Sorsfordító Fény (L.H.)

Epilógus - Örökké

Catherine Rosalie Morton

A szél lágyan ringatta a hullámokat, melyek kecsesen ütköztek neki a hatalmas szikláknak. A holdfény megvilágította a fenséges, vad tengeri habokat, ennek következtében azok csillogva olvadtak eggyé a fénylő, éjszakai égitesttel.

Lehajoltam, hogy megérintsem a vizet. A nap már régen lement, de az még mindig ontotta magából a meleget. Kellemesen langyos volt, így cipőmet levéve óvatosan beljebb sétáltam a vízbe.

A régi emlékek villámként hasítottak belém, és egyből rám törtek az itt töltött legszebb pillanatok. A hőlégballonos randevúnk, amikor Luke megkért, hogy költözzek vele össze. Az esküvőnk is itt volt megtartva. És megannyi nyarat itt töltöttük egyetlen közös lányunkkal, Melody-val, aki immáron már felnőtt nővé cseperedett.

Luke és én szerelmünkben a zene hatalmas szerepet játszott, így nem volt kétséges, hogy mi legyen a neve első közös gyerekünknek. Melody. Csak annyit tesz: dallam.

Lehunytam és csak élveztem a természet alkotta csöndet, mely most jól esett. Az életem egytől-egyig csodás volt. Szerelmes lettem, és láttam, hogy a gyermekem felnő. Viszont a szívem mégis megtört volt.

Miután megszületett Melody, Luke-kal a szerelmünk csak erősebb lett. Mind a ketten felnőttünk a fiúval, immáron, már nővé és férfivá értünk. A banda tagjai is megtalálták a boldogságot, és a rajongók nagy sajnálatára a 5 Second of Summer végül feloszlott, de a srácok megígérték, hogy visszatérnek még pár emlékkoncert erejéig.

Josephine és Calum mindenki örömére egymásra talált, és lett két gyerekük is. Michael és Ashton is megnősült, mindkettőjük két csöppséggel az oldalukon.

Mire feleszméltünk Luke-kal, Melody már felnőtt és beleszeretett Ashton fiába. Ebből adódóan össze is házasodtak és három fiú boldogítja életüket.

Nem panaszkodhattam, hiszen mindenem megvolt, viszont az életemből hiányoztak a szüleim. Én döntöttem úgy, hogy elhagyom őket, de mégis néha azt kívántam bárcsak megbocsájtottak volna nekem. Igaz, egyszer elmentem hozzájuk, viszont a ház üresen állt, és a szomszéd világosított fel, hogy pár éve elköltöztek Európába. Ők is mindent maguk mögött hagytak, akárcsak én. Velem ellentétben, Josephine rendszeresen látogatta őket, de a húgom mindig mondta, hogy anyuék még mindig nem bocsájtottak meg nekem. Elvesztettem a családomat, de helyette kaptam egy újat.

Ahogyan lehajoltam, hogy leüljek az egyik nagyobb sziklára, a kontyomból kihullott pár ősz hajtincs. Mélybarna hajam már régen elvesztette színét, és helyette ezüstös árnyalatot vett fel, de még mindig fel lehetett fedezni benne egy-két barna tincset.

Szemem csillogása évekkel ezelőtt megfakult, hiszen a gyász, fátylat vetett rám. A szívem örökre meghasadt, hiszen elvesztettem a másik felemet. Luke örökre eltávozott, itt hagyva engem.

Luke a halálos ágyán megkért, hogy egy utolsót még énekeljünk együtt, aztán végleg lehunyta gyönyörűen kéklő íriszeit.

Az idő megfakította már, de emlékszem, hogy amikor rám pillantott, ugyanazt a játékos fényt láttam benne, mint amikor megismerkedtünk.

Bármerre is néztem, mindig ő jutott eszembe. Méz szőke haja, csillogó kék szeme és a pajkos mosolya tartott életben. Ő adta a napban a fényt, ő volt a sötétségben a remény és szívem egyik fele. Halála gyászt hozott rám és az egész világra. Most végre nyugalomra talált, de ugyanúgy velem volt. A szívemben.

- Miért vagy kint ilyen későn, anya? - szólított meg egy hang. Lassan fordultam meg, mire szembetaláltam magamat a lányommal. Szőke haja ki volt engedve. Gyönyörű barna szeme egybeolvadt a sötétséggel. A hold halványan megvilágította az arcát. A vonásai annyira hasonlítottak Luke-éra, és egyből a szeretett férjem jutott eszembe.

- Csak magányra vágytam - szólaltam meg. Arcomon lefolyt egy kósza könnycsepp, amit azonnal le is töröltem. Hamarosan sírni kezdtem. - Annyira hiányzik.

Melody csak átölelt és simogatni kezdte a hátamat, mint én, amikor még kisebb volt. Megráztam a fejemet, ezzel elűzve minden emléket.

- Nekem is hiányzik, hidd el!- sóhajtott fel a lányom. - Mindennél jobban. Egyedül hagylak egy kicsit.

Melody elsétált, ezzel rám telepedett a csöndesség. Megsimítottam a nyakamban függő nyakláncot, amit még Luke adott nekem nagyon régen. A medál már megkopott, de számomra még mindig ugyanolyan gyönyörű volt. Akkor még annyira boldogok voltunk, mindennél jobban, de tudtuk, hogy egyszer az a pillanat el fog jönni, amikor végleg búcsút kell intenünk. Hisz a halál mindenki életét megkeserítette.

Emlékszem, amikor Luke már olyan gyenge volt, hogy már nem tudott felkelni az ágyból, akkor rengeteget kalandoztunk vissza a múltba. Aztán eljött az a nap, amit egyszerűen nem vártam. Szeretett férjeim utolsó óráit hozzá közzel eső emberekkel töltötte. Elmondta ezerszer is, hogy számára én voltam a fény. Ugyanezt mondhattam én is.

Utolsó szava tisztán csengett még mindig a fülembe. Egyszerű szó volt, mégis annyi jelentéssel bírt. „Szeretlek"

Mikor végleg elhagyta szemét a fény, egyből éreztem, hogy én is meghaltam lelkileg. A gyászban mindent szürkének és komornak láttam, de végül kilábaltam. Látszólag. Belül, szétszaggatott a boldogtalanság és a keserű hiányérzet.

Luke utolsó kívánsága az volt, hogy soha ne felejtsem el. Az ember az élete szerelmét nem tudja elfelejteni. Jól gondoltam.

Sok mindent átéltem már, sok mindent megtapasztaltam, és rengeteg dolgon túl tudtam tenni magamat. Egyedül a halál órája tört meg, közben valami különös érzés azt suttogta, hogy hamarosan újra együtt leszünk Luke-kal. Örökké.

Bizony az örökké az nagyon hosszú idő, és többet kell rá várni, hogy megérkezzen, mint gondolnánk. Viszont pár év múlva újra láttam Luke-ot. Csodálatos pillanat volt a találkozás, mindennél szívszorítóbb és bárminél felemelőbb. Akkor már boldogok lehettünk, a végtelenen is túl, örökké.

A Sors írta a történetemet és a Fény töltötte ki. Ez volt a Sorsfordító Fény.

----------

Kiegészítő Novellából:

"- Édesem, mi a baj? - Lépett be a nappaliba egy fiatal nő. Barna haja gondosan lófarokba volt kötve a fején. Barna szeme megtévesztésig hasonlított az előtte síró kislányéra. A nő a kezével letörölte gyermek arcán gyöngyöződő könnycseppeket.

- Anyu, én nem akartam, véletlen volt - mutatott a kislány az előtte valaha gyönyörű díszre, ami apró darabokra hullva terült széjjel a padlón magányosan. - Haragszol rám?"

Feltöltés dátuma: 2015. 10. 12.

Sziasztok!

Eljött ez a nap is. Talán most van olyan közületek, aki meghatódva olvassa a sorokat, vagy csak elszorult torokkal, hiszen lezárult a történet.

Sajnálom, hogyha valakinek csalódás volt az Epilógus, de valami olyat akartam befejezésképpen, ami teljesen eltér az egész történettől. Ne feledjétek, hogy Luke és Catherine története boldog véget kapott, az epilógus pedig csak amolyan visszatekintés a múltba.

Láthattátok, hogy a rész alatt feltüntetve lett egy kis előzetes a a történet kiegészítő novellájából. Betekintést fogtok nyerni Luke és Catherine Karácsonyába, amiben a történet többi szereplője is fel fog tűnni. Azért írtam novellát a történetnek, mivel nem igazán tudtam elengedni a Sorsfordító Fény-t, amikor végleg megírtam az epilógust. A kis kiegészítéssel végleg búcsút veszünk az összes szereplőtől. De még tervezek köszönetnyilvánítást is, amiben olvashattok pár érdekességet a történetről.

Mindent annyira köszönök nektek, viszont majd a köszönetnyilvánításban még jobban ki fogok térni mindenre.

Hétfőn újra jövök nektek és elkalauzollak titeket a jövőbe, a tél legnagyobb ünnepébe.

Puszi, Frida Beth Holloway