Sorsfordító Fény (L.H.)

19. Fejezet - Csalódás

Catherine Rosalie Morton

Reggel madárcsicsergésre keltem. Megfordultam az ágyamban, mire Luke mosolygó arcával találtam szemben magamat. Egy szemembe lógó tincset a fülem mögé tűrt, majd megsimította az arcomat. Éreztem, hogy elpirulok és szégyenlősen jobban magamra húztam a takarót, így ennek az lett a végeredménye, hogy Luke-on nem maradt semmi.

- Mi a baj, Catherine? – kérdezte a fiú felhúzott szemöldökkel. Csak lesütött szemekkel válaszoltam.

- Elfordulnál? – nyeltem nagyot. - Fel szeretnék öltözni.

Luke csak jóízűen felkacagott, majd az ablak felé fordult. Éppen a nadrágomat gomboltam be, amikor megszólalt.

- Egyébként meg miért szégyenlősködsz? Úgyis láttam már mindent – sóhajtott. Döbbenten figyeltem, ahogyan elém lép és átölel.

- Jó csak... - nem tudtam befejezni, mert a számat betapasztotta a sajátjával. Már tolt volna az ágy felé, de én megállítottam, miszerint fel kéne öltöznie. Még egy utolsó csókot nyomott a számra, majd elindult a ruhái keresésére. Én addig a fürdőbe mentem rendbe szedni magamat. A hajamat fésültem, mikor egy érdekesnek hangzó beszélgetésből el csíptem pár mondatot. Az ajtóhoz somfordáltam és kilestem rajta. Luke az ágyamon ült, miközben mosolyogva beszélgetett valakivel.

- ...Rendben. Tudod, hogy én is szeretlek, csak éppen nem igazán értem rá tegnap este. Oké, majd még bepótoljuk. Ígérem, hogy mindenképpen időt szakítok rád. Szeretlek – tette le a telefont még mindig mosolyogva.

Döbbenten álltam a fürdő ajtajánál. A fejemben csak az járt, hogy kihasznált. Kire szakítana időt, ha nem a barátnőjére. Ó, hogy mennyire naiv voltam. Könnyes szemmel sétáltam Luke-hoz, aztán megálltam előtte. Értetlen arccal nézett rám, majd eszébe jutott az előző beszélgetés.

- Figyelj, Catherine, ez nem az volt, aminek hallatszott – mentegetőzött hevesen rázva a fejét.

Összepréseltem az ajkaimat, majd az ajtóm felé mutattam, de a fiú nem mozdult a helyéről egy tapodtat se.

- Catherine, félreérted, én... - mondta. Mit lehet ezen félreérteni? Barátnője volt. Hisz egy teljes hónapja nem láttuk egymást, ő meg már rég túlléphetett.

- Luke, most hagyj magamra, kérlek– mutattam újra az ajtómra. A fiú megadóan bólintott, és kilépett a szobámból.

Lerogytam az ágyra, aztán keserves sírásba kezdtem. Ijedten kaptam fel a fejemet, amikor Josephine sikítozva rontott be a szobámba.

- Úristen. Mindent el kell mes... - a mondat közepében megakadt meglátva, hogy zokogok. Azonnal leült mellém és csitítgatni kezdett.

- Átvert, érted? – zokogtam. A lány csak szomorúan ölelt magához.

Később egy nagy tál fagylalttal a kezünkben ültünk, és azon tanakodtunk, hogy vajon melyik sztár ruhája volt a legszebb a múltkor megrendezett díjátadón. A csengő visító hangja törte meg a csöndet. Josephine azonnal felpattant, hogy kinyissa.

- Biztos Luke az – kezdte tanakodva. – Ha a kezem közzé kerül, biztos kitekerem azt a csinos fejét.

Bosszankodva indult az előszoba irányába, miközben én a lépcső tetejéről figyeltem az eseményeket.

- Jaj, te vagy az. Már azt hittem, hogy az a barom haverod – nevetett fel erőltetetten a húgom.

- Figyelj, beszélhetnék a nővéreddel? – kérdezte a fiú, hangjából ítélve Calum lehetett. – Luke-ról lenne szó.