Sorsfordító Fény (L.H.)

23. Fejezet - Hazugságok hálójában

Catherine Rosalie Morton

Komótosan sétáltam le a kávézó színpadáról. A pult felé vettem az irányt, ahol a Henrik törölgetett el egy üvegpoharat. Letelepedtem az egyik bárszékre, és nyúltam volna az itallapért, mire Henrik megragadta a kezemet.

- Mi a baj? És ne hazudj, mert látom rajtad, hogy valami nincs rendben - mondta, közben én kirántottam a szorításából a kezemet. Kínosan beletúrtam a hajamba.

- Csak egy kicsit összevesztünk a barátommal - adtam választ a kérdésére.

Henrik csak hümmögött párat, aztán ráhajolt a pultra, egészen közel hozzám.

- Az a pali nem érdemel meg - suttogta, és éreztem az arcomon a leheletét. Ijedten dőltem hátra, így kicsit messzebb kerültem tőle.

- Luke jó ember - vontam meg a vállamat. - Ha pedig randira akarsz hívni, akkor csak azt mondhatom, hogy még mindig nem.

- Jaj, Catherine ne légy ilyen elutasító - dörmögte, és megfogta az államat. Sok volt már nekem ez a nyomulás.

Ingerülten álltam fel a bárszékről, aztán hevesen megfordultam, de azonnal beleütköztem egy testbe. Döbbenten néztem fel Luke-ra. A fiú szemében csalódottságot véltem felfedezni, amitől bűntudatom lett.

- Szóval vele csalsz meg... - köpte a szavakat, aztán a hátam mögött vigyorgó Henrikre nézett. Megijedtem, hisz Luke most ingerült volt, így akár verekedéshez is folyamodhatott.

- Te kémkedsz utánam? - ráncoltam össze a homlokomat. A szőke hajú fiú hanyagul megvonta a vállát.

- Csak egy kicsit utána akartam járni a dolgoknak, hogy tényleg igaz, amit mondtál - mondandója közben tett egy lépést felém. - Azért mégis csak tudjam, hogy kivel jársz együtt.

Mozgolódást éreztem magam mögött, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Aztán Henrik mellém lépett, és átvetette a vállamon a karját. Azonnal lesöpörtem onnan. Kikerülve Luke-ot kifelé vettem a kávézóból az irányt. Elegem volt. Csak menekülni akartam a világ terhei és gondjai alól.

Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Sietősen lépkedtem a macskakövekkel kirakott járdán. A szürke ég miatt félhomály uralkodott mindenfelé. Egy kocsi előtt léptem le a járdáról, így a sofőr hangos szitkozódások közepette haladt el mögöttem.

Sírni akartam, de valamilyen oknál fogva mégsem eredtek meg a könnycsatornáim. Nem messze tőlem megpillantottam a város főterén lévő szökőkutat. Már mindenem elázott, így az sem érdekelt, hogyha megfázom. Tanácstalanul ültem le a kövekkel kirakott szélére, majd hátra nyúltam, hogy megérintsem a szökőkútban összegyűlt vizet, ami most a mocskos eső miatt szürkés árnyalatot vett fel.

Valaki leült mellém, mire én felé kaptam a fejemet. Luke is ugyanúgy el volt ázva, ahogyan én. A haja a homlokára tapadt, ahogyan vizes ruhái is. Szeme kéke most nem megvetően csillogott, hanem aggódóan.

- Meg fogsz fázni, Catherine - hangját a zuhogó eső elnyomta. Felhorkantam.

- Mi van, már aggódsz is értem? - a szavak csak úgy kicsúsztak a számon. Bántóan hatoltak át kettőnk között. - Tegnap bezzeg nem voltál ilyen kedves.

Luke idegesen pattant fel, mire én azonnal megbántam azt, amit mondtam az imént.

- Bocs, hogy aggódok, de azért még mindig érdekelsz - rázta meg a fejét.

Az eső, mintha még jobban rákezdte volna. Nem szóltunk egymáshoz csak tüzesen pásztáztuk egymás tekintetét. A szemkontaktust Luke törte meg. A tekintetét körbejáratta a környéken, aztán beletúrt a hajába. Nem szólt semmit, így én törtem meg a csendet.