Borul a papírforma (Marics Peti ff.)

2./I.

Ha azt gondolod, hogy nehéz felvállalni a kapcsolatod egy hírességgel, akkor hidd el, a szakítást még nehezebb. Nem csak a gyűlölködő kommentek jelennek meg, de a sebeidet is folyton fel fogja valaki tépni, aki egyébként talán nem is gondolná... Hiába próbáltam továbblépni és lezárni a kapcsolatunkat, folyton valamilyen videót találtam magunkról, vagy  pletykákat olvastam, miszerint itt-ott mégis együtt láttak minket és a legrosszabb: azt is, hogy mással.

De az élet ilyen. Amikor azt hiszed végre jól vagy és minden a legnagyobb rendben, akkor ad egy nagy pofont. Bár, néha elgondolkodtam rajta, hogy valóban az élet ilyen, vagy mi szaladunk bele abba a bizonyos tenyérbe, csak, hogy ne legyen már minden annyira szupi? Vagy az én szerencsém ilyen, senki másé?

Nem voltam jól. Igyekeztem a külvilág felé nem kimutatni, de éjszakákat sírtam át. Felőrölt az önsajnálat. Átverve éreztem magam és csalódottnak. Szerelmes voltam Petibe és folyamatosan emésztett a hiánya, de a következő pillanatban, meg azt éreztem, hogy teljesen félreismertem és igazából nem Őt szeretem, hanem azokat a tulajdonságokat amiket én magam aggattam rá. Talán, igazából sohasem volt olyan, mint amilyennek én akartam látni.
Heteket töltöttem teljes szétcsúszással és kesergéssel, azonban egy ponton úgy döntöttem, most én adok magamnak egy pofont és elég lesz a vergődésből. Így jutottam el egy terapeutához is, aki rengeteget lökött rajtam előre. Aztán, egy idő után már kezdtem helyrerázódni. És akkor végre, mosolyogva léptem be Ági ajtaján:

- Jó reggelt, Anna! Egészen jól nézel ki!

- Egészen jól is érzem magam! - nevetgéltem zavartan és végighúztam kezem a copfomon, amíg leültem a nővel szemben álló fotelbe.

- Mesélj, kérlek... - nyitotta fel a laptopját, ahova mindig jegyzetelgette amit mondok. - Legutóbb mikor is találkoztunk?

- Másfél hete... - igyekeztem a segítségére, mert láttam, hogy nagyon keresgél. Összepréselte ajkait és bólintott.

- Áhá, itt is van... azt mondtad: napközben már jól vagy, újra képes vagy felszabadultan nevetni, de az egyedüllétet még mindig nehezen viseled és alvászavarral küzdesz. Ezekkel miújság mostanság? - nézett fel a képernyőből és kicsit lejjebb tolta szemüvegét az orrnyergén, hogy a lencsék felett átpillantva fürkésszen egészen szürkés színű szemeivel.

Szerettem Ágihoz járni. Pedig, emlékszem, nagyon tiltakoztam, mikor Lilla gyakorlatilag elráncigált. "Nem vagyok dilis, csak sok a szar a nyakamban..." - mondogattam neki, de ő nem engedett abból, hogy muszáj valamiféle segítséget kérnem. És amint megláttam ezt a nőt, akiből áradt a pozitívitás, egyszerűen már a megjelenésével elnyerte a bizalmam. Rövid haja mindig gondosan be volt sütve, öltözéke általában az évszak divatjának megfelelő színekben pompázott. Parfümje egyszerre hordozott magában valami tompa liliom illatot, amit egy púderes esszencia fedett el... mindig az jutott róla eszembe, hogy olyan akárcsak a kedves szomszéd néni, aki mindig hoz a sütijéből.

- Hát... nem minden éjszaka 100-as - kezdtem bele - ,de legalább már előfordul, hogy végigalszom. Ez már fél siker, nem?

- A kialvatlanság pont olyan kártékony, mint a depresszió - bólintott. - Ha ez már enyhül, az egy nagyon nagy előrelépés.

- Enyhülni enyhült, csak nem tökéletes. De már nem bőgök, csak agyalok... általában.

- És miket agyalsz ilyenkor?

- Még mindig elképzelem, mit kellett volna másképp csinálnom - vallottam be és lesütve szemeim megigazítottam a szoknyám szegélyét. 

- Milyen érzések dolgoznak benned ilyenkor, Anna?

- Még mindig elkeseredett vagyok és szörnyűnek érzem, hogy mindenem eldobtam... Még mindig úgy érzem, azt én hibám, hogy kétszer léptem ugyanabba a szarba... már... bocs - kértem elnézést a kifejezés miatt. De azt hiszem, azt egyre inkább ki tudom jelenteni, hogy akármelyik kapcsolatom is nézem, mindenképp két emberen múlott, hogy elcsesződjön.