Sorsfordító Fény (L.H.)

24. Fejezet - Szeretet varázsereje

Catherine Rosalie Morton

Egy egészen puha ágyon feküdve ébredtem fel. Óvatosan kezdtem el pislogni, mivel azt hittem, hogy meg fog vakítani az erős fény.

De nem így történt. A szobában félhomály uralkodott. Óvatosan tápászkodtam fel az ágyból. Végignéztem magamon. Nem a tegnapi ruhát viseltem. Egy borzasztóan nagy póló volt rajtam, amin egy számomra ismeretlen banda logója ékeskedett és nadrágként pedig egy többszörösen felhajtogatott fekete farmer szolgált.

Gondolkodni kezdtem, mire beugrottak a tegnap történtek. Veszekedés, zuhogó eső, aztán képszakadás. Pár másodperc múlva rájöttem, hogy a kimerültségtől elájultam.

Lassan felálltam, de egyből megbántam, mivel a fejembe éles fájdalom hasított. Nem törődve gyengeségemmel kifelé vettem az irányt. Először egy hatalmas helységet pillantottam meg kanapékkal. Az ülőalkalmatosságokon fiúk ültek, akik, amikor meghallották motoszkálásomat, egyből hátranéztek.

- Na, csak, hogy felkeltél, Csipkerózsika - szólalt meg Ashton mosolyogva. Halványan viszonoztam. Calum felpattanva a fotelből, egyből hellyel kínált. Csak nemlegesen megráztam a fejemet, miszerint nem ülök le.

- A ruháid ott vannak - mutatott Cal a szoba közepén elhelyezett asztalra, ahol valóban a ruháim voltak szépen összehajtogatva. Felhúzott szemöldökkel néztem rájuk.

- Ki tud ilyen szépen hajtogatni? - nevettem el magamat. A fiúk nem válaszoltak, így csak egy vállrántással felkaptam a cuccomat. Vissza akartam menni a szobába, de egy hang megállított.

- Én voltam - hallottam meg enyhén rekedtes hangját. - Én hajtogattam össze.

Lassan megfordultam és megláttam az egyik kanapénak támaszkodó Luke-ot. A fiú hangja közömbösen csengett.

- Hát, köszö... - nem tudtam befejezni, mivel félbeszakított a kezét feltartva.

- Ne köszönj semmit - dörzsölte meg az állát. Nagyot nyeltem, és bementem a szobába. Miután levettem a magamon lévő ruhákat, gondosan összehajtogattam, aztán letettem az ágyra.

Miután felöltöztem kifelé vettem az irányt. A nappaliban a fiúk sugdolóztak, de amikor megláttak elhallgattak.

- Én most mennék - intettem nekik, aztán kifelé vettem az irányt a lakosztályból.

- Hé, várj! - kiáltott utánam Ash. - Elkísérlek. Csak, azért, hogy nehogy újra elájulj.

Luke-ra néztem, aki csak unottan nyomogatta a telefonját. Mit hittem? Hogy esetleg ő ajánlaná fel a segítségét? Megadóan bólintottam, majd elköszöntem tőlük.

A szállodából kilépve megcsapott a párás levegő. Az eső még mindig szitált, de engem ez nem nagyon zavart, ellenben a velem szembejövő emberek idegesen kerülgették a pocsolyákat, fejük felett az ernyővel egyensúlyozva.

Egy zebránál megállva vártunk, hogy a lámpa átváltson zöldre, hogy átmehessünk a másik oldalba.

- Luke nagyon pipa rád, de meg is tudom érteni - kezdte Ash, de meglepetésemre a hangja nem csengett megvetően.

Sóhajtva néztem felé. Szeme kíváncsian csillogott. Most éreztem igazán, hogy valakinek tudnia kell az igazságot.

- Én nem csaltam meg Luke-ot - vallottam be.

Ash értetlenül nézett rám, közben nem vett észre egy szemben érkező lányt, így nekiment. A lány kezében tartott zacskók szerte-széjjel hullottak.

- Jaj, szörnyen sajnálom - kezdte el szedegetni a földről a cuccokat. - Nem vettelek ész...

Nem csak Ash lepődött meg a lányon, hanem én is. Ugyanis Harper állt előttünk. Persze Ash egyből felsegítette úriember módjára.