Sorsfordító Fény (L.H.)

4. Fejezet - Váratlan fordulat

Catherine Rosalie Morton

Madárcsicsergésre ébredtem. Kinyitottam a szemeimet, de azonnal össze is zártam. A ragyogó fény majd' kiégette a szememet. Ránéztem az ágyam melletti szekrényen pihenő órámra. A digitális kijelző reggel nyolc órát mutatott. Feltápászkodtam a fekhelyemről, majd elvégeztem a reggeli rutinomat.

A ház kongott az ürességtől. Nem is csodálkoztam, mivel a szüleim dolgoztak a közeli kisbolt eladóiként és Josephine pedig a hűtőn hagyott cetli szerint vásárolni ment. Az asztalról felkaptam egy kiflit, majd a gitárom kísértében elhagytam a lakást.

Kétség kívül gyönyörű nap elé néztünk. A péksüteményt majszolva lassan odaértem a főtérre, de most egy padra ültem. Alaposan szemléltem a téren lévő embereket, mikor megpillantottam a tegnapi kislányt. Boldogan integetett felém. Én is hasonlóképpen tettem.

Az utolsó falatot nyeltem volna le, de valaki halálra ijesztett, így félve nyeltem a kiflimet. Heves fuldoklásba kezdtem. Az idegen a pad háttámláját átugorva huppant le mellém. Mikor végre abbahagytam a köhögést idegesen néztem a tőlem balra ülő fiúra. Kék szeme aggódóan vizslatta az arcomat.

- Luke, te állat! Majdnem megfulladtam. Miért nem ültél le mellém rendesen?! – hordtam le a szőke hajú fiút.

- Bocs, Catherine. Mentségemre legyen, hogy nem akartalak megölni - mondta, miközben maga elé emelte a kezeit. Annyira vicces volt ebben a helyzetben, hogy elnevettem magamat.

- Mutatni szeretnék valamit, ha most ráérsz – kezdte az ajkába harapva. - Nem rabolnám el az idődet nagyon.

Sóhajtva bólintottam, hogy mehetünk, de közben kételkedtem egy kicsit is. Mi van akkor, ha nem is az, akinek mutatja magát? Csak pár napja ismertem meg, és a nevén kívül nem sok mindent tudok róla. Valami oknál fogva nem tudtam elképzelni, hogy a rossz fiúk társaságát erősítette volna.

- Elmegyek veled, de honnan tudjam, hogy nem rángatsz be egy sikátorba, hogy megölj? Vagy elrabolsz, de előtte egy fekete autóba betuszkolsz? – kérdeztem a jobb szemöldökömet felhúzva.

Luke egy félmosoly közepette szólásra nyitotta a száját, de meggondolva magát, végül becsukta. Őszintén kíváncsi lettem volna, hogy mit akart mondani az imént. Némán sétáltunk tovább.

 Egy ötlettől fogva közelebb léptem hozzá, mire kérdően nézett rám. Hirtelen meglöktem az oldalammal, mire a fiú visszalökött. Újra rátámadtam, de most a kezemmel is taszítottam rajta egy nagyot. A hadműveletem sajnos sikertelennek bizonyult, mivel alig mozdult el a helyéről. Pár percig tartó harcunk után Luke a tenyerét a derekamra téve felemelt a talajról, és feldobott a vállára. Úgy ment tovább egyenesen, mintha nem is cipelt volna még pluszba engem is. Sikítozva csapkodtam a hátát, de esze ágában sem volt letenni.

- Most megtudhatod, hogy milyen az, amikor a nagy Luke Hemmings elrabol – kezdte komolyan, de a hangjából ítélve mosolygott.

- Tegyél le, mert el fogunk esni! Nem hallod? – vakkantottam mérgesen, de nem sok kellett ahhoz, hogy én is elnevessem magamat. Láthatóan nem szándékozott egyhamar levenni a válláról.

A parkban többen is voltak, és mindannyian furcsán néztek ránk. Egy mellettünk elhaladó idősebb házaspár még meg is jegyezte, hogy milyen aranyosak vagyunk együtt. Inkább lenyugodtam, mert a vihogásommal csak még több ember figyelmét vontam magunkra.

- Leteszlek, ha lehet egy kívánságom, amit a közeljövőben teljesítesz is – mondta. Átgondoltam az egészet, de nem láttam semmi rosszat sem a kérésében. Megígértem, hogy teljesítem.

Hamarosan a kemény talajt éreztem a lábam alatt. Rácsaptam egyet a vállára, ahol az imént cipelt, mire meglepetten nézett rám.

- Ezt azért ka... - nem tudtam befejezni, mert egy sikítás szelte át a levegőt. Luke megragadta a karomat, és maga után kezdett ráncigálni.

- Hé, most meg mi van? – kérdeztem felháborodottan.

Választ viszont nem kaptam. Egyre ingerültebb lettem. Már azon gondolkodtam, hogy kitépem a kezemet az övéből, mikor behúzott egy sikátorba.

Nekinyomott a falnak. A testünk szorosan egymásnak tapadt. Éreztem a hajamban a lélegzetét. Felpillantottam az arcára, melyre időközben egy fekete napszemüveg került. Ő is engem nézett. A felismerés tornádóként söpört végig rajtam. A pár nappal ezelőtti esésem az ismeretlen fiúval. Ugyanabban a helyzetben voltunk, csak most nem feküdtünk, hanem álltunk.

- Te voltál! – kiáltottuk fel egyszerre Luke-kal.

----------

A következő fejezetből:

"- Csak, hogy tudd, az érzések elől nem lehet menekülni. Fiú és lány között nincs barátság. Az egyik fél mindig többet fog érezni. Legalábbis ezt írják azok a magazinok, amiket anyu szokott venni."

Feltöltés dátuma: 2015. 08. 04.

Sziasztok!

Ebben a fejezetben a szereplőink kicsit mókáztak. A későbbiekben még lesz ilyenre példa. Remélem, hogy tetszett ez a fejezet, kedden hozom is a következőt. És köszönöm a harmadik fejezethez érkezett csillagokat,annyira örülök nekik. <3 Puszi, Frida Beth Holloway