Sorsfordító Fény (L.H.)

29. Fejezet - Romantikus pillanatok

Catherine Rosalie Morton

A reggeli szellő lágyan suhogott be az ablakon, aztán az arcomba fújt pár tincset a hajamból. Már nyúltam volna, hogy megigazítsam, de valaki megelőzött. Kissé érdes kezével kisimította a hajamat az arcomról, majd lágy csókot lehelt az ajkaimra.

- Bár így kelhetnék minden nap! - mormogtam, miközben feltápászkodtam az ágynak szolgáló kanapéról. - Bizony meg tudnám szokni.

Luke jóízűen felkacagott, aztán ő is követte a példámat, majd miután állásba tornázta magát, eltorzult arccal dörzsölgette a vállát. Csak elé léptem, és megragadtam a fájó részt, aztán gyengéden masszírozni kezdtem.

- Én pedig ezt tudnám megszokni - mosolygott. Egy fejrázás közepette elengedtem, hogy körülnézhessek a lakásban, de a nap alig sütött át a félig lehúzott redőnyökön, így minden szürkés árnyalatban játszott.

Rápillantottam a karórámra, miközben kiléptem a friss levegőre. Még csak kilenc óra felé járt az idő, de már a nap most ontotta magából a meleget. Elindultam a repedezett járdán, majd jobbra fordultam. Pár másodperc gyaloglás után éles fájdalom hasított bele a bokámba. Lehajolva felhajtottam a nadrágom szárát, mire a tegnapi kötéssel találtam szembe magamat, amin már átütött skarlát színű vérem. Morgolódva álltam fel, és keresni kezdtem a szememmel Luke-ot. A fiú tőlem lemaradva úgy pár méterrel a telefonján beszélt valakivel. Miután közelebb ért, már hallottam, ahogyan éppen valamelyik fiútól útbaigazítást kért.

- Oké, akkor, ha egyenesen megyünk, aztán balra fordulunk, majd tovább haladunk, ahogyan mondtad akkor minden bizonnyal kiérünk a főútra - beszélt a készülékbe erősen koncentrálva. Miután letette a telefonját elindult előre.

- És mi lesz most, hogy nem mehetsz vissza a szüleidhez? - kérdezte Luke, érdeklődő pillantásokat küldve felém.

Elgondolkodtam, hiszen ezen még nem igazán gondolkodtam, miután idejöttem. Ebben a pillanatban legegyszerűbbnek tűnő opció mellett döntöttem volna.

- Most úgy gondolom, hogy majd kiveszek egy házat és ott fogok lakni - tártam szét a kezeimet. - Talán még próbálok valamilyen munkát is szerezni.

Luke bólogatva dörzsölgette az állát, aztán hirtelen megállt.

- Mi lenne, ha hozzánk költöznél? - húzta fel az egyik szemöldökét Luke. Hevesen tiltakozni kezdetem, miszerint én nem szeretnék a nyakukon élősködni. - Hisz a barátnőm vagy, Catherine.

Még jobban rázni kezdtem a fejemet, így a fiú kénytelen volt lemondani arról, hogy hozzájuk költözzek. A lábam fájdalmával nem foglalkozva sétáltunk tovább, aztán Luke talán csak magának szánta, vagy nekem, de akaratlanul is meghallottam a következő mondatát.

- Egyszer hozzá kell szoknod, hogy velem élj, mivel úgyis házastársak leszünk - motyogta. Meglepettségtől nem láttam, hogy merre megyek, így egyenesen az egyik kukának ütköztem, ami hangos csattanással borult a földre, felverte az utca nyugalmát. Zavaromban csak dermedten pislogtam az aszfaltot beborító szeméthalomra.

- Hogy mondtad? - kérdeztem a fiút, miután véglegesen magamhoz tértem. Luke mintha nem számított volna arra, hogy meghallom a mondandóját. Megvakarva a nyakát inkább másfelé nézve megvonta a vállát.

Pár perc séta után végre ismert környékre értünk. A városban reggel ellenére már javában folyt az élet. Éppen egy ékszerbolt előtt sétáltunk el, amikor a közeli étteremből kilépett Ashton, Calum és Michael. Cal két doboz pizzát egyensúlyozott a karján, így értelemszerűen a nagy koncentrációban nem vett észre, de a másik két jómadár igen. Hevesen integetni kezdtek, mire én is viszonoztam azt.