Sorsfordító Fény (L.H.)

2. Fejezet - Összefonódott utak

Catherine Rosalie Morton

A nap már régen lebukott a látóhatáron, hogy átadja a helyét a holdnak. A narancssárga eget a sötétség fokozatosan kebelezte be, és készítette elő a várost az éjszakára.

Elgondolkodva piszkálgattam a tányéromban lévő borsószemeket. A tegnapi srácokon elmélkedtem. A városban sok valakit ismertem, de őket viszont nem láttam még errefelé. Bűnözők nem lehettek, mivel a városi híradó már rég bemondta volna, hogy körözés alatt állnak. Talán híres emberek? Esetleg a város kemény fickóinak csajait lenyúlták, és előlük futottak?

Jót nevettem magamban, majd a villámat bele akartam szúrni egy borsószembe, de az más utat választva a húgom tányérjába röpült. Josephine először megdöbbenve, majd mérgesen pillantott felém.

A testvérem külsőleg egyáltalán nem hasonlított rám. Fekete haja éppen súrolta a fenekét, kék szeme világított a félhomályban Az én barna hajam a hátam közepéig ért, semmitmondó íriszeim nem tettek engem különlegessé. Még Josephine a szüleim minden báját örökölte, addig én csak apu orrának formáját.

Inkább felálltam az asztaltól, majd fáradságra hivatkozva elhagytam a vacsorázó családomat.

Ledőltem az ágyamra. Holnap a főtérre megyek énekelni. A legjobb érzés, hogy vannak, akik szeretik, amit csinálok. Néhányan mindig megdicsérik, hogy milyen szépen énekelek. Nekem a zene volt az igazi társ, és nem kellett attól félnem, hogy elveszítem.

Hírtelen ólomsúlyúnak éreztem a szemeimet és mielőtt még elaludtam volna, elmentem letussolni. A zuhany alatt egy kérdés jutott az eszembe. Mit hoz a holnap? Én mindig a mának éltem, és próbáltam minden napot a legeslegszebben eltölteni, hisz az élet rövid, mint a híd, ami átszel két partot. Pillanatok alatt átérsz, de közben elgondolkodva figyeled a tájat. Lenn a gondokkal teli kéklő víz, fenn a felhőtlen égbolt.

A nap már magasan járt az égen. Vancouver gyönyörű napra ébredt. A tegnapi rossz időnek nyoma sem maradt. A napsütés fokozatosan csalogatta ki az embereket otthonaikból. Pár embert meglökve siettem a főtér szökőkútja felé, hogy elénekeljem a legújabb dalomat.

- Ne haragudjon! Elnézést kérek! Bocsánat! – hasonló szavakat hangoztattam el egy-egy félrelökött ember után.

Megérkeztem a kijelölt helyre, és boldogan láttam, hogy páran már várnak a szökőkút mellett. Annyira jó érzés volt, hogy támogatnak engem. Nem neveztem volna őket rajongóknak, inkább olyanoknak, akik szeretik hallgatni a zenémet.

Az előadásom végén megköszöntem, hogy végighallgattak. A tömeg elkezdett szétoszlani, én pedig elpakoltam a gitáromat a tokjába.

- Sajnálom, hogy vége lett, úgy hallgattam volna még – szólalt meg tőlem nem messze egy hang.

Felkaptam a fejemet, és kikerekedett szemekkel néztem az előttem álló fiút.

Fekete Vans cipője volt, amit már rég belepett az utca pora. Ugyanilyen színű nadrágja pár helyen megkopott. Feltételeztem, hogy a kedvenc darabját viselte a mai napon. Piros-fekete kockás inge megtörte az egyhangúságot. Tekintetem ezután az arcát kezdte el vizslatni. Kék szemei az óceán összes árnyalatát magába foglalták, szőke, felzselézett haja tökéletesen passzolt íriszeihez.

- Holnap is itt leszek. Hallgathatsz akkor is – mondtam a vállamat megvonva.

A srác csak egy mosoly keretében bólintott. Nem szóltunk egymáshoz. Az úton elhaladó autók, csicsergő madarak és a téren beszélgető emberek által kiadott zajok most fülsüketítően hatottak a kettőnk között beállt néma csendre.

- Találkoztunk már valahol? - kérdezte, majd az arcomat kezdete fürkészni. Mielőtt bármit is mondhattam volna a telefonja csengése megelőzött. Kihalászta a zsebéből, és a füléhez emelte. Bocsánatkérően pillantott felém, de én csak egy fejrázás kíséretében a tudatára adtam, hogy nyugodtan intézze el a hívást.

- Cső, Calum. Most? Éppen egy fontos beszélgetés közepébe voltam. Erre te felhívsz, hogy a srácok éhesek, de a recepción nem veszik fel a telefont, így nem tudtok rendelni. Lusták vagytok lemenni? – miközben beszélt, párszor megforgatta a szemeit. – Rendben, elmegyek a közeli étterembe, és hozok nektek kaját. Csak mert most jó kedvem van – mosolyogva bontotta a vonalat. A készüléket belerakta a zsebébe, és elhúzott szájjal nézett le rám.

- Sajnos most mennem kell, de holnap majd találkozunk – kezdte el mosolyogva.

Bambán álltam előtte, és csak egy bólintással adtam tudatára, hogy értettem, amit mondott.

Megfordult, és sietősen szedte a lábait. Eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom.

- Várj! Még a ne... - kezdtem, de félbeszakított.

- Luke. Luke Hemmings.

Utána akartam kiabálni az enyémet is, de már rég elveszett az emberek alkotta tömegben.

Ez a találkozás valaminek a kezdete volt. Éreztem.

----------

A következő fejezetből:

"A Luke tökéletesen megfelel. Anyám hív Lucasnak - mondta. Az arca grimaszt öltött, mintha utálná, ha valaki a teljes nevén szólítja. - Borzasztóan hangzik, ha kiabál is közben."

Feltöltés dátuma: 2015. 07. 30.

Sziasztok!

Köszönöm, hogy tudatomra adjátok a történet tetszését. Rengeteget jelent. Csütörtökön hozom a következőt. Kellemes pihenést addig is.
 Puszi, Frida Beth Holloway