Sorsfordító Fény (L.H.)

3. Fejezet - Kedves tettek

Catherine Rosalie Morton

Vancouver éppen olyan gyönyörű volt nyáron, mint télen. Míg a meleg évszakokban a hegyeken álló fák lombkoronáin a zöld játszott, addig a tél unalmasan sivár tája komorrá teszi a vidéket, de a leesett gyönyörű hótakaró kárpótolja az embereket.

Már rég tombolt a nyár. A tiszta égbolton boldogan csicsergő madarak szálltak egymás mellett. A parkban vidám gyerekek visítozva kergetőztek. A főtér felé haladtam, de egy kislány megállított menet közben.

- Megkérdezhetlek, hogy mi az ott a hátadon? – kérdezte, közben hatalmas zöld szemeivel az említett tárgyat figyelte. Nem lehetett idősebb hat évesnél. A gitártokomat levettem a hátamról, majd kivettem belőle a hangszert. A kislány elámulva figyelte minden mozdulatomat.

- Gitár a neve és játszani lehet rajta különböző dallamokat – megpengettem, mire tapsolni kezdett.

- Taníts meg engem is! – kérlelt. Nevetve a kezébe adtam a gitáromat, és megmutattam, hogy milyen húrokat fogjon le, majd pengessen meg. Hamar belejött, ha elrontott valamit mosolyogva kijavítottam.

- Remek. Most úgy, hogy nem segítek. Menni fog? – csak bólintott, majd elkezdett játszani a hangszeren. Pár helyen volt csak hibája. Kacarászva adta vissza a gitáromat, és a nyakamba ugorva megölelt.

- Köszönöm. Egyébként az a szőke fiú téged néz már vagy tíz perce – mondta, miközben a hátam mögé mutatott.

Egy sóhaj közepette fordultam hátra. Nem messze tőlem Luke állt egy villanyoszlopnak dőlve. Mosolyogva intett, majd felém kezdett el lépkedni.

- Szia! - köszöntem, mikor ideért hozzám.

- Szia. Látom jó zenetanár lennél – mondta még mindig vigyorral az arcán. Zavarba jöttem a bóktól, és attól, hogy a szemét egy percre se vette le rólam.

- Csak megkért, hogy tanítsam meg, nekem pedig nem volt szívem visszautasítani. Te hogyan cselekedtél volna a helyembe, hm? - őszintén kíváncsi voltam a válaszára.

- Természetesen megtanítottam volna. Én is tudok gitározni – vonta meg a vállát. Lehajoltam, hogy, a hangszeremet visszategyem a tokjába. Miután végeztem, felnéztem rá. Egy félszeg mosollyal kezdett bele a mondandójába.

- Azt hiszem, hogy az nem helyes, hogy te tudod a nevemet, de én nem tudom a tiédet.

Készségesen nyújtottam felé a kezemet, amit azonnal el is fogadott. Tenyerünk úgy fonódott össze, mint a levél és a szára.

- Catherine Rosalie Morton. Örülök a találkozásnak – ráztam meg a kezét.

 - Lucas Robert Hemmings. Én is örülök, Rosalie – megforgattam a szememet a második nevem hallatára.

- Kérlek, csak Catherine. A Rosalie-t utálom. Apám első szerelmét hívták így, persze mikor anyu megtudta, hogy miért ragaszkodik apa ehhez a névhez, hatalmas botrány lett belőle – idéztem fel a történteket. A szüleim egy hétig nem szóltak egymáshoz, de aztán minden békés lett.

- Téged melyik neveden szólíthatlak, Lucas? Vagy esetleg Robert? – kezdtem el viccelődni. Tegnap nem a teljes nevén mutatkozott be, így gondoltam, hogy ennek oka van.

- A Luke tökéletesen megfelel. Anyám hív Lucasnak - mondta. Az arca grimaszt öltött, mintha utálná, ha valaki a teljes nevén szólítja. - Borzasztóan hangzik, ha kiabál is közben.

Elnevettem magamat. Hasonló képen éreztem. Nagyon ritkán használtak a Catherine helyett Rosalie-t, de akkor mindig elmondtam az illetőnek, hogy az első nevemet jobban szeretem.

- Nem vagy éhes? – kérdezte hírtelen. – Elmehetnénk abba az étterembe.

A főtértől nem messze lévő ebédlőhely felé mutatott, ami előtt emberek lakmároztak. A hasam hatalmasat korogva helyeselt Luke kérdésére. Egy szót sem szólva vettük az említett hely felé az irányt.

Az étterembe belépve kellemes illatok csaptak meg. A bordóra festett falakon képek voltak. A fehér terítőkön gondosan elhelyezett tányérok várták, hogy a vendégek egyenek belőlük.

Egy eldugottabb asztal felé vettük az irányt. A pincér egyből az asztalunkhoz lépett. Tanácstalanul szemléltem az étlapot. Annyi minden volt rajta, hogy belevesztem a betűkbe.

- Én a mai ajánlat B menüjét kérném, hozzá egy pohár kólát. Te mit rendelsz, Catherine? – kérdezte Luke. Csak bólintottam, hogy nekem is jó lesz ugyanez. A pincér azonnal elhagyta az asztalunkat, hogy teljesítse a rendelésünket.

- Mielőtt jelenetet csinálnánk, én fizetek mindent – már éppen szólni akartam, de nem hagyta, hogy kinyilváníthassam a véleményem. – Nincs ellenkezés!

Hamarosan kihozták az ételeinket. Néhányszor szóltunk egymáshoz, de az egész ebédelés csendben folyt. Mikor végeztünk a fiú leintette a pincért, hogy fizetni szeretne.

A számla rendezése után kiléptünk az utcára. A városban az élet csak most kezdett igazán beindulni.

- Remélem jól érezted magad. Most viszont mennem kell. Majd még találkozunk. Viszlát, Catherine! – mondandója közben végig engem nézett.

- Köszönök mindent, Luke. Legközelebb a vendégem vagy – intettem egyet, majd megfordultam, és hazafelé vettem az irányt. Utoljára még visszapillantottam.

Luke engem nézett.

----------

Következő fejezetből:

"Nekinyomott a falnak. A testünk szorosan egymásnak tapadt. Éreztem a hajamban a lélegzetét. Felpillantottam az arcára, melyre időközben egy fekete napszemüveg került. Ő is engem nézett. A felismerés tornádóként söpört végig rajtam. A pár nappal ezelőtti esésem az ismeretlen fiúval. Ugyanabban a helyzetben voltunk, csak most nem feküdtünk, hanem álltunk."

Feltöltés dátuma: 2015. 08. 01.

Sziasztok!

Meg is érkeztem a harmadik fejezettel. Köszönöm az előzőnél hagyott visszajelzéseket, mindig feldobnak. Ha kérdésetek van a történettel kapcsolatban, akkor nyugodtan tegyétek fel. Szombaton érkezik a negyedik fejezet.
Puszi, Frida Beth Holloway