünnepségnek helyet adó terembe, akaratlanul is az első, ami szemet szúr, azok a plafonról lelógó kristálycsillárok. Még szerencse, hogy jóval magasabban vannak tőlem, mert én bizony két méternél közelebb nem is mernék menni hozzájuk, nehogy valami kárt tegyek bennük. A következő, ami megragadja a figyelmet, azok a hatalmas ablakok és a hozzájuk tartozó, földig érő sötétítő függönyök. Bíborvörös színük tökéletesen passzol a fal krémszínéhez, és igazából az asztalok is ezen színkombinációban pompáznak. Ezen felül minden bútor egyedi, kézzel készített és makulátlan.

Csakhogy a tökéletes külső egy cseppet sem tökéletes családot takar, akik uralják az államot. Vannak, akik nem tudnak róluk. Vannak, akik ugyan tudnak róluk, de nem akarnak tudomást venni róluk. És vannak azok, akik nem kerülhetik el őket. Ők két csoportra oszlanak; az egyik csoport mindent megtesz annak érdekében, hogy letaszítsa a családot a piramis csúcsáról, míg a másik csoport teljes vállszélességgel támogatja a Morelli-klán minden egyes tagját. A szóbeszéd szerint jobb szövetségesnek lenni, mint ellenségnek.

- Hoztam pezsgőt! – hallom meg Gianna Esposito hangját, mire irányába fordulok.

Búzaszőke haja hullámokban omlik a vállára, akárcsak egy modellnek. A tengert idéző kék, bokáig érő ruhája pontosan úgy áll rajta, mintha rá szabták volna. Magassarkúja számomra már a veszélyes kategóriát súrolja, de ő mégis olyan könnyedén lépked azokon a 12 centis sarkokon, hogy néha irigylem is őt ezért. Kezében két pezsgőspohár, azokban pedig a buborékos ital. A kék szempárban pedig egy cseppnyi huncutságot látok megvillanni.

- Tudod, hogy nem szabad – nézek rá felhúzott szemöldökkel, miközben felém nyújtja az egyik poharat. – Különben is, anyu megöl, ha megtudja, hogy ittam. És a repülőgépre sem fognak felengedni alkoholos lehelettel.

- Ugyan, Cami, túl sokat aggódsz! – legyint egyet a legjobb barátnőm, aztán megvonja a vállát. – Nem baj, több marad nekem.

- 17 éves vagy, az isten szerelmére, Gia. Még jó pár évig nem is ihatnál alkoholt legálisan.

- Kérlek, csak most ne gyere nekem a matekkal. Péntek van, itt a hétvége, és különben is, utálom a matekot – mondja, aztán iszik a pezsgőből.

- De aztán ne mondd, hogy én nem szóltam előre.

- Olyan ünneprontó vagy – feleli lebiggyesztett szájjal. – Ez az utolsó alkalom, hogy együtt bulizhatok veled, és én ki akarom élvezni minden percét.