Sorsfordító Fény (L.H.)

27. Fejezet - Családi légkör

Catherine Rosalie Motron

Nyugodtan álltam a repülőtér előtti parkolóban, és a tájat kezdtem el szemlélni. Minden annyira eltért Vancouvertől. Sydney maga volt a megtestesült szépség. Még nem sokat láttam a városból - csupán csak felülről - mégis az volt az érzésem, mintha már egészen kiskorom óta itt éltem volna.

A tekintetem az útra téved. A főúton elhaladó kamionok hatalmas port vertek, ami a közeli fákon és bokrokon telepedett meg. A levegő elképesztően fülledtnek bizonyult.

Gondolkodni kezdtem, hogy kit hívjak fel. Mivel nem beszéltem arról Luke-kal, hogy végül elmegyek vele, így a fiú nem is tudhatta az ideérkezésemet. Meglepetést akartam okozni, ezért inkább valamelyik fiút hívtam. A készülék kicsörgött, majd meghallottam a telefonban Ash hangját.

- Igen, tessék! - mondta, én pedig nem haboztam.

A fiú meglepettségtől először fel sem fogta, hogy kivel beszél, de utána megvilágosodott, és egyből azt kezdte ecsetelni, hogy ne mozduljak a helyemről. Így is tettem. Percek teltek el, de semmi nem változott azt leszámítva, hogy repülőgépek szálltak fel vagy éppen le.

Megunva a várakozást, inkább eldöntöttem a világosbarna bőröndömet, majd leültem rá. Hamarosan egy fekete telepjáró gurult be a parkolóba, és állt meg előttem. Kíváncsian méregettem a járgányt, aztán Michael pattant ki belőle. Felkapva a cuccaimat, betette a csomagtartóba, közben intett, hogy szálljak be. Helyet foglaltam az anyósülésben.

- Szia, Catherine - küldött felém egy hatalmas mosolyt Ashton a vezetői ülésből. Kedvesen viszonoztam és már száguldottunk a cél felé. A rádió halk hangja betöltötte a kocsi légterét.

- Miért döntöttél úgy, hogy ide jössz? Mert, ahogy hallottam a szüleid nem nagyon pártolták, hogy Ausztráliába gyere - hajolt előre Mikey, majd felhúzta a szemöldökét.

Egyelőre még nem akartam szólni, hogy gyakorlatilag kitagadtak a döntésem miatt, így inkább nem említettem meg.

- Mivel Luke felajánlotta, így nem volt szívem visszautasítani - füllentettem, mire Ash és Mikey csak egy gyanakvó pillantást küldött felém.

Hamarosan beértünk a városba, aztán már csak azt vettem észre, hogy egy nagy családi ház előtt parkolunk le. Óvatosan szálltam ki a kocsiból, és éreztem, hogy a tenyeremet vékony izzadságréteg fedi. Idegesen beletöröltem a nadrágomba, közben követtem a fiúkat, akik már rég bent voltak a házban.

Kíváncsi tekintettel léptem be az ajtón, majd azonnal el is mosolyodtam, hiszen megpillantottam a falon pár családi fényképet egy-egy - valószínűleg - óvodában készült rajzot. A fogason megpillantottam a sok dzseki között Luke kabátját. Levettem a saját farmermellényemet, hogy felakasszam mellé.

Körülnéztem, de nem láttam sehol senkit, így tovább indultam. Az előszoba és a nappali találkozásánál megláttam a hanyagul letett bőröndjeimet. Megigazítva eltettem az útból, aztán beljebb léptem.

Először hatalmas ablakokat pillantottam meg. A kanapén egy nálam idősebbnek kinéző fiú laptopozott. Érkezésemre felkapta a fejét, és kikerekedett szemekkel kezdett vizslatni. Zavarba jöttem, mivel nem ismertem. Csak idiótán állva néztem rá.

Aztán rájöttem, hogy valószínűleg Luke testvérébe botlottam, hisz felfedeztem némi hasonlóságot közöttük. Egyik lábamról a másikra álldogáltam, közben intettem neki egyet, mire csak felállt előző helyéről.

- Hát te ki vagy? - kérdezte a fejét kissé oldalra döntve. Azonnal kezet nyújtottam neki.

- Catherine vagyok - nem is kellett tovább ragoznom, a fiú látszólag már hallásból ismert. Utána megtudtam, hogy Ben a neve és már sokat mesél rólam Luke.