𝐑𝐎𝐘𝐀𝐋 𝐅𝐋𝐔𝐒𝐇

𝟏𝟐. 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

Sziasztok drágáim!

Nos, ezer éve nem volt új fejezet, azonban végre elérkezett a nap, amikor sikerült befejeznem a 12.-et, amiben most leginkább az érzelmek dominálnak.

A tartalommal kapcsolatban csak annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy minden, amit a fegyverekről olvashattok majd, azt a Google-nek köszönhetem, mivel jómagam nem vagyok ilyen információk birtokában. Tehát ha valami nem helyes, akkor előre is bocsánatot kérek. Ugyanez igaz az olasz kifejezésekre is, mivel csak angolt és franciát tanultam, olaszt nem.

Mint mindig, most is várom az elméleteket a fejezettel és úgy az egész könyvvel kapcsolatban.

Most viszont hagylak titeket olvasni!

Amelia  ❤

p.s. Kövessetek Instagramon és Facebookon, mert hamarosan nagy bejelentéssel készülök. 

Carrie Underwood – Hate My Heart

𝙲𝙰𝙼𝙸𝙻𝙻𝙰

A gyomrom teniszlabda nagyságúra zsugorodik össze egy szempillantás alatt. Azt hittem, hogy elég erős vagyok – lévén eltelt 2 hónap –, de be kell lássam, tévedtem. Tévedtem, amikor reggel felébredtem és úgy gondoltam, meg tudok birkózni mindazzal, ami a mai nappal fog járni. Pedig nem szabadott volna abban a hitben ringatnom magamat, hogy már teljesen túlléptem a történteken.

Most azonban a sors egy kegyetlen csapással emlékeztet rá, hogy miért is törtem össze lelkileg.

– Aznap reggel –

A reggelem viszonylag nyugodtan telt eddig, azonban az édesanyámnak elég volt szimplán öt másodperc ahhoz, hogy felborítsa a világ egyensúlyát.

– Cami, drágám! – szólít meg a folyosóról, míg a konyhában ülve kevergetem a frissen lefőtt kávémat. – Fel kell hívnod Albertót!

A kezem mozdulatlanná dermed, ezzel együtt a kiskanál is az ujjaim között. Kikerekedett szemekkel nézek az anyám irányába, aki néhány lépést követően végre a látóterembe kerül, így már tisztán látom az arcára kiült elkeseredettséget. Azonban ezzel a kijelentésével az én arcomra is kiül valami, nevezetesen az egyértelmű ledöbbenés. Mióta hazajöttünk Giával Párizsból kilenc teljes ott töltött nap után, azóta nem láttam az említett férfit.

– Mama, valami baj van? – szólalok meg végül. – Kicsit... nos... szétszórtnak nézel ki.

– Ahogy mondtam, fel kell hívnod Albertót – áll meg előttem és a füle mögé simít egy kontyából kiszökött hajtincset. – Nagyon sok ruhát szedtem össze és mivel édesapád már nincs itthon, nem fogjuk tudni elvinni mindet. Márpedig, ha most erre nem kerül sor, hát életem végéig pakolgatom majd mindet.

– Majd elviszem én egyedül őket, és akkor a másik ülésre is rakhatunk belőle – dobom fel az ötletet, hátha akkor elkerülhetem a nemkívánt hívást.

– Értékelem az igyekezetedet, de nem hinném, hogy attól majd az összes doboz be fog férni a kocsimba – rázza meg a fejét az anyám.

– Jó, akkor felhívom.

Nincs mit tennem, ki kell keresnem a telefonom névjegyzékéből a számot, amit most vagy soha alapon rögtön tárcsázok. A fülemhez emelem a készüléket, az anyám felé pedig küldök egy grimaszt, mire ő ezt látva elmosolyodik. Legalább ő jól szórakozik ezen az eseten, ha már nekem kell olyat tennem, amihez igazából semmi kedvem. Bár azt hiszem, az okok eléggé érthetőek és egyértelműek.