Sorsfordító Fény (L.H.)

31. Fejezet - Sorsfordító Fény

Catherine Rosalie Morton

A hatalmas hőlégballon kosarának oldalán ott virított a banda logója, amit én csak megmosolyogtam. Hihetetlen, hogy bármit megkaphatnak, csak fel kell hívniuk a megfelelő embert.

Félelemtől reszkető lábakkal lépkedtem fel a hőlégballonra, kezemmel szorosan belekapaszkodva Luke erős karjába. Luke pillanatok alatt elvégezte a felszállás előtti kapcsolatos dolgokat. Elgondolkodva néztem a hullámzó vizet, és mire észbe kaptam, már rég eltávolodtunk a földtől.

- Na, hogy tetszik? - lépett mellém Luke, közben a derekamra csúsztatta a kezét. Csak halványan elmosolyodtam válaszul, mire a fiú is kivillantotta fényes mosolyát.

- Ennél romantikusabb dolgot ki se találhattál volna - fordultam vele szembe. A nap lemenő sugarai megcsillantak szőke hajában, és gyönyörű kék szeme a felhőtlen égboltot jutatta eszembe. Összekulcsolta az ujjainkat, majd lehúzott a hőlégballon aljára. Elém rakta a hatalmas piknikes kosarat, majd kivette belőle a nemrég kent szendvicseket. Gondosan lehelyezte elénk, aztán még pár pillanatig kutakodott valami után. Két tál epret is helyezett a hőlégballon aljára. Hamarosan egy tejszínhabos flakon került a kezébe, aminek a teljes tartalmát ráfújta a piros gyümölcsökre.

- Te aztán mindenre gondoltál - nevetve vettem kaptam be egy szemet. Minden annyira hasonlított az első randinkra, viszont mégis eltért tőle.

- Még nem is sejted, mire készülünk - mondta Luke, miután beletörölte a kezeit a nadrágjába. A mondatában feltüntetett többes szám kíváncsivá tett. A fiú látva felcsillanó szememet, egyszerűen kacsintott egyet. - Mindent a maga idejében.

Egy ötlettől fogva az egyik ujjammal belenyúltam a tejszínhabba, majd Luke orrára kentem. A fiú meglepetten nézett fel rám, aztán csak közelebb hajolt hozzám. Már csak pár centi választotta el az ajkainkat egymástól, mire Luke előkapta tejszínhabos flakont. Időm sem volt tiltakozni, mert azonnal beborította az arcomat a fehér hab.

Bosszankodva törölgettem le egy zsebkendő segítségével Luke mesterművét. A srác, mint aki jól végezte dolgát, csak evett tovább.

Időközben besötétedett, így az égbolt végtelenségében megjelentek a fényes csillagok. Luke elterült, aztán én is hasonlóan tettem.

- Az ott a mi csillagunk - mutatott a srác egy távoli fényes pontra. Felkuncogtam, hiszen alig lehetett látni azt a csillagot, mégis Luke azt választotta.

- Majdnem beleolvad a sötétségbe - salapáltam az ég felé. A fiú megvakarta a nyakát, és csak hümmögött egyet.

- Pont ezért - szólalt meg. - Különlegesebb a többinél.

Csöndben szemléltem tovább a horizonton elterülő világot. Minden annyira mesébe illő volt. Itt voltam távol a hazámtól egy eddig teljesen vadidegen városban. Tudtam, hogy hamarosan minden ide fog fűzni. A vékony fonalszálak összekötnek minden egyes apró itt történő dologgal. Talán később már nem is fogok emlékezni Vancouver gyönyörű tájára, helyette Sydney csodás látképe fogja átvenni az emlékezetemben kialakult városomat.

Nem hátrálta meg a nehéz választások tömkelegében. Csak vitt a szívem egy homályos jövőbe, mely bizonytalanabb volt, mint egy fénytelen alagút. Mikor idejöttem tudtam, hogy jól döntöttem, igazam is volt.

- Luke? - fordítottam a fejemet a csöndben heverésző fiú felé. Miután bólintott, hogy mondjam, bele is kezdtem. - A mi szerelmünk vajon meddig fog tartani?

- Természetesen addig még meg nem utáljuk egymást úgy, hogy beadjuk a válópert - nevetett fel saját poénján.

- Szóval házasok leszünk, mi? - húztam fel a szemöldökömet. - Mikor óhajtod megkérni a kezemet?