Sorsfordító Fény (L.H.)

28. Fejezet - Elveszve a sötétségben

Catherine Rosalie Motron

Az est csendjét csak a távolban ugató kutyák hangja zavarta meg. A hold már régen feljött, de halvány fénye alig világította meg a kihalt utcát. Ijedten néztem körül valamilyen táblát keresve, hogy honnan is jöttünk, de a remény elhagyott. Nem akartam az éjszakát egy kihalt környéken tölteni, de ebben a pillanatban az látszott, hogy kénytelen leszek.

- Itt nőttél fel, de nem tudod, hogy hol vagy? - visítottam fel idegesen. Luke az orrnyergét dörzsölve pillantott rám.

- Soha nem jártam itt, mivel ahogyan látom, Sydney veszélyes környékén vagyunk perpillanat - mondta gondterhelten. Kikerekedett szemekkel néztem körül, közben az próbáltam felfogni a hallottakat.

Kétségbeesetten sétáltam előre, és gyakran megremegtem egy-egy bokorból kiugró macska látványára, vagy a pislákoló lámpák hátborzongató fényére.

- Hé, várj már meg! - kiáltott utánam Luke. Miután mellém ért megfogta a kezemet. Azonnal kirántottam a szorításából. - Nyugodj le, kérlek, Catherine.

Felment a pumpa bennem. Lehet a félelem ösztökélt arra, hogy kiabáljak a fiúval, de szerintem ebben a helyzetben mindenki ezt tette volna.

- Mégis hogyan, Luke? - kiabáltam és éreztem, hogy a pánik fokozatosan uralkodott el bennem. - Eltévedtünk az éjszaka közepén.

Hangomat visszaverték a ház falai, és a közelben békésen szunyókáló kutyák egyszerre kezdtek el újra ugatni.

- Jó, oké, sajnálom, de nem figyeltem az útra - mutatott körbe dühösen a fiú. - De te is hibás vagy, mert te se figyeltél.

Gúnyosan felnevettem, kicsinyes mondata hallatára.

- Hát, így állunk? - csaptam nagyot a combomra. - Kenj rám mindent. Csak megemlítem, hogy én még soha nem jártam itt. Mindenért csakis te vagy a hibás.

Hisztérikusan salapáltam minden felé, és kezdtem érezni, minta nem is én lettem volna abban a pillanatban. Megindultam egy nekem tetszőleges irányba és agyalni kezdtem, hogy mégis mit csináljunk.

- Szerintem a másik irányba kell mennünk - szólalt meg mellettem Luke, mire azonnal lángoló tekintettel néztem rá.

- Még mit nem - szólaltam meg. - Persze, hogy megint eltévedjünk.

- Már így is el vagyunk.

Fújtatva löktem meg a kezemmel a mellkasát. Nagy lendülettel fordultam hátra, aztán trappoltam tovább az aszfalton. Tanácstalanul néztem körül, de az utcára telepedett félhomály megnehezítette a tájékozódást.

A következő pillanatban egy sikítás közepette csapódtam neki a kemény aszfaltnak, ami felsértette a karomat és a lábamba is erős fájdalom nyilallt. Elszörnyedve vettem szemügyre a bokámnál elszakadt nadrágomat, ami alól a saját skarlátszínű vérem ütött át.

A szememmel Luke-ot kezdtem el pásztázni. A fiú úgy hat méterrel előttem járt, és már szinte elnyelte a sötétség, de még halványan látszott testének körvonala.

- Luke? - suttogtam fájdalommal teli hangon. A fiú látszólag nem hallotta meg, így újra nekifutottam, most sikeresen. - Luke!

A srác hangomra hátrapillantott, mire meglátta szenvedésemet. Azonnal visszasietett, és a sérülésemet kezdte el nézegetni. Kezébe vette bokámat, majd óvatosan megtapogatta. Nyüszítve adtam hangot a fájdalmamnak, közben a szememből könnyek kezdtek el folyni.

- Erre nem tudsz ráállni, igaz? - nézett rám aggódóan. Csak megráztam a fejemet. Luke a térdem alá nyúlva felemelt, és egy látszólag lakatlan házba vitt.