Sorsfordító Fény (L.H.)

22. Fejezet - Összetörve

Catherine Rosalie Morton

A porszívó hangja elnyomta a rádióból érkező dallamok sokaságát. Még utoljára végighúztam a szőnyegen a gép végén lévő fejet, majd végleg leállítottam a porszívót. Homlokomon gyöngyöződő izzadságcseppek sokaságát fáradtan töröltem le a kézfejemmel.

A szobán körülnézve, megpillantottam, ahogyan az ablakon beáramló fényáradat megvilágította a levegőben táncoló porszemeket, amik újra lehullottak a lakás minden szegletében. Inkább a helyére tettem a porszívót, és a konyhába vettem az irányt, hogy valamivel felfrissítsem kiszáradt torkomat.

A vízzel teli pohárra rásütő nap szivárványt vetett az asztalra. Már nyúltam volna érte, de a csengő éles hangjára felkaptam a fejemet. A házon átsietve az előszoba léptem. Megfogtam a kilincset, és szélesre tártam. Meglepődve szemléltem, hogy senki nem állt kívül, így tanácstalanul néztem jobbra aztán balra. Már csuktam volna be az ajtót, amikor a szél valamit odasöpört a lábamhoz. Egy boríték volt, gondosan leragasztva. Felkaptam és azonnal bevittem a házba.

Óvatosan téptem fel, majd belenyúlva kihúztam egy vérvörös papírt. Lassan hajtogattam ki, aztán azonnal olvasni kezdtem.

„Kedves, Catherine!

Tarts távol magadat, Luke-tól, különben ha nem, nem csak te fogod bánni, hanem a családod is! Luke csak is az enyém, ezt jegyezd meg! Ne játssz a saját, és szeretteid életével. 24 órát adok.

A levél írója"

Remegő kezemből kiesett a levél, ami lágyan ringatózva hullott alá a szőnyegre. Ez egyértelműen fenyegetés volt. Ránéztem az órára. Délután fél kettő felé járt az idő, ami azt jelentette, hogy a fiúval hamarosan újabb randira megyünk.

Lázasan gondolkodni kezdtem indokok után keresve, hogy miért nem lehetünk együtt. Leültem a fotelbe, az arcomat pedig a tenyereimbe temettem.

Ki lehet az, aki ennyire romlott, hogy megfenyeget? Soha nem voltam rosszban senkivel, így azt feltételeztem, hogy Luke egyik rajongójáról lehetett szó. De nem kockáztathatok. Mi lesz akkor, ha a levél írója tényleg komolyan gondoltam, hogy bántani fog engem és a családomat?

Halk kopogás zavarta meg az elmélkedésemet. Tanácstalanul álltam az ajtó előtt, kezemet a kilincsen hagyva. A másik oldalon álló személy türelmetlenségéből fakadóan dübögni kezdett a falapon. Nagy levegőt véve nyitottam ki az ajtót, aztán hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam Luke-ot, aki idegesen toporog a küszöbön.

Azonnal a nyakába ugrottam, és zokogásban törtem ki. A fiú óvatosan behúzott a házba, majd az ajtónak nekitámasztott.

- Hé, mi van? – kérdezte az arcomra fonva kezeit. Csak szipogva néztem gyönyörűen kéklő szemeibe.

- Mi... - ellökve magamtól a konyhába lépkedtem. Nekitámaszkodtam a pultnak. Zokogásom nem csillapodott. Hamarosan megéreztem Luke erős karját a derekaim körül.

- Hagyj, nem érdemlem meg! – kezdtem a színjátszást. Meg kellett védenem a családomat, nem tehettem mást.

Luke ellépve tőlem megvakarta a tarkóját, aztán kérdőre vonta, hogy miért is.

Nagy levegőt vettem és felé fordultam. Fájdalmasan csillogó szemekkel néztem rá.

- Luke, meg kell értened, hogy nem akartam neked rosszat, de meg kellett tennem – fakadtam ki, fel-le járkálva a padlón. A fiú elkapva a karomat megállított.

- Catherine, érthetően – hadonászott a másik kezével, közben ujjai lecsúsztak rólam, mivel leráztam azokat..

- Nem mehetünk el soha többet együtt – néztem végre rá. Luke meglepetten pillantott le rám, majd kínosan elnevette magát.