Sorsfordító Fény (L.H.)

20. Fejezet - Békülés

Catherine Rosalie Morton

A barna pad tökéletesen beleolvadt az őszi tájba. Fa deszkáin itt-ott már megkopott a festék. Néhol már fel is volt szedve, így a ruhám állandóan beleakadt. Idegesen karcolgattam a háttámlájába pár vonalat a lakáskulcsommal.

- Hallgatlak – tártam szét a kezemet, mire Luke belekezdett a mondandójába több-kevesebb sikerrel.

- Mikor eljöttünk Ausztráliából, hogy ismét láthassalak, akkor megígértem anyunak, hogy... izé... szóval... - beszélt zavarosan és a kezét a tarkójára vezette.

- Luke, nyögd már ki! – sóhajtottam, aztán kezdtem érezni, hogy nagy baromságot csináltam azzal, hogy így felfújtam a dolgokat.

- Arról van szó, hogy megígértem anyunak, hogy felhívom, mikor megérkezik a gépünk, így neki nem kell aggódnia miattam – darálta el egy szuszra. –Viszont este már nem volt időm. Anya az a fajta ember, aki szereti összetartani a családot, mivel mikor otthon voltam, akkor csak a bandával foglalkoztam.

Kínomban elnevettem magamat. Hogy lehettem ennyire idióta? Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá. Oldalra néztem, mire megpillantottam Luke kérdő tekintetét.

- Ó, Istenem. Én meg azt hittem, hogy a rajtam kívül még van valakid – sóhajtottam, majd a kezeimet a tenyereimbe temettem. – Most tényleg anyukádra voltam féltékeny?

Luke kuncogni kezdett, aztán már nevetni. Lassan felpillantottam rá egy mi van nézéssel.

- Miért vagy ennyire féltékeny? – hajolt közelebb, így az orrunk összeért. – Hisz nyíltan kijelentettem, hogy szeretlek.

- Luke, téged annyi lány körülrajong, miért pont én kellenék neked? – tettem fel azt a kérdést, ami most legjobban foglalkoztatott. Luke csak elmosolyodott, majd még közelebb hajolt hozzám és úgy válaszolt.

- Te más vagy, mint a többi lány. A kedvességed méregként hatott – mondta komolyra fordítva a szót, mire én is jobban figyelni kezdtem rá. – Lassan, de biztosan az ujjad köré csavartál, én pedig beléd szerettem.

A mondat végén ajkaink csókban forrtak össze. Éreztem, hogy Luke belemosolyog a csókba, így én is így tettem. Aztán hirtelen eltolta magát tőlem.

- Mi lenne, ha elmennénk valahova? – kérdezte. Hevesen bólogatni kezdtem. Felhúzott a padról, majd a kezeinket összekulcsolta. – Rendben, de mivel nagyon esőre áll, így kénytelen leszel beérni a szállodánkkal.

Futva indultunk meg, de alig értünk húsz méterrel arrébb, az eső már szitálni is kezdett. Az ég pillanatok alatt kezdett besötétedni. Mielőtt elázhattunk volna, Luke leintett egy taxit. Bepattantunk a járműbe, aztán lediktálta a fiú a címet, és az autó már száguldani is kezdett. Mivel én ültem elöl, így nem láthattam Luke arcát, ezért néha hátrafordultam, hogy mit csinál. Az párásodott ablakra különböző bandák logóját rajzolta, mire én hátranyúltam és egy szívbe beleírtam a nevünket. A szép látvány addig tartott, amíg Luke, mellé nem rajzolt csupa idétlenséget.

Csak sóhajtva előre fordultam, mire meghallottam egy igen ismerős dalszöveg részletet a rádióból.

„And I know I shouldn't tell you

Tudom, hogy nem kellett volna elmondanom

But I just can't stop thinking of you

De egyszerűen nem tudok nem rád gondolni

Wherever you are

Akárhol vagy"

Luke halkan énekelni kezdte, erre a taxis a visszapillantó tükörbe dühösen ránézett.