Sorsfordító Fény (L.H.)

17. Fejezet - Szerelmi vallomás

Catherine Rosalie Morton

Az őszi szellő egy falevelet söpört a nyitott ablakomon. Lehajoltam, majd végighúztam megsárgult szélén az ujjaimat. A természet új ruhát öltve hozta meg az ősz első jelét.

Miután Luke végleg itt hagyott, magával vitt egy darabot belőlem. A szívem féltve őrzött felét.

Apu szerint a szerelem által kapott sebek hamarosan begyógyulnak, de én ebben nem hittem. A szív soha nem felejt és soha nem is gyógyul be. Emlékként vésődik belé, hogy egyszer valaki azt összetörte.

Szomorúan léptem ki a bejárati ajtónkon az utcára véve az irányt. Csendesen lépkedve idéztem fel a múlt hónap történéseit. Miután elváltunk Luke-kal, kaptam egy ajánlatot, miszerint énekeljek a közeli kávézóban minden nap. Boldogan nyújtottam rá kezet. Most szombat lévén nem dolgoztam. Nem régen utaltak át egy nevesebb összeget, amiért másfél hónappal ezelőtt New Yorkban énekeltem. A kávézós munkám előtt is voltak felkéréseim, amiket a fájdalmam elterelésére el is fogadtam. Az összegyűlt pénzből a családommal vettünk egy szebb házat és végre már nem kellett nélkülöznünk.

Minden tökéletes volt az életemben, egy dolgot kivéve. A hiány mindent beárnyékolt. Az ember az első szerelmét soha nem fogja tudni elfelejteni. Én pedig csak vártam arra, hogy Luke újra belépjen az életembe. De ez nem történt meg. Ilyen csak a tündérmesékben van.

Mire feleszméltem újra otthon voltam. Sóhajtva lépkedtem fel a lépcsőn, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Ez a ház nem volt nagyobb az előzőnél, de jóval szebb és modernebb külsővel és belsővel rendelkezett.

A nappaliban Josephine terpeszkedett a kanapén, anya pedig pont akkor tette le a vezetékes telefont, amikor beléptem. Jókedvűen mosolygott rám, majd hamarosan hangot is adott jókedvének.

- Catherine, képzeld el – kezdte izgatottan. – Most hívtak, hogy szeretnének holnap veled egy interjút. Én pedig elfogadtam.

- De, anya, az interjúkat nem hamarabb szokták közölni az alannyal? – kérdezte Josephine összeráncolt szemöldökkel.

Csak hanyagul megvontuk a vállunkat, közben lehuppantam a fotelbe. A húgom unottan nyomogatva a tévé kapcsolóját. A szemeimet becsukva hallgattam, ahogyan embereket félbeszakítva kapcsolja át a tévét. Aztán egy ismerős hang hallatára kipattantak a szemeim. A képernyőn Luke-ot pillantottam meg. Valami tiniknek szánt híradó lehetett. Hamarosan én is megjelentem a képernyőn. Összeráncolt szemöldökkel hallgattam a híradót, de nem érhettem, mivel számomra ismeretlen nyelven beszélt az asztal mögött álló lány. A két kép közzé egy összetört szívet tettek, mire én felpattantam az előző helyemről, majd kikapva a távirányítót a húgom kezéből, átkapcsoltam egy másik csatornára.

- Hé – adott hangot a felháborodásának. – Még néztem volna.

Nyugalomra vágytam, így inkább kimentem a kertbe. Leültem egy ott lévő padra. Csak hallgattam a madarakat. Nem okoltam Luke-ot, amiért elment, hiszen csak a kötelességét végezte. Annál inkább magamat, mert beleszerettem.

Másnap a csengő éles hangjára ijedten pattantam fel a konyhaasztaltól. Éppen egy új dalszövegen ügyködtem, amikor az ismeretlen megijesztett. Áthaladtam a nappalin, majd komótosan kinyitottam a bejárati ajtót. Először egy szőke fejet láttam meg, majd már csak azt éreztem, hogy valaki a nyakamban csüng.

- Szia. Na, indulhatunk? – Susanne csicsergése megmosolyogtatott. – Remek, akkor irány a Day and Music székházához.

A névre felkaptam a fejemet. Mikor New Yorkba utaztam, akkor azt az újságot olvastam. Remek, akkor biztosan, hogy Luke lesz a fő téma.