𝐑𝐎𝐘𝐀𝐋 𝐅𝐋𝐔𝐒𝐇

𝟐𝟑. 𝐅𝐄𝐉𝐄𝐙𝐄𝐓

TW: 🌶️🌶️🌶️

JIMMY

Hozzászoktam már, hogy bemocskolom a kezemet.

Az évek során rengeteg alkalommal intéztem én azokat, amiket az apám általában valamelyik emberére bízott. Persze néha tett kivételt, és ő maga vallatott ki az olyanokat, akik megszegték az omertà által felállított szabályokat, és hiába tettek esküt a beavatásukkor, a cselekedeteik miatt már nem voltak méltók arra, hogy a famiglia tagjai legyenek. Az esetek legtöbb százalékában az ilyenek mindig halállal végződnek.

Ez most sincs másként.

Vetek egy utolsó pillantást a vérében fekvő szerencsétlenre, majd intek az egyik katonának.

– Tűntessétek el innen, aztán meg takarítsatok fel! – mondom neki, miközben a zsebemben keresem a gyújtót és a dobozt.

Mióta Camilla az életem része, töredékére csökkent azon esetek száma, amikor elszívok egy cigit, azonban egy élet kioltása, még ha a szabályaink szerint megérdemelt volt, akkor sem annyira egyszerű.

Az első alkalom azóta is fel-fel szokott ugrani előttem, hiába annak már jó pár éve, de ha őszinte akarok lenni, úgy érzem, soha a büdös életben nem fogom elfelejteni és nyugodtan lenni tőle. Egyszer arra riadtam fel az éjszaka kellős közepén, hogy újra átélem azt a napot, amikor eldöntöttem, hogy bebizonyítom az apámnak, nem csak Morellinek születtem, hanem meg is érdemlem azt a pozíciót, ami rám vár. A kihallgatás legutolsó pillanatáig fogalma sem volt róla, mit tervezek, ám amikor a fegyveréért nyúlt, hogy pontot tegyen a dolog végére, egyszerűen átvettem a helyét.

Azóta is látom magam előtt, ahogyan hátrább lépett, ezzel szavak nélkül megadva az engedélyét, keresztbe fonta a karjait maga előtt, és egy szimpla bólintással jelezte, enyém a terep. Élesítettem a saját pisztolyomat, majd egyetlen homlokot ért lövéssel kioltottam az első életet, amit azóta olyan sok követett, hogy egy idő után már nem is számoltam.

Fura, mert egyrészt könnyebb, közben mégsem. Feltételezem, megszoktam már a pozíciómmal járó kötelességeim ezen kategóriáját, és ezért tudom kikapcsolni az agyamat, hogy ne érezzek megbánást vagy sajnálatot. Vagy csak szimplán ilyennek születtem, ilyen eltorzult elméjűnek, akit nem hat meg a halál, ha azt ő idézi elő.

Tény és való, a zárt ajtók mögött kell egyfajta beteg elme, ha az ember túl akarja élni, márpedig nekem nem egyszerűen túl kell élnem, hanem irányítanom kell azt a kibaszott világot, amiből csak egy út van kifelé – a hullazsák.

Hazudnék, ha azt mondanám, sosem gondolkodtam el rajta, milyen lenne, ha nem lennék ennek a része, ha nem ide születtem volna, hanem olyan férfi lennék, akinek fogalma sincs az alvilágról, aki még életében nem fogott fegyvert a kezében, aki sosem oltott ki életet, hanem egy kisvárosban lakik a feleségével és a gyerekeivel, bejár kilencre dolgozni, ötkor végez, aztán hazamegy a családjához és velük tölti el a nap maradékát, hétvégén meg elutaznak kirándulni valahová.

Hazudnék, mert talán többször jutott eszembe, mint kellett volna, de soha nem mondtam senkinek. Azért azt sejtem, hogy az anyám tud róla a maga fura módján, mert ő mindenről is tud, ami velem kapcsolatos, ha nem előbb, hát utóbb, és arra szintén a nyakamat merném tenni, hogy beszélt erről Camillának.

Amennyi időt mostanság eltöltöttek egymás társaságában, kizártnak tartom, hogy nem kerültem szóba.

Főleg úgy, hogy majdnem elvéreztem nemrég a New Orleans-i Börtön kapujában, és amikor a feleségem nem éppen ápolt utána, hogy mihamarabb gyógyuljak meg, akkor a konyhában igyekezett elterelni a figyelmét a valóságról, az anyám meg önként csatlakozott hozzá.