Sorsfordító Fény (L.H.)

26. Fejezet - Élet útja

Catherine Rosalie Morton

A hegyek csúcsai fehéren csillogtak a távolban. A hűvös szellő kegyetlenül tépkedte le a fákon megmaradt leveleket. Lassan már semmi sem maradt a gyönyörű évszakból, már az ősz vége felé járva. Még több mint egy hónap volt decemberig, de már most lehetett érezni, hogy kemény telünk lesz. Az idő napról-napra egyre hűvösebbre fordult, és már nem lehetett elhagyni a házat lenge öltözettel.

Gondolkodva szemléltem a kinti világot. De nem a tájban gyönyörködtem, hanem csak magam elé bambultam. Két tűz között találtam magamat. Már kezdtem kételkedni, hogy a boldogság tényleg létezik-e, vagy csak kitaláció.

A szüleim egyrészről jól látták a dolgokat, miszerint, ha Ausztráliába megyek, akkor feltevődik az, hogy végleg ott maradjak. Megértettem aggódásukat, vagy éppen azt, hogy nem akartak elveszíteni, de kész voltam meghozni saját döntéseimet. Vagy csak azt hittem?

Mindenképpen lesz egyfajta árnyoldala a döntésemnek, hisz valakit el kell hagynom. Bármelyik döntésemet csalódás fogja övezni.

Egyik pillanatban azt éreztem, hogy a családommal kell maradnom, viszont hamarosan Luke jutott az eszembe. A vele töltött pillanatok édes emlékképekként tündököltek előttem. Egy másik kontinensre mentem volna távol mindenkitől. Ha menekülni szerettem volna, akkor biztosan az utazásra esik a választásom, de semmitől nem kellett tartanom.

A sarokban letett bőröndjeimre néztem, majd az egyik családi fotóra a polcon. A szeretteim már születésem óta az életem részei voltak, viszont Luke csak pár hónapja csöppent bele a világomba. Ez alatt a pár hónap alatt megtapasztaltam a szerelem ízét, a fájdalom keserűségét, az elválás szívszorító pillanatát, de végül minden jóra fordult.

De különösképpen most újra választanom kellett.

- Hogyan fogsz dönteni? - szakított ki gondolatmenetemből Josephine. Felé fordultam, majd egyszerűen tanácstalanul széttártam a karjaimat.

- Úgy érzem, kettészakadok - feleltem. - A tanácstalanság felemészt.

Josephine csak szótlanul állt az ágyam előtt, aztán felkapta a repülőjegyemet, ami Luke adott tegnap.

- Fontos neked? - kérdezte. Csak bólintottam. - Remek, akkor told a szekrényedhez a kis csinos hátsódat, és pakolj bele a bőröndjeidbe.

Meglepetten néztem felé.

- Most nyíltan kijelentetted, hogy menjek el - zavarodtam össze. A húgom csak elém lépett, és megfogta a vállamat.

- Nem szeretem nézni, ahogyan szenvedsz. A boldogság neked is kijár - nézett a szemembe. - Talán itt kell hagynod minket, de felnőtt nő vagy. Jogod van döntéseket hozni. Nem szalaszthatod el Luke-ot.

Ajkaimat harapdálva fogtam fel mit is beszélt. Teljes mértékben igaza volt, de nem volt könnyű itt hagynom őket.

- Nem véletlenül találatok egymásra. Erre nem is gondoltál? - utalt az alig négy hónappal ezelőtti történésekre. - Titeket a sors hozott össze. Együtt kell maradnotok.

Könnyes szemmel néztem az előttem hevesen beszélő lányra. Csak most vettem észre igazán, hogy végleg felnőtt. Éretten viselkedett, mindenben teljesen igaza volt. Boldogan húztam magamhoz egy ölelésre.

- Luke fontos nekem - szögeztem le határozottan. - Nem fogom összetörni a szívünket.

Már tudtam, hogy mit akarok a jövőben. Boldogság. Lebegett ez a szó előttem.

- Remek, már féltem, hogy nem leszek nagynéni - csapott rá a vállamra Josephine.

Furcsán kezdtem el végigmérni, de ez őt nem zavartatta. Boldogan szökkenve dobálta be a ruháimat az óriási bőröndömbe.