Sorsfordító Fény (L.H.)

30. Fejezet - Naplemente ezer színe

Catherine Rosalie Morton

Kötelék? Barátság? Szerelem? Elválás? Veszekedés? Új jövő hajnalán? Vajon mit is takarnak ezek a szavak igazából? Az életem meghatározó szavai, amik az utóbbi egy évemet töltötték ki. Most itt voltam Ausztráliában egy furcsa múlttal a hátam mögött, és egy ködös jövővel magam előtt.

Már egy fél éve élek itt Sydneyben és most már tisztán látom, hogy a döntésem jónak bizonyult, miszerint nekem itt a helyem. Ha Vancouverben maradtam volna, akkor biztosan csak őrlődnék azon, hogy miért nem választottam a szerelmet.

Nem szomorkodtam azon, hogy Luke és a srácok állandóan turnén voltak, hiszen a fiúval minden este beszélgettem és nap, mint nap a családja vett körül, ezzel enyhítve bennem a Luke iránt érzett hiányt.

Nincs okom panaszkodni, hisz a kávézói énekesből egy zenetanár lett belőlem. Először nehéz volt megszokni ezt a munkát, de hamar belerázódtam. Voltak olyan napok, amikor semmi nem akart összejönni. Pont ilyen volt ez a mai nap is.

Reggel sikeresen lekéstem a buszt, így gyalogolhattam az iskoláig, közben a lábamat sikeresen feltörte a magas sarkú cipőm. Ennek tetejében az órán ülő osztálybéli gyerekek sem voltak hajlandóak, együttműködőek lenni.

- Kérlek titeket, hogy maradjatok csendben! - szólaltam már fel vagy százszor, de a gyerekek tovább folytatták a beszélgetést. Tehetetlenül rogytam le a tanári asztal mögött lévő székre. Már kezdtem megbolondulni, amikor egy halk kopogás jött az ajtó felöl. A teremben mindenki elnémult, és kíváncsi pillantásokkal néztek a falap felé, ami hamarosan kinyílt, aztán egy barna gitár kukucskált be rajta.

Homlokráncolva álltam fel a helyemről, és tanácstalanul kapkodtam a fejemet az ajtó és az osztály között.

- Te, barom, menj már be! Ne szórakozz!- hallottam meg kintről egy igen ismerős hangot.

Az ajtó újra becsukódott, majd azonnal ki is nyílt. Hatalmas ordítással lépték át a küszöböt a váratlan vendégek. A négy fiú, miután üdvözölte az osztályt mellém sorakoztak. Közben Luke mosolyogva megfogta a kezemet, és erősen megszorította.

- Drága tanárnőtök - mutatott rám Ashton egy kacsintás kíséretében. - Megkért minket, hogy zenéljünk nektek.

Ashton mondatát ujjongás fogadta. Hálásan mosolyogtam feléjük. Kétség kívül ők voltak a nap megmentői.

- Mondtam, hogy jó zenetanár lennél - szólalt meg Luke, miután elhagytuk az iskola területét. - Elképesztő, hogy megjósoltam.

Kuncogva löktem oldalba a fiút, mire hasonlóan visszalökött. Ez az apró kis játék a barátságunk elejét jutatta eszembe.

- Lökdösődő csata - kiáltották el magukat a mögöttünk haladó srácok. Hamarosan a járda egy veszélyes terület lett. Szépen lassan hátrálni kezdtem, de valaki megragadta a derekamat. Luke a vállára téve a mellettünk húzódó tengerpart felé szaladt. Visításba kezdtem, de ez őt nem nagyon érdekelte. Nemes egyszerűséggel a gyönyörűen hullámzó vízbe dobott. Miután sikeresen feljöttem a felszínre, idegesen trappoltam Luke és a srácok felé. A nevető társaság már a hasát fogta.

Megragadtam Luke pólójának alját, magamhoz rántottam. Ráugrottam a hátára, mivel le akartam nyomni a víz alá, de idejében ledobott, így én merültem el.

- Meg állj! - kiáltottam neki. - Ha elkaplak biztos a víz alá nyomlak te hajzselés tubus!

Luke még mindig nevetett, és így próbált kijönni a partra.